1.

A Vaskalap kalapszalon és kiegészítő bolt a Móricz Zsigmond körút 23-as szám alatt állt. Nagy múltja volt már, és nem csak a fővárosból érkeztek ide a kifinomult ízlésű urak és hölgyek, bizony vidékről is be-betévedt egy-két gazdag polgár, akik nem sajnálták a pénzt szép és minőségi portékára. Tóth István gyerekkorában kezdett el ott dolgozni, amikor még a vén Andris bácsi vezette az üzletet. Tőle leste el az úgynevezett üzleti titkokat: hogyan kell alkudni a kereskedőkkel, mivel lehet rábírni a sóher vásárlókat egy-egy drágább darab megvételére, s miként lehet egy dámának a hiúságát legyezgetni, ha felpróbál egy kalapot. Azt is Andris bácsi tanította meg neki, hogy az árut minden este, záráskor be kell vinni a raktárba és az állványokat alaposan megtisztogatni.

Így Andris bácsi hirtelen halála után a Vaskalap biztos kezekbe került, mikor Tóth István – akit a későbbiekben már csak Pistinek, vagy Pista bácsinak becéztek – átvette a boltot.
Pista bácsi jó ízléssel tudta kiválogatni a legszebb darabokat, melyeket gazdag kereskedők hoztak Nyugat-Európából, s ezeknek a portékáknak párja sem volt nemhogy Budapesten, de az egész országban sem.

Történt egy nap, hogy Pista bácsi a nagy üzletelés és szorgoskodás közepette észre sem vette, hogy az egyik kereskedő kisfia a megbeszélt árun kívül egy csúnyácska nyakkendőt csempészett az átvett holmik közé. Mikor meglátta, nem is értette dolgot, de úgy gondolta, majd legközelebb visszaadja jogos tulajdonosának a kéretlen darabot és addig is elteszi a raktárba.
Denkő – tudniillik így hívták a kis nyakkendőt – valóban nem volt a legszebb ruhadarab. A csíkozása sem felet meg a legfrissebb divatnak és az anyaga is durva és érdes volt, de mindezek ellenére reménykedett abban, hogy majd ő is kell valakinek, és lesz, aki szívesen felveszi egy elegáns bálba, vagy egy délutáni piknikhez. Így izgatottan várta a reggelt, hogy a kirakatba kerüljön, s bordó selyemszálai megcsillanjanak a hajnali napfényben.
A reggel eljött, Denkő azonban a raktárban maradt, ahol sóhajtozva nézte, hogyan viszi ki Pista bácsi a tollas kalapokat és az elegáns szürke nyakbavalókat a tágas eladótérbe, míg ő a raktár homályában figyelmetlenül lehajítva feküdt egy fotel karfáján. Az első pár órában még reménykedett, hátha észreveszik és kiviszik, de sajnos az idő múlásával e reménye is egyre halványodott. Ugyanakkor nem keseredett el teljesen, mert elhatározta, hogy ha a többieket visszahozzák az eladótérből, alaposan kikérdezi őket. Még kissé örült is, hogy nem került ki csak úgy tudatlan áruként a vevők elé, hiszen azt sem tudta, hogyan kell viselkedni, milyen pózt illik felvenni, hogy a legelőnyösebb oldalát mutathassa a vásárlóknak.
Estére megérkeztek a tollas kalapok és a kifinomult nyakkendők. Denkő először azt sem tudta mit kérdezzen tőlük, vagy, hogy egyáltalán hogyan illik megszólítani egy piperkőc szatén nyakkendőt, vagy egy elegáns ezüst nyakkendőtűt. Így hallgatózott egy darabig, de nem sokat értett ebből a választékos, finomkodó nyelvezetből. Majd minden bátorságát összeszedve megszólított egy rikító tollas kalapcsodát:

– Elnézést kedves asszonyom! Tudja egész nap itt hevertem a sötétben és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet odakint!

Nagy csönd lett hirtelen. Senki nem értette, hogyan mer egy ilyen kis nyakkendőszerűség megszólítani egy olyan előkelő dámát, mint Hárs Ofélia.

