Úti levelek Portugáliából Kazinczy Ferenc stílusában
Negyedik levél

Nagyérdemű barátom,

Szeretném a magyarokat arra szoktatni, hogy írásaikban semmilyen idegen szót meg ne szenvedjenek. Jó szándék, de magam sem tudom ezt bétartani addig, amíg nem lesz elég originálisan szép és jó szavunk.

A mai napon tovább gőzszekerezem Alcobaca városa felé. Kufferem a fejem felett, csak le ne essék. Erről jut eszembe, minek a kuffert bőröndnek nevezni? E monstruózus szót mi justificálhatja? Persze a kétszáz rossz, rút és szükségtelen szó közt volt negyven jó új is, s azokkal élni igenis illő. Mert új, ha új is, jó, ha jó. Mondjon Debrecen amit akar, de a pagina nekem csakis oldal vagy lap marad, a hót ziher meg biztos, a büdzsé pedig költségvetés. De meg ne orrolj érte, barátom, ha constans a magyar nyelvről szólok, tudod, ez nékem szerelmi ragadtatásom, elementumom és tálentumom, bóldog vagyok és szívembül örülök, hogy magyarnak születtem.

Alcobaca temploma egy gyorsvizű patak fölé építtetett, mintha már láttam vón valahol ilyen constellációt. Bár a természet mindég kört teszen ugyan, de sohasem azt, amit már egyszer tett vót. Zefír támad, a szőlővenyigék meg-megremegnek, a venyige helyett mennyivel szebb kifejezés lenne a borág, álmélkodom. Belépek a templomba, melynek nevezetessége az itt nyugvó szerencsétlen fátumú királykisasszony, Donna Inez de Castro. Szívembül sajnálom. A templomban egyébiránt minden pápistás, s én a kálvinistát tartom a magyar literatúra előrevitelére választott népnek. Igyekszik a pápista, igyekszik, de haszontalanul. Látod, barátom, mindig lopok annyi időt, még turistáskodásom közepette is, hogy a magyar nyelvről és literatúráról szóljak.

Egy útitextúrába mélyedek, de itt a félhomályban már nehezen olvasok, s üvegre, mindaddig, míg nála nélkül ellehetek, magamat szoktatni nem akarom. Egy ricsajos magyar csoport állja körbe az elébb említett királykisasszony hófehér carrerai márvány síremlékét. Nem kell bémutatnom neked, mire vetemedik a magyar, ha külhonban jár. A jó tónus ellen vétkeznek folyvást, azonfelyül hibás magyarsággal telefonálgatnak. A jegyző könyvecskémbe mindent jegyzek, ilyen szavakat írok le, hogy kurva, köcsög, bazmeg, nem tudom pontosan mit jelentenek, te hallottad-e már ezeket? Nekem kulináris-magyarnak tűnik. Nem tudod véletlenül a deák megfelelőit?  Mostan ötlődik eszembe, hogy  egy tiszamellyéki  autokrata   betyár  megkönnyebülészeti kuksoldába vitetvén ilyesféléket ordibált felém, papirosom egyébiránt amire írtam a sensatios szavakat elvesztettem, melly miatt ezuton pironkodom. Egy oszlop mögé búvok, nem látom jónak megszólalni most magyarul. A vice-turistavezető meséli a dolgot, a királykisasszony történetét, de rút is a történelem, pirúl a rényes ember. Tudod, Pályaírást terjesztettem ki a Virtusra, én elébb csánynak akarám mondani, de a barátaim írták Pestről, hogy azzal ne éljek, mert túl a Dunán valami picsány forog szóban, s a szó nem fogja tenni szerencséjét. Így maradt tehát a rény, mely az erényből lett, csak lecsaptuk az e első vokálisát.

A vice-vezető pongyola magyarsággal mutatja elénk Inez és szerelme Dom Pedro históriáját, poltolékul hevesen gesztikulál. Nem igazán keféli meg a nyelvet, mielőtt magára venné, pedig a nyelv kefélni, mosni, vasalni, keményíteni való. Inez és Dom Pedro szerelembe esvén, titokban összeházasodának. Dom Pedrot rugtata a király apjaura, szegény fiú alig győzte hallani az íntést és szitkot. Édes apámuram, hadd szóljak, fontos mondanivalóm van, fakadt ki Dom Pedro, én megházasodtam, elvettem Inezt s ajánlom őtet is, magamat is királyapám gráciájába, imhol a gyűrű! De a rút apa, I. Alfonz király méregbe toldult és megölette Inezt. Te szerencsétlen, kéntelen voltam megöletni, te bolond, te elvettél egy szobalányt, akivel még gombostűpénzt se adtak hozományul. Hamarost a véres kezű ipamot is megölték, és Dom Pedrot megkoronázták. Csonka lenne eddig a történet, Dom Pedro felhasználva korlátlan hatalmát, únalmában és fájdalmában kiásatta a sírból bódogtalan hitvesét, ellassúlt hanggal intette az urakat és hölgyeket, hogy csókolják meg a két éve holt Donna kezét. Nem hallgathatom el, avégbűl írtam ezt le, hogy a maradék majd mint pakétocskát viheti magával, bizony, bizony. Köztünk légyen szólva, az idvességemet nem merném a mai legényekre és lyánykákra bízni, de hátha tévedésben vagyok, mondd, barátom, mondd, hogy igen. Szívembül sajnálom űket avégbűl, hogy gyakran nem azt nézik jónak és követendőnek, amit ohajtani vóna követni. Mégis, hibám, ha azt hiszem, hogy csak magamnak van helyén az esze, és minden más rosszúl lép, mert nem úgy lép, mint én.

Neked a vérpressurád hogy áll? Nékem a mult holnapban 26 nadály szívta ki a szívtájéki nyilallásaimat.

Maradok etc. Margit.

Az itt közölt levelek Halász Margit Kalandozó klasszikusok című készülő kötetéből valók. (a szerk.)
Előző levél itt.

hm