Matthias Langhoff Apolló mozi című előadását a Madách Nemzetközi Színházi Találkozón mutatták be 2015. április 14-én a Nemzeti Színházban. Fischer Eszter kritikája a darabról és beszámolója közönségtalálkozóról.
MITEM: Madách Nemzetközi Színházi Találkozó – Madách International Theatre Meeting, Nemzeti Színház, Budapest, 2015. április 14-28.

Apolló mozi / Cinéma Apollo – rendezte: Matthias Langhoff és Caspar Langhoff, írta: Michel Deustch és Matthias Langhoff; a svájci Théâtre Vidy-Lausanne előadása, színészek: François Chattot, Evelyne Didi, Christophe Kehrli, Nicole Mersey, Philippe Puglierini, Pascal Tokatlian

fotó: mitem.hu

fotó: mitem.hu

Film a színházban: így is fogalmazhatnánk, ha meg szeretnénk határozni a Matthias Langhoff rendezte darab formai kettőségét. Az előadásbeli Apolló moziban az Odüsszeusz hazatérése című filmet játsszák. Ám maga az előadás egy olyan film mintegy harminc percen át történő vetítésével kezdődik, melynek keretét – akárcsak Pasolini La ricotta-jában, vagy Theo Angelopoulos Odüsszeusz tekinteté-ben – egy másik film (ez esetben az Apolló moziban látható film) forgatása adja meg. Ennek középpontjában azonban nem valamiféle cselekmény, történet vagy karakter áll, hanem a mítosz szövege, a görög hős Trójából való hazatérését elbeszélő homéroszi eposznak a tizedik éneke, melyből Manfred Karge recitál egy széken ülve. Így a néző az Odüsszeusz hazatérése című film azon epizódjának forgatástörténetét látja, melyben Kirké disznókká változtatja Odüsszeusz társait, őt magát pedig egy éven át tartja szerelmének fogságában. Karge recitálását időnként a forgatott film egy-egy jelenetének bemutatása, vagy a forgatások után együtt étkező, beszélgető színészek mindennapjainak egy-egy epizódja szakítja meg. Voltaképp tehát egy bonyolult játékkal van dolgunk: egyfelől van magának az eposznak a mítosz szakralitásában gyökerező dimenziója, amely egy, a természetétől idegen, modern műfajban, ti. a filmben keresi a kibontakozási lehetőséget, s ezen „újjászületés” révén ki is mozdul ókori zártságából, a mítosz szövege egyfajta nyitott térré válik, mely a film megteremtőinek (színészek, rendező, forgatókönyvíró) révén magába fogad számos modern élettörténetet is. Másfelől pedig van annak a filmnek, mint műfajnak a tere, melyben kibontakozik az eposzt feldolgozó film, egy másik film tehát, mint egy kisebb kör a nagyobb körben, koncentrikusan szerveződve, s itt a szerveződés hatósugara nem a szűkülés irányába mutat, hanem épp ellenkezőleg folyamatos tágulásról van szó, a nagyobb kör egyre több kisebb kört befogadva tágul.

A homéroszi eposzt feldolgozó film forgatókönyvírója (François Chattot), akit többször is látunk felbukkanni a recitáló Manfred Karge közelében, magánéleti tragédiája révén egy másik filmet húz be a „nagyobb kör” területére: Luc Godard: A megvetés című (mely maga is egy irodalmi szöveget, Alberto Moravia egyik novelláját dolgozza fel) filmjéről van szó. Godard filmjében szintén Odüsszeuszról forgatnak filmet, s annak a filmnek a forgatókönyvírója úgy próbál a karrierében előrébb jutni, hogy a tehetségén kívül felesége bájait is felajánlja a rendezőnek. Ezért felesége egyre nagyobb megvetést érez iránta. A filmtörténeti utalásban rejlő különbség épp olyan érdekes, mint a hasonlóság. Godard filmjében ugyanis Fritz Lang az Odüsszeusz-film rendezője, itt viszont Hans Rheingold. A nézőnek, legalábbis ezen sorok írójának a név nem sokat mond, mint személynév, viszont könnyen asszociálható Wagner egyik operájának címével: a Rheingold (A Rajna kincse) című operára gondolok, melyben a világ fölötti hatalmat az szerezheti meg, aki a Rajna aranyából gyűrűt készít, ám ilyen gyűrűt csak az készíthet, aki örökre lemond a szerelem érzéséről. Ennek a wagneri ötletnek a visszhangját véltem fölfedezni a Langhoff-előadásban: pontosan abban az értelmezésben, mellyel a forgatókönyvíró közelít Odüsszeusz figurájához. Ezt tőle magától tudjuk meg, amikor az Apolló-mozi popcorn árus lányának (Evelyne Didi) a homéroszi eposzról beszél. Azonban ez már az előadás második epizódját képezi: miután mintegy harminc percen át látjuk az Odüsszeusz hazatérése című film forgatását bemutató filmet, kiderül, hogy a film forgatókönyvírója azért látogat el az Apolló-moziba, hogy megnézze a hosszú, több évtizedes hallgatás után újra vetített, Rheingold rendezte Odüsszeusz-filmet, pontosabban annak negyvenhetedik percet, amikor Odüsszeusz elválik kedvesétől, Kirkétől, és Ithaka felé indul, a hazájába, a feleségéhez Pénelopéhoz. Odüsszeusz ugyanis – az ő értelmezésében – nem vágyott szerelmi kalandokra, sem küzdelmekre, de ez nem valamiféle elhatározás vagy lemondás volt nála, hanem lényének mintegy veleszületett adottsága. S mindez nem azért volt, hogy – mint a wagneri opera hőse – hatalmat szerezzen általa mások fölött, hanem hogy sértetlenül megőrizzen valamiféle nehezen meghatározható integritást (amit csak realizálnak vagy körülírnak az olyan fogalmak, mint haza, otthon): az élet védtelen intimitását. Attól vált tragikus hőssé, hogy az istenek szertelennek tűnő rendelései folytán épp neki kell idegenné válnia, s bajokat és kalandokat mintegy kényszerűen tűrve a hazatérésért küzdenie. Végül hazatér, lemészárolja a házában tanyázó kérőket, és egy hosszú éjszakán át meséli Pénelopénak a történetet, ami megesett vele, idegen városokról, amiket nem kívánt látni, harci és szerelmi kalandokról, melyekre nem vágyott, mégis át kellett élnie őket.

