Mikor mindent levett már magáról, amiről azt hihették, hogy becsipog, nem maradt más, csak a jegygyűrűje. Húzogatta, csavarta, de nem ment. Végül beengedték a vámosok, mondván, csaknem lehet egyszemélyes hadsereg, még akkor sem, ha majdnem három férfit tesz ki a súlya. A férje csak állt, és nevetett rajta a többi férfivel együtt.

Ekkor határozott: elkezdi a mozgást és a salátákat úgy ötvözni, hogy az egyikről a másik jusson eszébe. Ha tornázni ment, a súlyzókat káposztának látta, a salátabárban meg életre kelt brokkolik tartottak zumbaórát neki.

Fél éve tartott már ez a helyzet, s már csak két felnőtt férfi súlyát tette ki, mikor egy este hazaért a férje, egy egész libával. „Ezt most megsütjük és megesszük, mert szeretjük egymást” – mondta. A párok ezt teszik, együtt esznek, sokat, hogy aztán a jóllakottság ölmelege forrósítsa őket kívülről és belülről is, mert így nem akaródzik majd felállni a kanapéról, és minden olyan jó és szép lesz, mint régen” –  mondta, valahogy így, és közben ellenállhatatlan, huncut mosoly szaladt át az arcán.

A nő először nem akarta. Aztán belement.

Újabb fél év telt el, de nem jött fel rá sok, csak pont annyi, amennyi egy kamaszlány súlyának felel meg.

Abban maradt egy hosszas, kimerítő beszélgetése után az árnyékával, hogy ez így nem mehet tovább. Vagy a kilók mennek, a férjével együtt bár, vagy maradnak a kilók és a  párja is, de akkor ő nemsokára meghal, mert ennyi súly nem fér el már rajta, és igazából évek óta nem látta már saját magát a zsírréteg alatt, pedig már nagyon kíváncsi lenne, kicsoda is ő valójában.

Elkezdte hát újra a saláta-mozgás programot, ezúttal célzottabban, kitartóbban. Egy év múlva már csak mázsás súlya volt, mikor a férje közölte vele, hogy már nem szereti és, ha csak nem hozza vissza magára az ő kedvelt párnáit, elhagyja.

De  ekkor már kezdte látni magát, tisztábban mint eddig, kezdte érzeni saját körvonalait.

Szenvtelen arccal nézte végig, ahogy a férje kiviszi az utolsó csomagját is a lakásból.

Ahogy a férfi távozott, leült a konyhában és a kezét nézte, a már kevésbé húsos ujjait, és arra gondolt, most talán sikerül lehúznia azt a gyűrűt.

Megpróbálta, de nem ment. Csavarta, de az maradt a helyén, mintha egy második bőr lenne. Benyálazta, semmi. Bekente szappannal, de éppen, hogy csak megmozdult. Rájött, hogy valami drasztikusabb megoldás kell. A konyhapulthoz ment. A késtartóból kivette a legnagyobb húsvágó kést. A munkaasztal szélére tette a kezét, majd egy hirtelen mozdulattal megszabadította magát attól a pár gramm feleslegtől, mely pont  akadályozta még abban, hogy végre éljen.

szaboattila