Alkalmi panaszdalból
„Ó, csak ha tudnám, mi helyett vagyok! Mert
bízom benne, hogy létem mégiscsak: valami helyett áll.
Azaz: valami ellenében vagyok ott, ahol vagyok.
Hogy a jóisten tudta, hogy ha nekem
szavaz bizalmat a létezés nagy állásbörzéjén,
mit veszít. És legfőképp: mit nyer,
általam.
Hogy valakit – minden kezdeti nehézség ellenére –
mégis sikerült háttérbe szorítanom. Kitakarnom,
minden tagommal. Sorba, minden létezőt.
Ily számítható
lenne a létezés? Hogy ha én nem, akkor egyből ő?
Vagy az? Mint akit csak előrelöknek
a sorban: „Igen, uram, most maga az!”
Így már nem is olyan nagy dolog,
ha mégis én. Ha mégis ő. Hogy a létezés –
mégis el- és felcserélhető?”
Elavult szonett
elhagyható napokon nem ér emlék.
a legközelebbi hang, szag vagy íz nem más,
mint néma jel: fel nem ismert ős-hasonmás.
utolsó menedék, ha egy táj felég.
hogyan oldhatnám fel e zárt terepet?
az elemek, mint rozsdás lánc kapcsai
fogják egymást; ha kifeszül, hallani
véljük az eddigi néma jeleket.
innen a régi ünnep nem látható.
nemrég elűztük, elmartunk magunktól.
ami maradt, könnyedén átruházható.
visszakeresni, felidézni. honnan?
nem elég a felfejtett hang, szag vagy íz.
elfojtott remény kéne valahonnan.
Szabó Attila fotója
