Módodban áll, hogy egyes dolgokról egyáltalán
                                                                   ne alkoss ítéletet, és így lelked nyugalmát
megőrizheted.
                                                                      Marcus Aurelius

 

Különös dolgok történnek folyamatosan, ez nem újkeletű, az emberiség egész története szinte másból sem áll, mint különös dolgok láncolatából.

Vagy csak olykor értetlenül állunk az események előtt.

A mormogás jogán azonban nem aktuálpolitikai történéseken óhajtunk háborogni, bár az is megérne egy misét; ezúttal más horizontra emeljük tekintetünket. (Annyi azért kikívánkozik, hogy mai állapotunkat látva eszünkbe jut a költő, aki azt írta: nem érdekel a megváltás soha, míg rám süt, a többi dögöl.)

Privatizálni fogunk, kérem szépen, de nem a rendszerváltozás hajnalán megismert közgazdasági értelemben, hanem ahogy irodalmi berkekben először Bertha Bulcsutól hallottuk e kifejezést, amikor valaki a megszokottól eltérően túlzottan a fókuszba helyezte önmagát, privát szféráját tárta a nyilvánosság elé.

Nagy durranás, mondhatnánk, manapság másból sem áll az irodalmi élet, különösen a facebook nevű közösségi háló elterjedése óta.

Szemünk előtt születnek írók, költők, naponta szemlézhetjük ismerőseink, barátaink újsütetű verseit, s jó marketinges módjára önmegosztások és önreklámok sora olvasható (mi is követtünk el ilyesmit, valljuk be, de ma már igyekszünk egyre kevesebb nyomot hagyni magunk után) koszorús, rég befutott alkotóktól és önjelölt fűzfapoétáktól egyaránt.

De mormogásunknak nem ez a tárgya. Csapjunk hát bele a privatizálásba, kicsit távolabbról futva a dolgoknak.

Aki e sorok írójától az utóbbi három-négy évben olvasott verset, prózát, könyv- vagy színházi kritikát, talán nem is emlékszik arra, hogy hosszú hallgatását megelőzően már a hetvenes évek második felében is publikált az okostojás. Első verse az Élet és Irodalomban jelent meg 1976-ban, majd ezt követően az Alföld, a „régi” Mozgó Világ, a Napjaink és megyei lapok közölték írásait. Az akkori rangos folyóiratok mai szerkesztői nem emlékezhetnek ezekre az időkre, hiszen megszületésük erre a korszakra esett, s amikor szerzőnk felhagyott az írással (a nyolcvanas évek elején), legtöbbjük még óvodásként nemigen olvasott kortárs irodalmat.

A sikereken felbuzdulva elküldte kötettervét a Magvető Kiadónak, személy szerint Nagy Gáspárnak, szép betűivel írott válaszlevelét máig őrzöm. Gáspár már nem volt a kiadó szerkesztője, így javasolta, hogy bővítve-javítva a kötetet küldjem újra, mert ez a harminc vers kevés, bár „egészében nagyon rokonszenvezek azzal, amit csinálsz”. Nem csoda, ha később visszakaptam a kötettervet a kiadótól egy lektori jelentés kíséretében, mert valóban kevés anyag maradt a rossz versek kiszórása után.

Már kissé megvénülve próbálkoztam újra, de nem a régi anyaggal, hanem az utóbbi három-négy év alatt született szövegekkel. Mielőtt azonban belevágnék a történetbe – s morgásom okába –, kis kerülőt kell tennem.

Amikor egy váratlan érzelmi esemény hatására, s egy kávézóban elhangzott jóslat (átok?) következményeként (fogsz te még írni, szerintem), tényleg elkövettem a hibát, első körben nyilvánvalónak tűnt, hogy ahhoz a folyóirathoz fordulok publikálás céljából, mely a legtöbb versemet, kritikámat közölte, s ahol stúdiósként egy antológiában szerepelhettem Tar Sándorral, Csengeyvel és másokkal.

