Kifejezetten távolságtartó és gyanakvó vagyok, ha hatalmas sikerként, év könyveként, leg-leg kötetként hirdetnek valamit lépten-nyomon, kirakatban, plakáton, közösségi oldalon, de rendszerint vagyok annyira kíváncsi, hogy utánajárjak olvasóként a tényleges szövegnek. Péterfy-Novák Éva kötetét amiatt kezeltem gyanakvással, mert a borítóra helyezett alcím (Aki nem félt elmondani, amiről mindenki hallgat) kicsit bulváros irányba billentette ki a cím egyszerűségében rejlő gazdag kibonthatóságot. A cím nem enged megfeledkezni például Maupassant regényének Jeanne-járól, az Egy asszony élete hősnőjéről – akkor is, ha az eredeti cím csupán ennyi: Une vie –, s minden olyan regényalakról, akik a női társadalmi nemi szerepekhez kapcsolódó álmaiktól az illúzióik elvesztéséig jutnak el, miközben tragikus hősökké válnak halálukban (lásd Emma Bovary vagy Anna Karenina történetét). Mintha az idézett alcím megszakítani próbálná ezt az irodalmi beágyazottságot, ahogyan a hétköznapi embert emeli hőssé az önmegvalósítás és a kiteljesedés csodálatos ígéretével. – Bódi Katalin kritikája Péterfy-Novák Éva Egyasszony című kötetéről (Bp., Libri, 2014.)

A fülszöveg is azt erősíti, hogy a kötetet valódi történetként szükséges olvasni, hiszen az írónő portréja, rövid életrajza, illetve a könyv előzményeként megjelölt blogja arra készítik fel az olvasót, hogy ne irodalomként, hanem történő, közeli valóságként kezelje a szöveget. Ez a gesztus, az olvasás ilyesfajta előzetes meghatározása valahol magától értetődő, a megírt történet ugyanis egy olyan hétköznapi emberről szól, aki hétköznapi módon ébred rá, hogy élete a házasságban, az anyává válásban nagyon messze van nemcsak a boldogságtól, hanem egyáltalán az élhetőségtől. A szöveget a traumák elbeszélése szervezi, ami lendületesen sodorja a narrációt a terhesség és a szülés, a gyermeknevelés és a házasság megrendítő eseményeinek vonalán, egészen a válás és a második házasság nyugalma felé. A nyelvezet az elbeszélés linearitásához igazodva rendkívül egyszerű, a radikálisan megrázó eseményekhez legfeljebb, ha puritán reflexiók kapcsolódnak. Ez egy ideig zavar, mert szinte minden oldalon felnyílik a szöveg, marasztal, kíváncsivá tesz, magyarázatért, kifejtésért kiált. Később azt érzem, félre kellene tennem a könyvet, ha minden esemény a maga részletességében tárulkozna fel – holott úgy szoktam gondolni, hogy hiába kényszerít a kultúra hallgatásra, fontos elbeszélni a tabukat. Bizonyosan nem az elbeszélői forma leleményessége vagy a nyelv poétikus teljesítménye az erőssége ennek az önéletírás vagy vallomás jellegű kötetnek, ami, bár folyamatosan hiányérzetet keltett bennem olvasás közben, végül megtalálta az értelmét. Ez az egyszerűség részben azt a jelentést képzi meg az olvasás folyamatában, hogy az elbeszélő egy átlagos nő, akire a leginkább az jellemző, hogy sodorják az események, amelyekre időről időre ő maga is rácsodálkozik, s valahogy minden helyzetből megképződik számára a továbblépés, s a megérkezés valami egyáltalán nem rózsaszín derűbe.

