cerkaA Móra Kiadói Csoport tagja, a Cerkabella Könyviadó a 2015-ös évben is olyan figyelemreméltó kötetekkel jelentkezett, mint például Kiss Ottó Ati a tükör mögött című gyerekkönyve, Méhes György Leleplezem a családomat című vidám családregénye, Mészöly Ágnes Hanga és a lényegrablók című nyomozós kalandregénye. A szinte minden évben egy-egy gyerekirodalmi antológiát (2013: Tejbegríz, Finom irodalom gyermekeknek és felnőtteknek, 2014: Érik a nyár, Mai szerzők nyári antológiája; Válogatós, Óvodások verses kalendáriuma hétköznapokra és ünnepekre) szerkesztő Lovász Andrea sem maradt idén könyv nélkül (amellett, hogy más kötetek szerkesztésében is részt vett), mivel most a Felnőtt gyerekirodalom – Tanulmányok, kritikák és majdnem lexikon című kötetével jelentkezett. Herczeg-Szép Szilvia kritikája (Lovász Andrea, Felnőtt gyerekirodalom – Tanulmányok, kritikák és majdnem lexikon, Bp., Cerkabella, 2015.)

A cím rögtön előrevetíti, hogy ez a kötet a válogatott gyermekirodalmi szöveggyűjteményekkel ellentétben egy felülnézeti, elemző, kritikai nézőpontból, a teljesség igénye nélkül vizsgálódik, és egy olyan tudástárat kíván létrehozni, amely képet mutathat a mai gyermekirodalom helyzetéről. A Kortárs klasszikusok, Bevezető a bevezetőhöz címet viselő (9–23.) első fejezetből rögtön megtudjuk, hogy valójában egy hasadásos, skizofrén helyzetképről van szó, ugyanis más szempontok felől ítélnek az ideológiai olvasók, és másként gondolkodnak az esztétikai élvezetet keresők. A szerző értelmezői álláspontja már az első oldalakon kiderül, ugyanis Lovász nem rejti véka alá véleményét. Az iskolai irodalomtanítást például olyannyira konzervatívnak találja, ami akár egy több évtizedes visszalépési szemléltető eszköznek is beillene (10.). Ez az álláspont a kötet tanulmányainak, recenzióinak közös alapfeltevését is meghatározza, ugyanis a bevezető bevezetője elmondja, hogy az elmúlt másfél évtized gyerekkönyvei olyasfajta reakcióknak tekintendők az azt megelőző gyerekirodalomra, amelyek kénytelenek voltak újraszőni azoknak a kulturális és szemantikai mintázatoknak a rendszerét, amelyeket sokszor az ideológiai elvárás szakított szét és tett ennélfogva alkalmatlanná arra, hogy a gyerekek rajtuk keresztül jelentéshez juttassák az őket körülvevő világot.

A Lovász könyvben kijelölt 2000-es év tehát egyfajta korszakhatárként értelmezhető, amely segítheti a gyermekirodalmi paradigmaváltás poétikai aspektusainak leírását és értelmezését. Ezt az időszakot jelöli ki egyfajta korszakküszöbként Lapis József is az idén megjelent Líra 2.0: közelítések a kortárs magyar költészethez című kötetének gyereklíráról szóló fejezetében (Lapis, 118). Ráadásul Lapis szerint pont Lovász Andrea Komáromi Gabriella Gyermekirodalom (1999) című szakkönyvének konzervativizmusát és elméleti következetlenségét bíráló kritikája (Új Forrás 2001/8) indította el azt a gyermekirodalom körül kialakult új vs. konzervatív vitát, ami hozzájárult a gyerekirodalom-kutatás reflektív hangvételű tanulmányainak megszületéséhez. Úgy tűnik tehát, hogy Lovász Andrea a kortárs magyar gyermekirodalom-kritika fő zászlóvivője. Ebből kifolyólag pedig az új kötet csakis fontos tanulságokkal kecsegtethet. Kétszázhuszonhárom oldalon keresztül szemlélteti, hogy az utóbbi tizenöt év gyerekirodalom diskurzusának fő mozgatórugója, kritikusa hogyan reprezentálja azokat a hatástörténeti, dialogikus, hermeneutikus irányultságú nézeteit, amelyeket az utóbbi öt évben főleg csak a különböző orgánumok kritika- és tanulmány rovataiban olvashattunk.