Épp így mesél a régi film kedvéért a moziba visszatérő forgatókönyvíró a popcorn árus lánynak hosszú órákon keresztül, aki az egyébként hideg és sivár, kávéautomatával, vitrinnel beépített térben az egyetlen melegséget sugárzó lény, s egyebet sem csinál, mint naphosszat vár (többnyire, hogy véget érjen a kevés nézőt vonzó film), akár Pénelopé Ithakában. Kettejük beszélgetésében újabb és újabb történeteket hallunk szülőkről, testvérekről, akik a 20. századi háborúkból soha nem tudtak hazatérni, nyomorba süllyedő, elvesző, megvakuló szerelmesekről, bajokról, szerencsétlenségekről, s a nézőnek az odüsszeuszi „sokat tűrő szívre” van szüksége, hogy magába fogadja ezeket a mítoszra fonódó modern történeteket. Szinte tapintani lehet, oly érzékletesen érintkezik a mítosz szakralitása a modern abszurd életérzés ürességével, elidegenedettségével és kételyeivel. Ahogy a történetektől való félelmeinket feloldja Langhoff színháza, úgy oldódnak fel, ezzel párhuzamosan, a gondolatoktól való félelmek, az életről, történelemről alkotott kliséink, ideológiánk felülvizsgálatáról, kritikus reflexióitól való félelmeink.

A vallomással felérő beszélgetés során kibontakozik a forgatókönyvíró már említett személyes tragédiájának a története is. Matthias Langhoff történetében a forgatókönyvíró a producer kérésének tesz eleget, amikor a forgatási munkálatokra elviszi magával a feleségét, Emíliát, akit, akárcsak a Godard-filmben, szintén elcsábítanak. A nő a megalkuvó, őt mintegy áruba bocsátó férje iránt egyre nagyobb megvetést érez, majd enged a csábításnak, s Rómába utazik a producerrel. Ám a Róma felé vezető országúton balesetet szenvednek, (újabb párhuzam Godard filmjével) és Emília meghal. Halálának hírét a forgatás helyszínére visszautazó producertől tudja meg a férj-forgatókönyvíró. Azóta nem talált nyugalomra. Zaklatott, bűntudattól terhelt életet él. Képtelen elszakadni felesége emlékétől, s a rettenettől, hogy elveszítette a felesége szerelmét.

Az előadást követő közönségtalálkozón a rendezőről megtudjuk, hogy eredetileg német (édesapja a szintén színházi rendezőként ismert Wolfgang Langhoff), de néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy Franciaországba költözik, francia polgárrá válik, azonosul a francia identitással. Ám hosszú évek tapasztalata alapján úgy tűnik számára, hogy a franciák mégsem tudták őt egészen elfogadni, amit jelez az is, hogy színháza külföldön sikeresebb, és inkább a nemzetközi szerepléseiről híres. Matthias Langhoff azt is elmondta, hogy mégsincs semmiféle harag, vagy sértettség-érzet benne a franciákkal szemben, hiszen nem lát problémát abban, ha egy embert nem fogadnak el mindenütt, sőt inkább az tűnik számára bizarrnak, ha valakit mindenhol, mindenki elfogad. Amikor az ideális színházról alkotott elképzeléseiről kérdezték, akkor azt felelte, hogy ha tehetné, a saját színházát a föld alatt építené meg, úgy, hogy elrejtené a bejáratát, s az egész leginkább talán a lascaux-i barlanghoz hasonlítana: menedékként szolgálna az emberek számára, de a falakon a barlangrajzok mintájára paradox módon azok a szörnyek lennének felfestve, amelyek elől menekülünk – s hogy mi lenne az első szörny, amit a falra festene Matthias Langhoff, s amitől a leginkább tartunk manapság? Habozás nélkül feleli: a pénz. Azután a közönségre terelődött a szó, s elmondta: az egyik legfőbb célkitűzése, hogy ugyanazt a nyelvet beszélje, mint a közönség, rendezés közben pedig arra gondol, hogy bármely közönség előtt is legyen bemutatva a darab, az mindenütt ugyanolyan emberekből tevődik össze, mint akikkel ő maga is együtt él a hétköznapok során.

Matthias Langhoff - fotó: Fischer Eszter

Matthias Langhoff – fotó: Fischer Eszter