Ha azt mondom, hogy Péterfy-Novák Éva a női lét legsúlyosabb tragédiáit éli át és beszéli el, mintha kicsit felületesen hangozna (jellemző legyintés: ugyan már, hát a szülést mindenki kibírja, erre van kitalálva a női test, különben már kihalt volna az emberiség, na ugye). Ugyanakkor a szüléssel és a gyermekhez való kötődéssel együtt járó fizikai és pszichés fájdalmakat nemhogy szemérmesen elhallgatni, hanem egyenesen szégyellni kell öröktől fogva. Az ilyen típusú történetek jellemzően netes felületeken, blogokban vagy fórumokon hangoznak el, de a látszólagos nyilvánosság ellenére is csak egy szűk körhöz jutnak el, s sokszor feneklenek meg értelmetlen vitákban és vetélkedésekben. Holott óriási tétjük van, hiszen keresztmetszetet képesek adni a női testtel való bánásról, s rajta keresztül a kulturális keretek kényszerítő erejéről többek között a gyász, a fájdalom, a kapcsolati játszmák tárgyában. Van egy terminus, amit nem régóta kezdtek el használni a közbeszédben, ez a szülési erőszak kifejezése, ami arra a hétköznapi helyzetre utal, hogy a szülő nőt és gyermekét a mai kórházi szülesztési gyakorlatban – a rutin szintjén tehát – folyamatosan olyan beavatkozások érik, amelyek végzetes hatásúak lehetnek testi-lelki vonatkozásban, és elbeszélhetetlenül fájdalmasak: ilyen például a szülés felgyorsítása burokrepesztéssel, a has nyomásával, visszafordíthatatlan következményű oxigénhiányos állapot kialakulása a születő gyermekben az előbbiek hatására, az anya lemeztelenített testének közszemlére tétele a szülőszobán, az anya nemi szerveinek tönkretétele gátmetszéssel, érzéstelenítés nélküli gátmetszéssel, a szülő anyával való durva beszéd, a gyermek elvétele az anyától, egészségügyi helyzetük elhallgatása (és sajnos ide kell még írnunk, hogy stb.). Ezeknek a helyzeteknek az elkerüléséhez részben szerencse, részben óriási fokú tudatosság kell, utóbbit kultúránk szűken méri: az anyák hallgatnak saját traumáikról, a kismamák nem akarnak hinni a rémtörténetekben, s ritkán tudnak felkészültek lenni – hát hogyan is, semmihez nem hasonlítható az, amivé a testük által válnak innentől.

Ha „Egyasszony” fájdalomelbeszélése, szülési erőszakja, súlyos oxigénhiányos állapotban megszülető kislánya, kálváriája és elvesztésének paradox terhe a nyelv által elbeszélhető lenne, senkinek nem ajánlanám a könyvet. Aki élt át legalább kicsit hasonló fájdalmat, sűrűn ki fog hagyni a lélegzete, s talán hálás lesz azért, hogy nem léphet közelebb az élmény személyességéhez a fentebb már említett egyszerű nyelvi közvetítettség miatt.

A hétköznapi emberek az irodalmi hősökkel szemben mindig túlélik ezeket a tragédiákat, de a fájdalom újraélhetősége és/vagy átélhetősége arra is figyelmeztet, hogy nincs elengedés vagy végleges megoldás, ezek az események a test részévé válnak. A vallomás és az önéletírás alakzata mellett helyenként megerősödik az elbeszélésben a lányregény és a fejlődésregény műfaji retorikája, de nem a didaxis nyomasztó evidenciájával, hanem azzal az ígérettel, hogy az életeseményeknek legalább annyi értelmük mégiscsak van, hogy építkezhetünk belőlük, bár sokszor kétségtelenül rendkívüli árat kell fizetni az önismeret lehetőségeiért. Minden szándékolt vagy szándékolatlan egyszerűségével és látszólagos hétköznapiságával együtt is rendkívüli bölcsességről ad tanúbizonyságot a könyv létrehozásának, vagyis a (felfoghatatlanul tragikus) események elbeszélésének vállalása: ez pedig a szégyenkezés elengedése – anyának lenni bizony fáj. A regény első oldala már világosan rögzíti ezt a paradoxont: „Elszégyellem magam, fura érzés, hogy nem az öröm önt el a hír hallatán, hanem a félelem… (9.) Ahogyan az is mindvégig nyilvánvaló, hogy ez a leegyszerűsített, a kommentárokat szűken mérő nyelv micsoda erővel képes berántani az olvasót a gyötrődésbe és a véget érni nem akaró önreflexióba: „A délutáni, fiatal orvos nyit ajtót, persze nem néz a szemembe. Van még mit tanulnia, nem megy neki még a közöny.” (151.)

A könyvformát kapó élmények, emlékek, a blog képlékenységéből a nyomtatott forma szimbolikusságába átlépő beszéd egészen más performatív hatást és súlyt képes adni „Egyasszony” történetének, amely, bízom abban, hogy nem lehet következmények nélküli. Gondoljunk csak az Asszonyok álmában síró babák kötetére, ami Borbély Szilárd A testhez című könyvének abortusztörténetei mögött áll. És akkor azt is el merem képzelni, hogy Péterfy-Novák Éva olvasói nem csak nők lehetnek.