You Are Here: Home » Úti füzetek » Egyszer majd megszeretem Zsille Gábort, Hogy feltámadjon – versek

Egyszer majd megszeretem Zsille Gábort, Hogy feltámadjon – versek

Egyszer majd megszeretem Zsille Gábort

Egy péntek esti vendégségben,
a nappali könyvespolca előtt
filmekről, zenéről szellemeskedve,
vagy fogadáson, svédasztal-zajban –
egy elegáns tükörben váratlanul
megpillantom az arcom.

Igen, ez én vagyok, minden bizonnyal én.

Nem könnyű lelkesednem a látványért,
ezért a gyérülő, töredezett hajért,
túl széles pofacsontért, ormótlan orrért,
kráterekkel tűzdelt, penészvirág bőrért,
két, túl apró gödrökbe rekesztett
csillogó, nyugtalan szemgolyóért.

Tükörképem egy furcsa idegent szemlél.

És próbálok mindegyre így,
közönnyel megállni önmagam előtt,
a lehető legkisebb ragaszkodással
nézni az ismerős testrészeket,
hallani ezt a felsejlő hangot,
hogy majd a valódi felszabadulás óráján
könnyebb legyen az elválás,
kevésbé fájjon a búcsú.

 

Hogy feltámadjon

Fehérvár kertvárosában, egy szép családi házban
vendéglátóm egy vitrinhez lépett
és kivett egy roncs töltőtollat:
„A Don-kanyar egyik honvédsírjából van”

Néztem a tollat, e túlélő tárgyat
kis teste repedt, kupakja horpadt
hat teljes évtizedet töltött a földben
véres zubbonyzsebben szolgálva egy holtat 

Vénájából többé nem csordogál tinta
nem ölthet testet új apai mondat
nem indul útnak több tábori lap
félbeszakadt minden vallomás

„Verset kéne írnod erről a tollról”
mondtam a gazdának, hiszen ő is költő
verset e tollról, nem lehet, nem megy
verset a tollról, hogy feltámadjon a kéz

 

Szabó Attila fotója

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top