Bizony Hárs Ofélia volt itt a rangidős áru. 5 éve koptatta már a Vaskalap állványait. Na de nem azért, mert annyira csúnya lett volna, bizony ő volt itt a legdrágább darab. Még Andris bácsi vette meg egy elszegényedett bárónőtől, akinek ez volt az utolsó vagyona. S bár a Vaskalap nem vásárolt fel használt ruhákat, Andris bácsi mégis megsajnálta a bárónőt és pár száz forintért megvette tőle. Nem is tudta, hogy milyen jó vásárt csinált, mígnem egy kereskedő el nem mondta neki, hogy ez a kalap nagyon sokat ér és csak olyan drágán szabad eladnia, hogy az szinte megfizethetetlen legyen. Andris bácsi így is tett, és azóta sok asszony sírt már Ofélia előtt a kirakatban.

Éppen ezért nem csoda, hogy mindenki meglepődött Denkő hatalmas udvariatlanságán, de szólni senki sem mert. Ofélia tollai az égnek álltak, de még csak válaszra sem méltatta az újonc nyakkendőt, s emiatt az egész raktár hangos kacagásba kezdett. Csak Denkő nem nevetett, még jobban összehúzta magát, s egyre csak a reggelt várta, hogy magányosan heverhessen ott a sötét raktárba, teljesen egyedül. Többé már nem akart kirakatba kerülni. Hiszen hiába a sok szép anyag, fazon és varrás, ezek a kalapok és nyakkendők egyáltalán nem szépek belülről, s jól tudta, hogy ő nem tartozik közéjük és soha nem is akar.

2.

Teltek a napok, a hetek, talán még hónapok is, de Denkő ugyanott hevert. Néha áttették egy másik székre, vagy rádobták egy üres doboz tetejére, de olyan is megesett, hogy a földön hevert napokig. Denkőt mindez nem zavarta. Jobban vágyott már a kinti világba, mint az eladótér szürke falai és gonosz árui közé. Így gyakran álmodozott arról, hogy valaki véletlenül betéved, s csak elviszi őt, anélkül, hogy szólna bárkinek is. Az sem zavarta volna, ha Pista bácsi kidobja, vagy odaadja egy szegény utcagyereknek, hogy legyen valamije, ami tartja a nadrágját öv helyett. De Denkő csak a helyén maradt, anélkül, hogy bárki is tudomást vett volna róla.

Egyik reggel ismerős hangot hallott az eladótér felől. Az a kereskedő volt, akinek a kisfia bedobta Denkőt a többi áru közé. Nagyon megörült, hiszen jól emlékezett rá, hogy Pista bácsi vissza akarta őt adni a kereskedőnek. Így újra reménykedett abban, hogy kijuthat a Vaskalapból, s ha csak egy percre is, de szétnézhet az utcán, láthatná a boltok kirakatait, és hallhatná a város zajait. De volt Denkőnek egy titkosabb vágya is azon a reggelen. Azt szerette volna, ha a kereskedő kisfia elviszi magával, ugyanolyan titokban, ahogyan még sok hónappal ezelőtt belecsempészte őt az átvett áruk dobozába. Izgalmasabbnak is tűnt az élet egy ilyen kisfiúval, mint egy öreg, unalmas felnőttel, aki csak az irodába jár, aztán haza és megint az irodába. Így Denkő, amennyire csak tudta kinyújtotta magát, hogy minél feltűnőbb legyen, de úgy gondolta, hogy ebben a pózban még sincs annyira szem előtt, így megfeszítette minden szövetszálát, s leugrott a földre. Szerencséjére pont a padló közepére esett, ahol még ha nem is látja meg Pista bácsi, de mindenképp beleütközik a lábával.
Így is történt s amint Pista bácsi észrevette Denkőt a földön, azonnal eszébe jutott, hogy bizony, nála van egy áru, amiért nem fizetett. Fel is vette és gyorsan kivitte a kereskedőnek:
– Józsikám. Hát ezt a kis csúnyaságot itt hagytad múltkor. Én nem is tudom, hogyan kerülhetett hozzám, mert az biztos, hogy én ilyen ízléstelen nyakkendőt be sem engednék a boltomba, még akkor sem, ha egy vásárló nyakában lenne. – horkant fel hangosan Pista bácsi.

