Ébredj, Csezmice Jánosa, bősz darazsak nyalakodnak
fonnyadt erszényén, herezacskóján a negédtől
eltelitett termésnek, e szélesség fügeérést
nem produkál, mirigyekből hormon cseppje kiválik,
spermicidek szavatolják, hogy se fogan, se fogamzik
tőle a hajlandóság, asszonyom is pirulát nyel
folyton, nedveimet bioszérum semlegesíti.
Gombaölő gélt fityma alá keneget pici ujjbegy,
makkom egészséges, pénisz, nemi szervem erektál.
Fürdőfalra penészfolt elleni szert, ugye, raktál,
mérget egérnek, elektromos indákat le ne rágjon,
térfigyelő kamerák áramkörein ha cikázik,
rézkloridot kotyvasztasz-e permetező-fiolából,
hogy megelőzz szőlőperonoszpórát, lepereghet
fürt teli kacsról, gyönge levél lisztharmatozástól,
timsóval tetürajt, mondd, széthessint-e türelmed,
tápanyagot szívó lárvákon győz karalábéd?
Őszi szüretre sereglik az erdőszéli vadászlak
keshedt, nem sarabolt szőlősorain csenevész fény.
Gazda ha jár, puskával a vállán, lő, sose művel,
bőg vadkárokozó szarvas, be-betér, aranyérmes
trófea; nincs, ki elűzze, pedig megnyílt az öröklés,
elhanyagolt birtokra igényt bejelenteni szégyen,
hogy szaszerolt bikaborju szerezzen vissza veszendőt,
négyszögöléből forgasson ki perelt anyaföldet
csap-furatos szerszám, nem fűzi ehez jogos érdek.
Gondolhatta-e Tattay Sándor, a szikla alatt, fent
zárkózott, napszámra fogott földművesek egyszer
munkát és napot itt hagyván szabadulnak a terhes
rendtartástól, fellegi bár robotuk, de alantas?
Kótyavetyélt kalyibánk ide kőhajitás, Füreden volt.
Ritkítottuk először szőlőit, terebélyes
harrow sweet, idared, meteor meggy lombosodását,
évenként a halál ahogyan lugasán igazított,
szedte sok áldozatát, nagyapámat, vérrokonunkat
mind, kiket ági vagyontárgy s túros hátu közös ló
frusztrált; végig a kerten fűnyírót se taszajtott,
bütykök szűk közeit fölverte a perje, azon túl
semmi egyéb. Lapul orgona, dől szomszéd keritésnek,
irtja balek telek apraja-nagyja, kiadja szobáit
három hónapon át ama porta, de seftje veszélyben,
udvari cefre szagától iszkirizik lüke kuncsaft;
nem hajigáltam férges körtét zöld szemeteszsák
bélcsavarába, se komposztáló kasfonadékba.
Pesztercére terül gumimatrac, ürítek üveg sört,
göccen a göngyölegen, s hova hemperedik, veteményes
hűlt helye gyűjti be. Nincs zöldség, írmagja se, hírből
sem tud róla vitorlás, Belbuda küldte vevőkör,
kik versengve kicsengetik – ér, amit ér – aranyárát,
kékszalagon csupa széljegy, adásvételt parafálnak.
Vittünk más nyaralóba fenyőasztalt, a platóról
még Tahitótfaluból ide szánt bútordarab omlott
ránk, Badacsony csöpp nappalijában funkcionális
ifjúságom jellegadó használati tárgya.
Talpraesett geodéta legyen, ki beméri alappont
ismeretében, merre az arra, növénytakaróját
mely tájegység asszimilálja az ősi teleknek.
Két sztrádára szakad forgalmas felvezetőút
onnan, hol Budaörsi, Hegyalja keresztezi egymást,
apró kocka a ház, egy nyílás csak, mi csukottan,
légi vonalban több száz méterről felidézi
enteriőrjét; mázolt földmérési vasasztal
– így hívják, bizony ám! – tengerszinttől etalonná
tett kótája tövéből gukkerezünk panorámát.
Járjuk a sas-hegyi természetvédelmi tanösvény
északi lejtőjét, Kitaíbel Pál revelált új
hüllőfajt pannon gyík néven e sziklaszegélyről;
s míg a magyar Linné keze gurgolya, hérics után nyúl,
– mennyi reliktum időtlenül él! –, s a fumana procumbens
termi törékeny látnivalóit, sárga virágát,
tűlevelét, kikeletre kökörcsin, sztyeppei zárvány
nyílik, szorgalmas pionír svábok dolomitra
szőlőtőkéket telepítenek. Isteni nektárt
járvány pusztít, végül a szovjetek elpaterolják,
internálják munkamoráljukat; ócska örökzöld
díszcsemetékhez felparcelláznak, panelekkel
káderkráterré fuserálnak déli karéjt, palotákat,
mintha filoxérával fertőznék tudatunkat.
Visszaszorult a csikófark leplesmagva, bogyója,
kétlaki, hím ivarú egyedek növekednek a Sas-hegy
lankáin, gellérthegyi dűlők rejtik a termős
flóravidéket: a porzás útvonalába lakásunk
ablaka endemikus csalitot tár, ösztöneinket.
Orchideát dédelget társam, trópusi égöv
színpompás koronáját, számolgatja bibéit,
mígnem cirmos iramlik, kap levelébe, a polcról
– távcsövön át lessük – lecibálja, cserépdarabokban
áll a hajópadló, szafarink helyszíne, mögénk rogy
nőstény párduc, elejtve a tájat, tagbaszakadtan.

 

IMG_00000093

Szabó Attila fotója