Profán könyörgés

Hadd legyek ostyád, tégy nyelvedre,
Szentség, aki megront,
Áldozatod, aki áldást hoz rád,
Érted töretett csont.

Hogy vezekelni akarsz, te tudod, bár
Nem komoly ügy, ami volt,
Pár ölelésben a társam voltál,
Nagy neveden kicsi folt. 

Jaj, de vigyáztam a jó híredre,
A rágalom engemet ért,
Főttél csak a saját leveidbe’
Vízben a cérnametélt.

Otthon a kádban, mellig a vágyban
Győzöl a test jogain,
De drótkefe kell, amivel levakard
Bőrödről nyomaim.

 

Szeretők balladája

Egyedül alszol, bár az ágy még
A túloldalon is meleg.
Hogy itt feküdt, az is ajándék,
És jól tudod, most merre ment.
Hogy várja otthon a családja,
Az asszony, kit rég nem szeret
(de szokásból még meg-meghágja),
No meg szegény kisgyermekek. 

Magányosak az éjszakáid,
A vasár-és ünnepnapok,
Ha szóvá teszed, vállat rándít:
Nekem se könnyű, láthatod.
A kötelesség tart csak otthon,
Hogy családfenntartó legyek,
Hisz mit csinálna az az asszony?
No meg szegény kisgyermekek.

Hát falazol, alibit gyártasz,
Szorongsz, hogy le ne bukjatok,
Megmártózol a hazugságban,
S bízol, hogy jönnek jobb napok.
Hisz előbb-utóbb el fog válni,
De most sajnos még nem lehet,
Ott a lakás, a hitel, bármi,
No meg szegény kisgyermekek.

A kicsi most lesz huszonhárom,
Mi lesz, ha elhagyja apa?
Még rossz jegyet kap a vizsgákon,
S újra bepisil éjszaka.
Ígérgetés csak. Évről évre.
Kérlelsz? Fenyegetsz? Egyre megy.
Végül csak annyit kérdesz félve:
Hogy vannak szegény gyermekek? 

Herceg, a férfi válni gyáva,
Ki szerető volt, az marad,
Amíg az idő felzabálja,
És kihuny benne a harag.
Hisz ő a bűnös, a parázna,
A férfival csak hentereg,
Míg otthon hű asszonya várja,
No meg szegény kisgyermekek.

szaboattila