Milton William Cooper A vádirat című jelentése jutott eszembe elsőként Sára Júlia Mamiko nappalai című regénye olvasása közben, talán nem alaptalanul. Cooper beszámol egy 1969. március 20-án tartott pittsburghi gyermekorvosi konferenciáról, ahol központi téma volt a népszaporulat ellenőrzés alá vonása, hiszen „a lakosság létszáma túlságosan gyorsan nő, éppen ezért a Föld lakóinak a számát korlátozni kell, mert különben nem marad elég élettér az emberiség számára. Nemcsak az élelmiszer ellátás biztosításához fog hiányozni az elegendő termőföld, de a hulladékok is oly mértékben szennyezik a Földet, hogy lakhatatlanná válik.” Ennek egyik eszközeként jelölték meg az új szexuális szokások kialakítását. „Mivel a szex örömet okoz és túl erős rá a késztetés, ezért nem várható, hogy az emberek lemondjanak róla. […] Ezért […] csökkentés helyett inkább növeljék a szexuális aktivitást, de oly módon, hogy az ne eredményezzen fogamzást.” Az ekkor számba vett alternatívák között szerepelt a homoszexualitás bátorítása is. – Handó Péter kritikája Sára Júlia Mamiko nappalai című regényéről (Bp., Noran Libro, 2014.)

Bár nem gondolom azt, hogy a Mamiko nappalaival Sára Júlia az 1969-es stratégia mellett foglal állást, ugyanakkor figurái akár ennek az „egészségügyi csomagnak” a végtermékeiként is fölfoghatók. Nagyvárosi szereplői szexuális szokásai – hagyományos értelemben – semmiféleképpen sem tekinthetők átlagosnak. Túlnyomó többségük a művész/értelmiségi világhoz tartozik. Ahhoz, amelyet Sára Júlia igen jól ismerhet mind édesapja, Sára Sándor filmrendező, mind saját hivatása révén. Ebben a világban a címszereplő Mamiko, a nyugdíjas óvónő jelent kivételt. Ám ő is magányosan él, miként a regény többi alakja. Személyisége rövid fölvázolását követően tudomást szerzünk arról, hogy férje elhagyta mértéktelen elhízása miatt. Mamiko ezt szinte közönyösen vette tudomásul, vagyis párkapcsolatuk ekkor már elhidegült volt, jószerével nem is létezett. Ezt követően épp ilyen közönnyel vonul be mások éjjelébe meghallgatni azt, amitől azok képtelenek elaludni: a mozgalmas, emberileg mégis sivár valóságot. Ő az, aki megrendelhető, aki hálóinget húzva bebújik a magányos férfiak ágyába, akinek párnás vállaira lehet borulni, akihez beszélni lehet úgy, akár egy gyermek az anyjához, aki mellett nyugodtan el lehet aludni, mert nyugalmat áraszt. Mamiko olyan, mint egy álommanó, és olyan, mint egy önjelölt terapeuta. Története csak a könyv elején és végén van, azokon a pontokon, ahol változás áll be az életében: az óvodásokkal való nappali foglalatosságát fölváltja az éjjeli kuncsafthallgatás, aztán pedig ezt az éjjeli műszakot helyettesíti az, amiről az elbeszélő nem árul el többet, mint hogy „abban a pillanatban elkezdődtek Mamiko nappalai” (215.). Viszont az előzmények alapján több mint sejthető, milyenek is lesznek majd ezek az éppen elkezdődő nappalok, melyről Mamiko – aki „mindenhová korábban érkezik” (5.), – „tudta, hogy ez egyszer tényleg pontosan érkezett” (215.).

Mamiko tehát egyfajta keretként funkcionál, mintegy a személyében teremtődik meg a melegágya a különböző szálakon futó és egy pontba tartó vallomásoknak, narrációknak, leírásoknak. Álmot hozó látogatásai során megismerkedhetünk a negyvenhárom éves, túlsúlyos, erősen kopaszodó, tüdőgyógyász specialista Dobákkal; az író Bercsényivel, aki úgy véli, „a szépirodalomban az alkoholfogyasztás elengedhetetlen munkaköri követelmény” (28).; a látszólagos harmóniában nagyvilági életet élő, mindenből a legjobbat beszerző, megkapó fotóművésszel, Patrikkal, aki szerint „ebben az életben az ember végső soron kozmikus magányra és kínra van kárhoztatva, és egyetlen lehetőségünk a szenvedés elviselhetőségére a cselekvés!” (36.); a bársonyos mély hangú, szeretethiányos zongoraművész Flóriánnal, aki „maga volt a zene” (42.); a melegbárbeli sztriptíztáncos-előadóművész Kiskopasszal; a fotómodell Mirával. Velük és körülöttük bonyolódnak és kuszálódnak össze a szálak reménytelenül és kegyetlenül a vágyak túlfűtött tengerén, melyen az érzelemmentes Mamiko is önfeledten ott hánykolódik „láthatatlan”. A törzsszövegben szinte meg is feledkezhetünk róla az olvasás során. Végül – amikor újra föltűnik – ő is áldozatává és tettesévé válik az eseményeknek. Ez billenti helyre a saját idejét (és a befogadóét is).

Sára Júlia rendkívül plasztikus monológjai, elbeszélései egy kortárs jelenséget feszegető regénnyé állnak össze a szemünk előtt. A megrázó, felkavaró és helyenként felháborodásra késztető naturális leírások egy társadalmi közegről mutatnak pontos és ítéletmentes látleletet. Erre tart hát a világ? – kérdezhetjük. S mondhatjuk azt: meglehet. Tehát minimum ezért is megkerülhetetlen a Mamiko nappalaival való ismerkedés.