A járatok indulását jelző óra számlapján kialudtak a fények.
A műszer nem működik, állt a celluxszal rögzített papíron.
Az utolsó metróra vártam, rajtam kívül még pár ember állt a peronon,
arcuk kissé elcsúszott, kilógott alóla nyers valóságuk.
Egy galamb tipegett a haza igyekvők között,
mozgása nyugodt, szinte már otthonos,
szürkesége rejtőszínként simult a gránitkő kristályszerkezetébe.
Mintha ismerte volna a figyelmeztetést,
gondosan elkerülte a biztonsági sávot. Majd
alászállt a vágányok közé, inni az összegyűlt vízből.
Miféle folyadék szivároghat ide, légkondicionáló
hűtőfolyadéka, vagy csak lecsorgott hólé, nem tudom,
felettünk hány rétegnyi föld, hány betemetett bomba.
S azon fölül a levegő oszlopának súlya,
fák és házak, újabb és újabb méterek,
emlékhegyek szűk keresztmetszete, a mélység tériszonya.
A vákuum húzása erősödött, finoman sípolt a tér.
Egy málló plakát foszlányai lobogni kezdtek,
az alagút ívét suhanó fény rajzolta meg.
A galamb mozdulatlanná dermedt, végső rémület
egy nagy fekete szív melegéhez húzódva.

tunnellight-2