adam-zagajewskiAdam  Zagajewski  (1945): lengyel költő, esszéista, az egyik legrangosabb kortárs alkotó, az irodalmi Nobel-díj várományosa. Filozófia szakon szerzett diplomát a krakkói Jagelló Egyetemen. Az ún. Új Hullám, másképpen a ’68-asok költőnemzedékének vezéralakja. 1982-ben Franciaországba emigrált, 2002 nyarán visszaköltözött Krakkóba. Az ezredfordulótól tavaszonként a Houstoni Egyetem vendégprofesszora. Művei franciául és angolul is megjelennek. A szeptember 11-i terrortámadást követően a New Yorker hetilap a címoldalon Zagajewski egyik versét közölte. Válogatott verseinek magyar nyelvű kötete Bármi is történt címmel 2004-ben jelent meg az Orpheusz Kiadónál, Zsille Gábor fordításában.

 

 

Tévelygők

Tévelygők, tévelygők a szürke folyosókon.
Éjjelente a villanykörték úgy sisteregnek,
mint süllyedő bárkák vészjelei.
Szerzőik által is feledett könyveket olvasunk.
Az igazság nem létezik, hajtogatják a bölcsek.
Nyári esték: fecskefesztivál,
a külvárosban szétrobbannak a pünkösdi rózsák.
Az utcák rövidebbnek tűnnek
a hőségtől, a könnyed látásmódtól.
Már settenkedik az ősz.
Olykor mégis előbukkanunk egy percre,
és megesik, hogy a lenyugvó nap felragyog,
és elénk toppan a röpke bizonyosság,
már-már hit.

 

Kapu

Vajon szereted úgy a szavakat,
ahogy a félénk bűvész szereti a csend pillanatait –
már a fellépés után, mikor magára marad a kopár öltözőben, ahol
kormozó, zsíros lánggal lobog egy sárga gyertya?
Milyen szeretet engedi benyomnod a súlyos kaput, hogy újra
érezd a holt fa illatát és az ódon kút vizének rozsdás ízét,
s hogy még egyszer megpillantsd a magas körtefát, e büszke matrónát, aki ősszel
főnemesként átnyújtotta tökéletes formájú gyümölcseit,
majd némán elmerült a tél csapásainak szemlélésében.
Itt a szomszédban ontotta a füstöt a közönyös gyárkémény, hallgatott a ronda
város,
hanem a kertekben, mélyen a téglák alatt, dolgozott a fáradhatatlan föld:
a mi fekete emlékezetünk, halottaink feneketlen kamrája, a jó föld.

Milyen merészség kell, hogy benyomjuk a súlyos kaput,
milyen merészség, hogy újra szemügyre vegyünk titeket mind,
kik egybegyűltetek a szobában, a gótikus lámpa alatt –
mama szórakozottan újságot olvas, az üvegen lepkék verdesnek,
semmi sem történik, semmi, mindjárt este, imádság; várunk…
Csak egyszer éltünk.

 

Meleg eső

Este, egy idegen városban, mentem
egy utcán, melynek nem volt neve.
Egyre mélyebbre merültem az idegenségben,
a sűrű tavaszban, a kőlépcsőkön.
Meleg eső hullott, és a madarak halkan
daloltak; távoli hangjukban gyöngédség bújt.
A hajók szirénjei sírtak a kikötőben,
búcsúzkodtak az ismerős földtől.
Az épületek szélesre tárt ablakaiban
általam és általad álmodott alakok álltak,
és tudtam, a jövőbe tartok, egy letűnt
korba, akár egy zarándok Rómába.

 

Akarsz-e sírni

A fák sátrai közt mászkáltam,
s olykor megérintett egy-egy esőcsepp,
mintha csak azt kérdezték volna:
akarsz-e szenvedni?
Akarsz-e sírni?
A levegő nyirkos volt,
a levelek csillogtak,
illatozott a tavasz és a boldogtalanság.

 

Zsille Gábor fordításai