Nem tágít

Tél kínja, ősz kínja nem tágít
elkísér innentől odáig
tél kínja, ősz kínja itt marad
akár az alkony, a virradat

Belengi álmod és verseid
a kikelet ezen nem segít
ugyanígy veled lesz tavasszal
félni és gyászolni marasztal

Belengi májusod és nyarad
tél kínja, ősz kínja itt marad
túl szédülésen és magányon
egész tavasszal, minden nyáron

 

Tiszaladányi elégia

„Kíváncsi vagyok” – szóltál ki a fürdőkádból –,
„vajon milyen verset fogsz írni az éjszakáról.”
„Milyen éjszakáról?” – kérdeztem vissza a konyhából,
kezemben egy házi bodzaszörpös üveggel, szép
mélyzöld palack, éppen a másnap reggelről töprengtem.
Félszemmel láttam, szappanozkodtál, combodon
végigfolyt a habos lé, fénylő patak a bőrödön.
„Hát a tiszaladányiról, te buta.”

Persze, a ladányi út, augusztus huszadikára virradó éjjel,
a ladányi út, az a négy-öt kilométer Tokajig,
bele az őszbe, a nyár utolsó leheletébe,
hát persze, a ladányi kaland, késő este
biciklivel indultunk haza mi ketten,
hátunk mögött a falunap egyre tompuló zaja,
az utolsó villanyoszlopnál megálltunk,
és egy hirtelen ötlettől vezérelve

lekapcsoltam a dinamót, és lekapcsoltad te is,
álltunk egymással szemben, Ladány szélén a sötétben,
majd felültünk, és tekertünk megint
világítás nélkül az éjben, éppen telihold készült,
a rozzant kis főút aszfaltján végigömlött a holdfény,
a langyos levegő átölelt és vattaként befont,
lassan tekertünk, némán, körben tízezer tücsök,
a kukorica még lábon, duruzsolt egy nádas,

a fák gyermekkoromból integettek felém,
ha itt maradnánk, gondoltam, soha semmilyen rossz
nem történne köztünk, ha itt maradnék, gondoltam,
nem halhatnék meg, ha itt maradnál, gondoltam,
meglelnéd utad, hát miféle verset írhatnék erről,
félszemmel láttam, boldog vagy, combodon
végigfolyt egy holdsugár, fénypatak a bőrödön,

már nem akartam megérkezni Tokajba,
Tiszaladány felől az éjben, szótlanságban veled,
nem akartam megérkezni Tokajba,
ott várt minket az elmúlás késő nyáron,
a holdfényben, lekapcsolt lámpák mellett,
nem akarok elmúlni, drága, mint ez az út,
ez az éjjeli vers, ne múljunk el, te drága – – –

 

Szabó Attila fotója

Szabó Attila fotója