Denkő textilszíve nagyon fájt, amikor ezt meghallotta, de tudta, hogy most nem foglalkozhat ezekkel a sértésekkel. Muszáj a legszebb formáját nyújtani, azért hogy a kereskedő visszavegye, vagy legalább a kisfiának adja oda.
Nézte a kereskedő hosszasan, a kezébe vette, még a borostás arcához is hozzádörgölte a kis Denkőt, de visszanyújtotta Pista bácsinak:

– Neked adom. Tartsd meg nyugodtan, nekem nincs rá szükségem, tudod, hogy egyik boltos sem venné meg. Hiszen nézd meg milyen csúnya a csíkozása, s az anyaga is mennyire durva és érdes. Ráadásul még koszos is. De tudod mit? Tedd ki a kirakatba. Hátha lesz egy rossz ízlésű fiatalember, aki majd éppen olcsó nyakkendőt keres az első randevújára.
Pista bácsi értetlenkedett egy kicsit, majd visszavitte Denkőt a raktárba, s ledobta a már megszokott helyére.

Nevettek is a többiek, hangosan a kis nyakkendő szerencsétlenségén, hiszen milyen áru az, akiért senki sem ad pénzt, de még ingyen sem viszik el. De Denkőt ez már nem érdekelte. Úgy gondolta, ha minden reggel leugrik Pista bácsi lába elé, akkor hátha megelégeli az öreg, s kidobja a bolt melletti kukába, ahol akár véget is érhet szomorú nyakkendő élete.

3.

Így is tett Denkő. Szorgosan ugrált minden reggel egy héten keresztül, mígnem Pista bácsi megelégelte a dolgot. Kezeivel ügyesen kimosta a mosdóban, még mosószert is tett rá, majd kivasalta és kitette a kirakat közepébe. A kis Denkő fel sem tudta fogni mi történt. Ő a nyakkendőszerűség, akit mindenki kinevet, láthatóbb helyen van, mint Hárs Ofélia, mint a piperkőc szatén nyakkendők, mint az elegáns nyakkendőtűk, mint a bohém kalapok.
De alig gondolt ebbe bele, meglátta, ahogyan két tűzfal között feljön a nap, s azt, ahogy a koszos aszfalton szétgurulnak a nap első fényei. Olyan nagy boldogság öntötte el kicsi textilszívét, hogy egy lila dalba kezdett bele, s abba sem hagyta, míg a reggeli tompa harangok meg nem szólaltak.

Így töltött el egy egész napot Denkő a Vaskalap kirakatában, ahol olyan előkelő dámák és urak vizslatták csíkos hasát, amilyeneket még sohasem látott. S bár nem sok vásárló volt aznap, még kevesebb, aki érdeklődve nézett volna rá, mégis úgy gondolta, hogy ez volt nyakkendő élete legszebb napja, s többé már nem is érdekli, ha éveket tölt a padlón anélkül, hogy bárki is tudomást venne róla.

Estefelé már éppen zárt a bolt, amikor betoppant egy szemüveges, vézna alak és olcsó nyakkendőt keresett. Pista bácsi azonnal kivette Denkőt, s megmutatta neki. A férfi nézegette, simogatta, még az ingéhez is tartotta, hogy passzol-e a ruházatához Denkő.
Eközben Hárs Ofélia gúnyos hangon megjegyezte a kis Denkőnek, hogy ne aggódjon, egy ilyen rosszul öltözött, vézna szemüveges balek biztosan meg fogja venni, hiszen látszik rajta, hogy mit sem ért a divathoz.

De ő nem foglalkozott vele. Neki szimpatikus volt az őt próbálgató úriember, s maga is látta, hogy milyen szépen illik az inghez.

Ezután a férfi elővette pénztárcáját és miközben kifizette Denkőt így szólt:
– Elnézést, hogy ilyen későn toppanok, be, de éppen egy találkozóra sietek és nemrég vettem észre, hogy az egyetlen nyakkendőm foltos. Örülök is, hogy ilyen csinos darabot ilyen olcsón tudtam megvenni, a barátaim el sem fogják hinni. A viszontlátásra.

Denkő büszkén lógott új tulajdonosa nyakában, s még egy utolsó pillantást vetett a Vaskalap kirakatára. Hárs Ofélia szúrós szemmel nézett rá, de már nem érdekelte. Hiszen ő már valakié, aki büszkén viseli.

denko