Kioldhatatlan

(1)

Néha még felnézek a negyedikre,
ahol régen színtelen virágaid nevelted,
de már évek óta kórházi paplanok
és huzatok rabságában sínylődsz,
hogy magadba szívd meddő ápolóid
keserű sóhaját. A redőny még
a régi, de többé már nem leskelődsz
mögüle. Továbbiszkolok, mint egy
megrémült kóbor kutya, mégis olyan
vagyok, mint egy hajléktalan,
aki nem hagyja el a mozitermet
még a stáblista után sem.

(2)

Az én filmemben a tiéd volt a legszebb
minőséghibás arc, melynek részleteit
sejtjeim mélységébe ástam.
Emléked nyugtalan szemcséi
még mindig bőröm alatt mocorognak,
óceánod örökké hallatja moraját
elmém füstös vetítőtermében.
De hiába hallgatom, többé már
nem lesz költészet belőle.

(3)

Líra nélkül üres minden utca,
a levegő csípős, a hamburgerbe
pedig nem adnak húst, salátát.
Veled mindennek íze volt, s még
a napfénytől is jóllaktam,
még a tekergő kölykök káromkodásából
is kihallottam a dallamot. De többé
már nem fogod kezem az utcán,
soha többé nem ébredsz fel. Én pedig
talán már sosem alszom el, csak ezeket
a hideg, kitágult utcákat járom
nap nap után, koromsötétben,
cipőmön kioldhatatlan fűzőkkel.

 

Táj kék toronyházakkal

 

Mindig éjszaka ébredek,
s olyankor emeletes házak nőnek
szívem alatt: idegenek, szürkék és
üresek. A csillagok felé nyújtóznak,
mint a csendben elmormolt imák,
s száz üveges szemmel tekintenek
a vak jelenbe. Vak vagyok én is,
nappal nem találok járatokat a
föld színén, de ilyenkor, mikor a csillagok
a káoszról énekelnek, úgy érzem,
elejthetném a kulcsokat, melyeket
már évek óta szorongatok.
Ilyenkor néha zuhanni kezdek, nem
tudom, mitől, talán elengedett
az óriás. Szívemben tovább
fejlődnek a csend épületei, mit sem
sejtve a fekete özvegyekről,
akik reggel csengetnek majd
a mellékajtókon, és félig sem telt
szatyraimért jönnek.

 

 

Üzenet lefekvés előtt

 

A hátsó sorból néztem végig a többiek temetését,
s úgy tapsikoltam, mint egy óvodás: jóllakottan
és elégedetten. Aztán vártam, hogy felkapcsolják
a villanyt, de csak egy süket, sápadt arcú
törpe bicegett be a mellékajtón, köhögött egyet,
s ásítva mutatta szürke tábláját:
„Az éttermek bezártak”. Aztán már csak az rémlik,
hogy a sarkon álltam, és beparkolt
egy kocsi a szemetesládához. Két férfi szállt ki belőle,
fekete kabátban és napszemüvegben. Az óra éjfélt
ütött, és a hideg az arcomat marta, mint
a lúg. Halk, alattomos matatást éreztem
a tarkómon, és képszakadás. – – Most már tudom,
hogy nem én voltam a megrendelő. Én is csak egy
játékos voltam a sakktáblán, egy befagyott tó
vékony jegén, s testem most
jégtömbként hallgat a mélyben,
míg a felszínen tovább folytatódik az öldöklés,
akárcsak egy közkedvelt esti krimisorozat.
De én még néha üzenek valamit,
bárkinek, aki hallja.

 

Szabó Attila fotója

Szabó Attila fotója