Aki voltam

Van úgy, hogy néz, hogy ámul csak az Isten,
hogy mennyi a minden, mennyi a minden,
hogy lám, a sok, az éppen nem kevés,
és fárasztó a tevékenykedés.

Kezdődhetett ezzel: megszülettem én.
Alig se csenevész, vidám kis legény.
Aztán meg rám nézett, barátom, Isten,
és hogy a barátom, nem nagyon hittem.

Talán Lucifertől vehette kölcsön
szokását, hogy ne nagyon költsön
szegény enmagamra.

Megmaradtam annak, aki voltam,
örökké sietvén, örökké loholtan,
mindig elmaradva.

 

Nem éppen játék

                                                TéDének,
                                                a Calora és Creatíve emlékére

Minek felírni?, úgy is elfelejtem,
így töpreng az Úr, az édeni kertben,
aztán meg azt mondja, felírom mégis,
tán majdan megsegít egyszer az Ég is.

Sétálgat az uccán, mindenfelé kosz,
tolvajbanda jő, és mindent eloroz,
fegyver a kezükben, nem éppen játék,
kicsinkét vésztjósló most ez a tájék,

amerre épp járok, suttogja az Úr,
ez még itt a múlt, vagy ez már a futur?,
nem ad választ, hajh!, senki, senki, senki.

No, akkor, felírom, egye meg az eb,
ettől a tudásom nem lesz kerekebb,
szól, és elkezd egy cédulát keresni.

Szabó Attila fotója