Aranykort idéz az Átkelés, a tárgyi környezet részvétteljes, őrzi azok lenyomatát, akik egykor benne éltek. – Jassó Judit kritikája Térey János Átkelés Budapesten című kötetéről (Bp., Libri, 2014.)

Tizennégy történet van a legújabb Térey-kötetben, egykor és ma, a főváros legkülönfélébb részein játszódnak. Mennyi magánéleti válság és elakadás, hiszen „tele van a város szerelemmel” és még mi minden egyébbel is.

A novellákat a műfaj viszi előre: verses formában íródtak. A tematika bőséges, a szituációk részben szokványosak. Tartalmilag és részleteiben egy-egy regényre hajaznak.  Úgy válnak sallangmentessé – tehát mindvégig az írói szándékkal a középpontban –, hogy közben túlcsordul bennük a líra. Mikor a történet a novella szabályai szerint már megállhatna egy ponton, akkor zeneisége továbblendíti, mintegy „végtelenítve”. Sőt, a zárlat nem lekerekíti a végét, hanem fölcsapja, kihangosítja, mert a „befejezés” nem egyszerűen pont a mondat végén, hanem maga is egy dallam.

Diószegi főmérnök Újlipótvárosban villamosozik, „pedig van saját autója” (A hurokban). Rejtőzködik, miközben megfigyel. De nem tűnhet el teljesen ebben az álcselekvésben, mert találkozik munkatársával, akivel – bár erről a főmérnök nem tud – magánéleti természetű ügyben is összefügg. A tárgyi környezet aprólékos, részletező leírása egyúttal a hős lelkivilágát is az olvasó elé tárja. „Egy üzemképtelen szerelvény/Vesztegelt valahol.”

Át a Svábhegyre. Fiatal házaspár járja be a tájat, „[o]tt laknak, ahová más kirándulni jár”, „kislakásokra szakadt” egykori hotelek és panziók tarkította helyen (Aki élő, zajjal jár). Itt a történelem a természetfölöttivel bővül, hiszen a házban szellemek járnak, „[b]efalazni az átkot nem elég”, meg kell tanulni együtt élni vele. A történeti Budapest határa kitágul, nem pusztán tér-, hanem időbeli jelentéssel gazdagodik. De hiába próbál a jelenből elmenekülni például a Partraszállás énektanár hőse, s maradna, „álca mögött” a Háros-szigeten, az érintetlen tájban, hol „vétlen őz inalt a susnyás/Fedezékébe”. Lehetetlent kér, a természet és az idő kereke nem forog visszafelé. Csak az átélt múltat őrizheti az ember. A természet nem fogadja be az urbanizált elemet, akiből így nem lehet őslakos. A vég- egyben a kiindulópont is: „Akárhogy: vissza a városba.” 

Az Átkelésben nincs nosztalgia olyan hely iránt, amit ember keze még nem érintett. A hősök nem akarnak teljesen megválni a tárgyi környezettől, csupán abból egy időre kiszakadni, így nyerve rálátást életükre. Térey megidézi a kilencvenes éveket és a Fekete Lyuk kultikus helyét, egy filmklubot, „a harmincas évek nagyvonalú formakezelését” egy kórházi épületben, miközben tér és idő egyre mélyebb összefüggéséig jutunk el, és a líra fölébreszti bennünk a régi, a retró iránti csillapíthatatlan vágyat. A próza egy ponton mégis véget ér, ez a természete, és az érzelmek zenélnek tovább, újrahangolják az eredeti témát és elérik, hogy megint újraolvassuk a szöveget.

Minden történet annyira epikus, amennyire megkonstruált, ami nem jelenti azt, hogy feltétlenül fikció. Térey formakezelése nem hat a művek valóságtartalmára, tehát a novella, mint műfaj az elbeszélhetőséget erősíti. Ennek keretén belül aztán a líra ereje dolgozik, és kiszabadítja – vagy felszabadítja – a történetet a próza kötött hagyománya alól. A lírába sokkal több fér, hazafiasságtól a szerelemig, s ennek a keveredésnek az eredménye tizennégy érzékenyítő elbeszélés a bevezetőben említett kísértetvárosról, arról a Budapestről, „amelyik alattunk vagy mellettünk létezik”.

Az emelkedett és átszellemítő hangvétel néhol nehézkessé teszi az olvasást. Viszont a bőséges humor kellően közel hozza, sőt ismerőssé teszi a kötet lapjain sorakozó novellákat, melyek tetszőleges sorrendben olvashatók. Térey szövegeivel megismerkedni azért is felszabadító, mert az olvasót nem kötik műfaji elvárások. Nem görcsölünk be azért, mert nem „igazi” novellákat kapunk, hanem örömmel veszünk részt egy régi műfaj felújítására tett kísérletben. Nincsen sehol a próza szikársága, viszont a történetiség sem sérül, hiszen a líra eszköztárával az érzelmi és a gondolati töltet maximálisan megvalósítható.

Az Átkelés vágyak és érzelmek lassú partmosása; erről szól az életünk. A part mi vagyunk, és folyamatosan kopunk. Mi épít meg bennünket újra és újra? Az érzelmek, nyomukban vágyakkal. Bűvös kör. Térey nem engedi megtörni. „Hazafelé sétáltak az angol sorházak, / A rendszerváltás kori, fehér falú jólét előtt. / Mint a Balaton északi partja, ahova örökké vágynak.” (Elfordulás) A történet (az élet, a show) mindig megy tovább, az érzelmek, a líra az önszemléléshez, a konzekvenciát levonni kellenek. A természeti és az épített világ ehhez forrás és eszköz is egyben, reflexiók kiapadhatatlan tárháza, melyben a boldogság és az önbecsapás kéz a kézben járnak. „Ó, a sárga-vörös téglás, oromzatos, / Középerkélyes villák! Patkó alakú ablakok! / Antoinette-nyaraló, kertészlakkal.” (Early Winter)

Ugyanazon hősök felbukkanása egyik és majd a másik történetben, illetve a rokoni szálak szerepeltetése az Átkelésben nem a véletlen műve.

Kicsi Budapest és ilyen az élet.