A teljesség felé

 

Még hátramaradt a télből a fagyos, csípős levegő, de már érezni a tavaszt a szélben, látni a fákon, a füveken és a nyiladozó virágokon. Egy fedetlen buszmegállóban állok a tér közepén, egyedül, lágy eső csapdossa az arcom. Éjfél van, az égbolt koromfekete, csontjaimat üresség járja át.

Egész éjjel bárban ücsörögtem. Nem beszéltem senkivel, csak a füstös levegőt szívtam magamba. Zsigereimben kietlenséget éreztem, s mindinkább eluralkodott rajtam a félelem attól, hogy magába ölel a formátlan emberzörej, s szem elől tévesztem a teljességet, melyen évekig dolgoztam. Végül vesztesként kerültem ki az éjszakából.

Mindez nem történt volna meg, ha gyakorlott volnék az eltévelyedésben. Most már tudom: meg kell tanulnom összpontosítani a káoszra, ez az első lépés a teljesség felé.

Most megint itt vagyok, mintha labirintus kapujában, de most már tudom, mi a kiindulópont. Csak állok, s arra vágyok, hogy hazajussak. Még mielőtt rám csukódnának a város színfalai. Csak otthon akarok lenni és várni, míg el nem érkezik szemeimre a langy álom a maga összes híg moslékával.

Aludni akarok az ágyamban, egy kicsit forgolódni, közben izzadtságommal összekoszolni a falat, ahogy szoktam, aztán reggel csalódottan bár, de nyugodtan, felébredni, keserű tej ízével a számban. Tudom, állig vagyok múltam híg ürülékében, csakhogy eddig nem akartam róla tudomást venni. Mindvégig jelentéktelen üzeneteket írtam szűk börtönöm kopott falára, de most már kész vagyok arra, hogy menekülő útvonalat ássak. Most már nem zavar, ha állig összekoszolom magam ürülékkel, sőt, akár még a számba is mehet. Holnap már el kell indulnom, hiszen még élve szeretnék innen kijutni.

 

 Álompüré

 

Több évtizede együtt élnek. Régen rengeteg verset írtak, együtt, a reggeliző asztalnál. Főleg sanzonokat okádott belőlük a szerelem, ritkábban elégiát. Ősszel és télen.

Akkor még voltak évszakok, néha egy évben hét is. Most már csak egy évszak van, mely a késő őszre hasonlít. Már rég nem alszanak, csak néha, amikor eloldalognak mellőlük lelkiismeretük svábbogarai.

Nem nyitnak ajtót. Már egy ideje ki sem nyílik. Az ablakon sem hatol be a megkönnyebbülés szele. Nem itatják már át lepedőjüket könnyű, emészthető közhelyek. Mostanában már csak elégiákba kezdenek bele néha, de ritkán fejezik be egyiket-másikat. Meg kellene írniuk legalább egyet, mielőtt még egy szürke, mosolygó zsákba varrják mindkettőjüket.

Van úgy, hogy képzeletben még elindulnak sétálni a lakóépületüket övező szűk utcácskákon. Sárga csapok kísérik útjukat, némelyikből nyálkával elegy vér csurog, hol csikorogva, hol némán. Körülöttük hisztérikusan tülkölő taxik lármája, vagy sápadt, sovány kisgyerekeké, akik tapsikolva hányják végig a Hascsikarás utcát. Kezüket nem fogják rózsaszín, levegővel telepumpált nagyik: ők már a halál beleiben nyaralnak. Későre jár, bezárt az összes bolt, nyalókát nem lehet kapni és esőköpenyt sem.

Ezer meg ezer injekciós tű hever az utcán. Ezekből gyűjtenek vacsorára a hontalanok. Ezekkel beadagolhatják több helyen átlyukadt hasfalukba a vigasztalanság nyikorgó népzenéjét.

Az ember gyomra egy egész világ. A gyomrok: szűk utcácskákkal bélelt mikro-univerzumok, hontalanságunk és békétlenségünk központjai. Ott gyűlnek össze az emberiség legégetőbb problémái, s onnan is távoznak. Valamikor még kíváncsi ember voltam, de hogy erre rájöttem, már nem érdekel más, csak a szűkölködő szerelmespár a gyomromban, akik ugyancsak a gyomrukra gondolnak.

Már nagyon fáradtak, már egyáltalán nem éreznek szerelmet. Pusztán a megszokás ragacsos anyaga tartja őket össze. Meg a gyomorbántalmak. Még a gyomruk is közös. Fáj és vérzik. Nem képesek kipréselni belőle a felesleget.

Néha különválnának, de nem megy: az összes sanzont közösen írták. Nincs semmijük, ami saját. Minden sanzonjuk megsavanyodott már, de ők még ezekből élnek. Gyomruk is ettől dagad egyre és egyre nagyobbra: egy több évtizede letűnt korszak híg salakanyagától.

Folyton azt hiszik, hogy másnap ők már nem élnek, de a másnap soha nem jön el. Csak tévelyegnek együtt az ájuldozások erdejében, s fogják egymás kezét, pusztán megszokásból és félelemből. A szerelmet már kimosta fehérneműikből az eső. Már csak a sár valódi lényükben, szívük megüresedett helyén. És az a rengeteg svábbogár a homlokukon, amelyek minden nap áthatolnak testük üregein. Meg félbehagyott álmaik, melyek lassanként felőrlik őket. Végül nem marad más belőlük, csak álompüré.

 

 

Narkisszosz-szindróma

 

 Az a fiú a tükörben nem én vagyok. Rá vágytam mindig, de hátat fordít, mint egy idegennek. Nem ismerem a nyelvét, a bőrét nem szagolhatom, de azt a fiút keresem minden szerelmemben. Senkit nem szeretek úgy, mint azt az illúziót, hogy egyszer majd vele tölthetek egy egész éjszakát, csillagos égbolt alatt, félig meztelenül. De jól tudom: az a fiú valójában nem létezik. Amikor tudatosul bennem, csak leülök a díványra, maszturbálni kezdek, s mikor elélvezek, nem jön a péniszemből semmi. Végül arra gondolok, hogy Narkisszosz talán impotens volt. Ilyenkor néha mintha a saját arcomból is meglátnék egy kisebb, minőséghibás részletet. De aztán mindig elhalványul, s kezdődik elölről az egész téboly, mely mocorgó szkarabeusz-bogarakkal aknázza alá bőrömet.

 

uveg

Szabó Attila fotója