Nem sejtettem még, mibe vágom a fejszémet, pedig tudhattam volna tapasztalatból, hogy a régi, újramelegített szerelmek nem vezetnek jóra.

Meg kell említenem itt egy egyetemi eseményt; jelen lehettem a Barta János emlékére rendezett délutánon, ahol az akkor még élő Görömbei András felelevenítette, miként mentette meg a nagy tudós egy P. A. nevű rendőrtiszttől (nem írjuk ki a nevét, még él, a minap is láttam a piacon), mert Andor nem akart kötélnek állni, nem óhajtott besúgó lenni. Lelőlek, kutya!, fenyegette meg a fiatal belügyes, és a professzor úr védőszárnya kellett ahhoz, hogy az egyetemről való kirúgatási szándék ne valósulhasson meg.

Ott villant eszembe, hogy az antológiánk megjelenését követően engem is felkeresett ugyanez az ember (s ki tudja, még kiket!), ekkor már alezredes; elég az hozzá, hogy nem voltam zsarolható (mint szegény Tar), nem voltam rávehető, hogy spiclinek álljak, s jelentsek antológiás társaimról. Ez nem érdem, nem voltam én hős, nem küldtem el a fenébe, de első reakcióm az volt, hogy minden figyelmeztetése ellenére, miszerint ez maradjon köztünk, bementem a folyóirat akkori főszerkesztőjéhez (szerencsémre a versrovatvezetőt is ott találtam), s előadtam a dolgot. Megmosolyogtak, miközben nekem zabszem sem fért a fenekembe. Nem volt addig dolgom a hatósággal, ilyesmire meg álmomban sem mertem gondolni, hogy velem megtörténhet.

Mint ahogy az autóbaleset, repülőszerencsétlenség is mindig másokkal esik meg, hiszi az ember egy ideig.

Tény, hogy attól a naptól fogva nem jártam el irodalmi eseményekre, mert hisz ha nem voltam jelen, nem is jelenthettem róla. (No hiszen, írtunk már úgy kritikát, hogy félig olvastuk el a könyvet!)

S valahogy az írás is abbamaradt.

Mindezt azért hoztam elő, mert magyarázatot próbálok találni arra, mi lehet az oka, hogy a folyóirat főszerkesztője a szépirodalmi rovat vezető munkatársának javaslatára sem járult hozzá újabb verseim közléséhez. Az a folyóirat, amely, ha úgy vesszük, anno elindított, s mely – futballhasonlattal élve, s kölcsönvéve Lapis doktor szép jellemzését – a magyar folyóiratkiadás Real Madridja. Amikor a második, majd harmadik, sőt, később (három a magyar igazság no meg egy a ráadás alapon) is elutasításra leltem, nem gondolhattam másra, hogy úgy jártam, mint az a bizonyos Kovács, akinek ellopták a kabátját, de évekkel később már mindenki csak úgy emlékszik rá, ja, a Kovács, akinek volt az a kabátlopási ügye…

Mert a küldött szövegekkel nem lehetett baj, azokat aztán más rangos folyóiratok közölték, sőt a hosszú kihagyás utáni első publikációmat épp a rovatszerkesztő munkatárs felajánlásának köszönhetem; így jött az első körben elutasított három vers a Zempléni Múzsában. Szóval félelmem és aggodalmam, lehet, téves, de az fogalmazódott meg bennem, hogy talán úgy élek a főszerkesztő úr emlékezetében, mint aki beszervezett volt, és hát spicli nálunk ugyan nem jelenik meg!

Biztos, ami biztos, megkértem az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában  rólam esetleg fellelhető anyagot, de fájdalmamra még azzal a rendőrségi előállítással sem büszkélkedhetek nyilvántartásuk szerint, melyet egy éjszakai pókerpartit követő  pohár tej bolt előli, hajnali eltulajdonítása tett szükségessé.