Lovász Andrea munkája többek közt azért kínál kitüntetett alkalmat a fent említett tizenöt éves kanonikus orientáció tesztelésére, mert a szerző már korábbi munkáiban (például a Jelen idejű holnemvolt – Szeminárium a meséről című kötetében, 2007, vagy a Navigátor, Kortárs gyerekirodalmi lexikon, böngésző és olvasókönyvében, 2011) is komoly figyelemben részesítette az olyan társdiszciplínák narratíváit (antropológia, pedagógia, pszichológia, vizuális művészet, filozófia, nyelvészet, etika, szociológia), amelyek fontos kapaszkodóknak tűnnek a gyermekirodalom újrakanonizálásában. Lapis hasonlóan vélekedik, ugyanis szerinte a kutatások tétje többnyire abban rejlik, hogy sikerül-e egy önálló, előfeltevéseihez következetes elméleti és fogalmi bázist létrehozni úgy, hogy az nyitott maradjon a korszerű bölcseleti diskurzusra és társdiszciplínákra (Lapis, 118.).

A Felnőtt gyerekirodalom című kötet tanulmányokból, kritikákból, félkövérrel szedett címszavakból, lapszéli jegyzetekből, képekből építkezik. A kötet hat fejezetből áll, amelyből az első kettő a bevezető, az utolsó pedig a záró tanulmányok. A tanulmányokkal közrefogott három fejezet (Mesék kora, Újrahangolás, Vitézkedő) az utóbbi másfél évtized Lovász által kiemelt gyerekkönyvek recenzióiból áll. A Mesék kora című fejezetben tizenkét olyan könyvről olvashatunk, amelyek közös pontja, hogy óvodáskorúaknak szólnak, és éppen ezért nagyon fontos, hogy olyan játékpartnerként működjenek, amelyek segítik számukra a világértelmezést. Az Újrahangolás fejezet azt a legfontosabb tizenhárom gyerekverses kötetet mutatja be, amelyek úgy játszanak a nyelvvel, hogy az ne csak gyerekbeszédet jelentsen, hanem többjelentésességben megnyíló történetet, koherens világot alkosson, hiszen „a nyelv úgy lesz világgá és megélhetővé, hogy nyelvjátékká gyerekjátékká válik egyidejűleg” (87). A Vitézkedő fejezet huszonegy recenziója pedig azokat a gyerekköteteket gyűjti össze, amelyek egy hősteremtő, sorsfordító, kalandos varázsvilágot teremtenek olvasóik számára.

Ahogy fentebb említettem, a Kortárs klasszikusok, Bevezető a bevezetőhöz című fejezet a hazai gyerekirodalom kettős helyzetét taglalja, amely hol a normatív alapú ideológiai szempontot, hol pedig a gyakorlati vetületű, esztétikai élvezetet részesíti előnyben. Elgondolkodtató, hogy ez a dichotómia már több évszázaddal ezelőtt gyökeret vert irodalmunkban, hiszen a horatiusi utile et dulce maxima tétele, amely a hasznosságban és gyönyörködtetésben látja az irodalom célját, hasonló módon ezeknek az elveknek a relevanciáját emeli ki, de úgy, hogy azt nem szembeállítja, hanem egymás mellé helyezi. Lehet, hogy az utile et dulce transzformációjával előállított gyerekirodalmi produktumok jelentenék ennek a kettőségnek a feloldását? Ha Lovász Andrea ezt érti a klasszicizálódás folyamata alatt, akkor igen. Ugyanis a klasszicizálódást olyan folyamatként határozza meg, amely képes a gyermekirodalmi korpuszba integrálni a gyerekolvasók által preferált könyveket, függetlenül azok irodalmi értékétől. A klasszicizálódás folyamata pedig úgy kínálhat elméleti megoldást a két olvasói tábor közelítésére Lovász szerint, hogy magába foglalja a hagyományos értékeket (meseszerűség, cselekményközpontúság, főhősként szerepeltetett gyerekszereplő, humor, irónia, gyereknyelv), az ismeretséget mint értékmérőt („felnőtt írók” kezdenek gyerekköteteket kiadni pl.: Szijj Ferenc, Darvasi László) és a kánontól való eltérést (tartalmi, gazdagodás pl:. halálról, válásról való beszéd; kép funkciójának megerősödése). Valójában erről szól az egész kötet. Felsorolja az elmúlt másfél évtized magyar gyerekirodalmának néhány olyan sajátosságát, amelyek értelmében a bemutatott negyvenhat gyerekkönyv joggal formálhat igényt az újrakanonizálódásra. Lovász külön kiemeli, hogy ez a folyamat leghatározottabban a gyerekköltészetben figyelhető meg, mivel terjedelmüknél fogva is könnyebben jutnak célközönséghez. A kötet sokadik értékeként jelölhetjük ki, hogy mindvégig alkalmazza az olvasásszociológiai nézőpontot. Például a minél teljesebb körű befogadáshoz „lassú olvasást” (slow reading) javasol, mivel tisztában van azzal, hogy az új művek elfogadottá válása az olvasási szokások változását is eredményezné.

