You Are Here: Home » Úti füzetek » Próza » Csempék és virágok

Csempék és virágok

Úti levelek Portugáliából Kazinczy Ferenc stílusában
Ötödik levél

Szeretett s szeretetre méltó barátom, 

Elszégyenülve vallom, hogy most folyik Zemplényben testvéreim találkozója, melyen én nem lehetek jelen, hogyan is lehetnék? Vádlom magamot, hogy eljöttem, de hát most nyílott ajtó, melyen szándokom folyásnak eredhetett. Én egész eddigi életemet nehéz munkában töltém, s mely kevés az, amit tevék, de most nem a bajlódásaimról fogok írni, hanem egy nekem olly igen tetsző városról, amiben nagy idejét töltheti az ember, Lisszabonról. Te intettél mindig, édes barátom, hogy élni siessek, de tudnod kell egyébiránt, nékem a dolgozás nem fáradság, t-nélkül írom, mert t-vel kondiciót jelent, hanem enyhülés és öröm, hisz szépíró vagyok, s a szépírónak nincs főbb törvénye, mint az, hogy írása szép legyen. Hát magyarul írni, oly terhelő ez? Minden színesség nélkül mondom, előttem nincs semmi szent, ha a magyar nyelv ügyéről van szó, én úgy utasítom helyes magyarságra az excellens viceigazgatót, mint a hontalan, úton lézengő pórt.

Hah! Mondám magamban, amikor megpillantottam a Tejo folyó közepére épített őrtornyot, a Torre de Belémet, és reflexiókat tevén szent igyekezettel mászni kezdém grádicsait. Látom, egyek-mások nekivetkőznek a meredek köveknek, örvendettem szerencsémen, hogy kis termetem épp alkalmatosnak tűnt a kémlelő ablakokba való fészkelődésre, ahonnan rajongó látvány nyílott. A rajong szót én alkottam a hízeleggel és a társaloggal együtt, s gondolám ebben a mondatban bémutatom neked, hadd teljék benne művelt stylusod affektálásra egyáltalán nem hajlamos kedve. Magyar szót én itt nemigen hallék, s te tudod legjobban, még a sírban is kínnal forgolódnék, ha a sírom fölött fiam vagy unokám nem magyarul tapodna.

Egy nagy kört téve, én a cirkulust nevezem körnek, Debrecen kacagja ezt az új szómat, mert csak azt nézi, kitől jó szó, nem azt, hogy jó-e. Szívembül sajnálom, de esméred konok karakteremet. Egy nagy kört téve becsámborgok Lisszabon Alfama kerületébe, két felöltözött apáca halad el mellettem. Érdekes szó ez az Alfama, nékem az almafa jut róla először eszembe, aztán a faalma, látod, mely nagy univerzális játszó tér a nyelv, s benne a hangok originális libikókák, mizerábilis hinták, egy soha nem múló nagy játékban, s nincs ember a nap alatt, aki ezt érzékenyebb gyönyörködéssel kutatná, mint én.

Alfama a legrégebbi és legszegényebb városrész, a várhegy körül terül el, egyik ház előtt borostyán, mellette rózsa, a borostyán körbeöleli a rózsát. Borostyán a férfi, rózsa a nő, Hattyúszárnyon repül onokájuk, az idő, jegyzem a jegyző könyvembe egy epigramm kezdősorát. Zegzugos, szűk utcácskák, sikátorok, igen, mégis inkább sikátor, mintsem útállászati szükjárda, nyílnak előttem, osztán azt se tudom, mellyiken induljak, ezen felyül olly erősen süt a nap, hogy majd megégek. De Junó a segítségemre siet egy remek kis zefírrel, és helyemet lelem egy árnyas lugasban. Épp azon elmélkedém, hogy egy esztétikus írónak mindig azt kell figyelembe vennie, hogy szólása elegáns, energikus és új zengésű legyen, amikor egy tollas baromra, azaz csirkére leszek figyelmes, melly ki van kötve egy ajtóhoz, mint egy kutya pórázra. Tán packáznak véle? gondolám, szemtelenül packáznak, mikoron is egy leányka libben ki az ajtón és magot szór a jószág elé. Ilyet én se Biharban, se Zemlényben, se Abaújban nem láttam, sem távoli barátaim nem szólottak róla. Új hely, új módok, új emberek, hej, hej, szeretem én az újat, az isteni kéz által teremtetett új dolgokat. De tetszene asszonyanyámnak is ez a tyúk-mód. Itt a lugasban lopok még egy kis időt, hogy egy hozzám küldött verset megovidiusozzam és megkazinczyzzam kissé, tudod, egy centrális poétának készülő pápista ifjú adta át nekem még utazásom előtt, s a textusban több szépséget találok, mint reményleni mertem. A legény több erőt tulajdonít személyemnek, mint amennyit abban érzek, én is úgy vagyok, mint más, ennél erősebb, annál gyengébb vagyok, azonfellyül félre tőlem minden fény!

Drága barátom, hanyatlik  a napnak talyigája, lassan véget ér alfamai kódorgásom, a sikátorok szárító madzagjairól most szedik be épp a friss, ropogós ruhákat. Nekem ezekről a szélben száradt ruhákról is a magyar nyelv jut eszembe, be szép is vólna, ha a múzsák vigasztaló és gyönyörködtető társaságában táncolna nyelvünk friss, ropogós táncot. Ebbéli hitemben szívbűl kívánom, hogy az emberiség véd-istenei tartsanak meg épségben s adjanak néked hosszú, kellemes estvét mindég egy barátom.

Édes barátom, mondj áldást kötésemre.

Hív tisztelőd

                                  Margit

Az itt közölt levelek Halász Margit Kalandozó klasszikusok című készülő kötetéből valók. (a szerk.)
Előző levelek itt és itt.

hm

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top