Úgy tűnik, számunkra tehát e folyóirat, mint publikálási lehetőség, elveszett. Talán nem ártana leülni és megbeszélni mindezt a főszerkesztő úrral, azt hiszem, ez látszik a legbecsületesebb megoldásnak. Merthogy azok a bizonyos versek aztán megjelentek a már említett ZM-en kívül az Élet és Irodalomban, a Tiszatájban, a Kalligramban, a Csillagszállóban, a Műútban, az Esőben, az Apokrifban, a Bárkában, a Mozgó Világban, az Irodalmi Szemlében és online portálokon, hogy csak a két legfontosabbat említsem: A Vörös Postakocsi Folyóiratban és a KULTer.hu-n.

S el is érkeztünk mormogásunk második pontjához, a honi könyvkiadás állapotához. Mert nyilvánvaló, hogy amíg köteted nincs, addig nem tartanak számon, addig nem számítasz. Mert egybegyűjtve, egyben olvasva a szövegeket más a hatásuk, mint ha lapokban szétterítve találkozol velük. Nem is gondoltam arra, hogy az utóbbi időben, az újonnan született mintegy százötven  szövegből kötetet állítsak össze, de több helyről jelezték, illő lenne már. Na, szépen vagyunk, ha harmincéves koromban nem lettem elsőkötetes, most már minek, érveltem.

Végül csak elküldtem pár olyan kiadóhoz, akiket ott már kötettel rendelkező barátaim, ismerősem ajánlottak, s hogy egy hónapon belül válaszolnak majd, olyan rendesek. Ennek már két éve, azóta is várom a válaszukat. Aztán az egyik nagynevű kiadónál, melynek folyóirata több alkalommal is közölt, majdnem sikerrel jártam, de itt az NKA-s pályáztatási rendszer tett keresztbe, a kiadó igazgatója ismert, befutott nevekkel kívánt (érthetően) pályázni, hiába a főszerkesztői támogatás.

Hogy nem vagyunk egyformák, azt már a fogsz te még írni, szerintem jósnője is a képembe vágta úgy öt éve egy kávézóban. Ilyenformán a kiadóigazgatók, szerkesztők sem egyformák, megtapasztaltam. Mert hiába a személyes, jó ismeretség az egyik legnagyobb piaci szereplő kiadó igazgatójával, nyilván nem őt zargatjuk kéziratunkkal, de a szerkesztője a füle botját sem mozdítja. A másik nagynevű kiadó újdonsült igazgatója pedig ellenkezőleg: szinte entert sem nyomtunk a facebook-üzenetünkhöz, már válaszolt is, hogy küldjem újra az ő emailjére a kötettervet, igaz, első körben nem ő fogja olvasni, mert (érthetően) eladási statisztikákkal és mérlegfőkönyvekkel ismerkedik.

De jobb is, hogy nem reagáltak először a szerkesztők, mai szemmel nézve a száznál is több verssel nyilvánvalóan nehezen birkóztak meg, ezért az új változat csupán mintegy hatvan szöveget tartalmaz, s esély van rá, hogy a tavaszi pályáztatásról lemaradván ősszel sikerül előbbre jutni. De még így sincs rá garancia, hogy az NKA támogatását elnyeri a kiadó.

Néha eltűnődünk, hogy na és akkor mi van, ha kiadják a könyvedet, ember? A diszkriminatív főszerkesztőtől hallottuk még stúdiós korunkban, hogy nagyon picinek érzi magát az ember, amikor egy hatalmas könyvtárteremben látja megbújni vékonyka kötetét.

Hogy is írtam nemrég épp itt, a VP oldalain, az Az elengedésről 2-ben?

„Egyenesnek kell lenni, nem pedig kiegyengetettnek.”

Igen, Marcus Aurelius mondta ezt is.

SzabóAttila: Wrapped statue I (2011)

SzabóAttila: Wrapped statue I (2011)