Mindenképpen kiemelendők a kötetet lexikonszerűvé formáló elemek: a félkövérrel szedett címszavak, a recenzált kötetek borítóinak színes képei és a szóban forgó könyvek szövegrészletei. Ez utóbbiak a tárgyalt kötetek legizgalmasabb, legviccesebb részletei, kivonatai, amelyeket akár szórakozásképpen a főszöveg nélkül is nyugodtan olvashatunk. A Bevezető című fejezet szociológiai, filozófiai, retorikai szempontok alapján beszél a gyerekirodalomról, vagyis itt mutatkozik meg elsősorban a kutatás nyitottsága a korszerű bölcseleti diskurzusokra és társdiszciplínákra. Lovász szocio tartalmú gyerekkönyveknek tekinti azokat a köteteket, amelyekben a kisgyerekkortól a kamaszkorig előforduló egyéni, családi, társadalmi krízishelyzetekkel szembesülhet az olvasó (pl.: Szabó Imola Julianna: Kinőtt szív). A szocio tartalmak feltárása után egy nagyobb lélegzetű filozófiai értelmezés következik. Ugyanis Lovász szerint a gyerekeknél a metafizikai kérdésfeltevés sokkal evidensebbnek tűnik, mint a felnőtteknél. Persze tisztában van azzal, hogy ezek a gyermeki megszólalások konstruáltak (kivéve, ha pontosan egy gyermeki hang diktafonszerű átadásáról van szó), és ennél fogva csak egy felnőttektől különböző, mondhatni idegen nézőpontok ábrái, de ha az író pszeudo-filozófiát alkalmaz, akkor a gyerekolvasókat olyan partneri szintre emelheti, amellyel már részt vehetnek a filozofáló gyermekirodalom játékában. Lapis József ebben a kérdésben Weöres Sándorra hivatkozik (Lapis, 126.), aki veszteségnek látja a felnőtti nézőpont beszűkültségét, és felértékeli a hangzóságon alapuló gyermeki befogadást, a gyerekek ősi fantáziavilágának határtalanságát.

A poétikai eszköztár megváltozása is releváns tényező az újrakanonizálódásban. „A gyermekirodalom úgy komolyodott, hogy mer komolytalan lenni”. A kötet számtalan mottószerű mondatai közül ez az egyik kedvencem. Eszerint a gyerekek szeretnek játszani, és ha az irodalomra mint játékszerre tekintenek, akkor szeretni fognak olvasni is. A szerző-olvasó társasjáték viszont csak akkor működik jól, ha a játékviszony partneri, nem pedig hierarchikus. Ami azt jelenti, hogy nincs gőgicsélés, eufemizálás, ellenben egyre többször jelennek meg benne a közös tudásra építő intertextuális elemek, mint például a játéba hozott szereplők, toposzok, művek, popkulturális termékek. Így paradox módon a kortárs szerzők konzerválják a klasszikus gyerekirodalmat, hiszen folyamatosan játékba hozzák, parodizálják őket.

A Mesék kora fejezetben olvashatjuk Závada Pál Harminchárom szlovák népmese című kötetének recenzióját, amely akár tökéletes példája is lehet a klasszikus kortárssá alakításának, mivel Závada úgy mondja el az általa kiválasztott szlovák népmeséket, hogy a megőrzési és az azoktól történő különbözési elvek egyszerre működjenek. Kiss Ottó Szerintem mindenki maradjon otthon vasárnap délután című kötetének kritikáját több ok miatt is érdemes elolvasni. Az egyik, hogy itt érvényesül legkevésbé a klasszicizálódás folyamatának hagyományos értékként feltűntetett cselekményközpontúsága, mivel a könyv tartalma egy mondatban összefoglalható. „Volt egy ember, akit Háló Istvánnak hívtak, az ismerőseinek röviden csak Hálló Istvá, és vasárnap délutánonként repkedett a városban, és mindenfélét megnézett magának.” De éppen ezért fog érvényesülni a klasszicizálódás folyamatának egy másik összetevője, a kánontól való eltérés. Lovász szerint a cselekmény helyett sokkal fontosabb a szöveg maga, amely egy szokatlan szórendű és mondatszerkezetű, túlbeszélt nyelvet alkalmaz, tele humorral, játékkal.Ebben a recenzióban is megjelenik egy Lapis-féle gondolattal való analógia. Mégpedig az, hogy Lapis Micimackó hümmégésén keresztül jut el a gyermeki idegenséget jól prezentáló megszólalásmódhoz, amely úgy tükrözi a gyermeki világlátást, hogy a megszólalás nézőpontjába csempészi bele az idegenséget, amellyel jól láthatóvá válik egy világértelmezési távlat, egyfajta zümmögés, dörmögés, ami maga a micimackói nézőpont (Lapis, 164–165). Lovász is ezt a micimackói szemléletet fedezi fel Háló Istvá világlátásában: „világlátása is Micimackós: hozzá hasonlóan ő is zümmögéssel darázsnak álcázza magát, hogy az emberek ne ismerjék fel […], de „faragatlan tönkszerű” egyszerűsége, együgyűsége is őt idézi.” (80.) Szerinte ez a csacsi öreg medve szemlélet teszi szerethetővé ezt a könyvet.

Az Újrahangolás fejezet recenziói közül a legátfogóbbat, a Friss tinta! Mai gyerekversek című antológiáról szólót emelném ki, ugyanis Lovász ebben a kritikájában feltárja a kortárs gyereklíra legfontosabb jellemzőit. A friss tinta Kosztolányi után színes tintát is jelent, ami előrevetíti az antológia sokszínűségét, tematikai, nyelvi játékát, a verseket összefogó humort. Természetesen itt is megjelenik a hagyománykövetés kérdése, ennélfogva költői elődként tételeződik az objektivizáló látásmódú, a világ furcsa részleteit kiragadó, nyelvi- és rímjátékot kedvelő Nemes Nagy Ágnes. A gyereklíra egyik mérföldkövének tekinthető Altató költője, József Attila, a Négyszögletű Kerek Erdő írója, Lázár Ervin és persze Weöres Sándor, akinek a „szárnyat igéz a malacra” verssora a kötet borítóján életre is kel. Ezek közül Lovász a Négyszögletű Kerek Erdőben játszódó költőversenyt a Friss tinta! mintájának tekinti. Ugyanis az újraírások („Ej, mi a kő tyúkanyó”), a rímes értelmetlenségek (anakonda – ama konda), az „aztjelentiamitszeretnél” típusú versek (dömdödöm) mind-mind jelen vannak a kötetben. Emiatt bátran jelenti ki, hogy Lázár Ervin határozta meg a gyereklíra valamennyi fő ágát.

A Vitézségek című fejezet olyan kalandregényekké alakuló meseregényeket recenzál, amelyeket már az idősebb, a Harry Potter-nemzedék olvas. A Vitézségek címszó alatt bemutatott kötetek már bátran alkalmaznak intertextusokat, mítosz-szerű történetvezetést, abszurd, mágikus elemeket, varázslást, misztériumjátékokat, szatirikus, szürreális megoldásokat. A Határátlépés, Előretekintő zárszó című befejező tanulmány számot vet az ifjúsági irodalommal is, ami már majdnem teljesen felnőtt irodalom. A fejezet az e körbe tartozó művek leggyakoribbi hibáit (a mű csupán a tartalom hordozója lesz; didaktikusság) és kiemelkedő alkotásait (pl.: Mészöly Ágnes Darwin-játszma) gyűjti össze. A kötetet A könyvben előforduló gyerekkönyvek listája 2000-2015 összefoglalója zárja, ami segít az olvasónak abban, hogy kézikönyvként, vagyis lexikonként használja a kötetet.

„Nagyfiú vagy te már.” (Szabó Magda: Tündér Lala) – Sokat mond, és mégis keveset a kötet mottója: az idézet mint ellenpélda a gyerekekre ráerőltetett felnőtti nézőpont beszűkültségét jelentheti, ami egyúttal egy indítványozás is lehet a kötetet kézbe vevő felnőttek számára. Gesztelyi Hermina kritikája sokat foglalkozik a Felnőtt gyerekirodalom szókapcsolat jelentésével, és végül arra jut, hogy ez a fogalomtársítás talán már a dichotómián való továbblépést jelenti, ugyanakkor megreked és tisztázatlan marad az olvasók számára. Azt hiszem, ez az igazán izgalmas szótársítás már elég lehet ahhoz, hogy kezünkbe vegyük és elolvassuk a kötetet. És ki tudja, lehet, rájövünk arra, hogy gyerekes a felnőttirodalom!?