A magyar prózai hagyományban egyszerre idegen és ismerős Urbán Ákos első kötete, amely öt hosszabb-rövidebb elbeszélést tartalmaz. Egyfelől a magyar falu térbeli és közösségi alakzatának újfajta képét próbálja nyújtani olvasóinak, ami egyébként nagyon is aktuális társadalmi és egyéni problémaforrások méltánytalanul elhanyagolt tematikus helyszíne. Másfelől viszont bevallottan kötődik egyfajta prózanyelvi hagyományhoz, mely leginkább a rendszerváltás előtti magyar prózát megújító Mészöly Miklós nevét idézi fel bennünk. A kérdés pedig, hogy ez mennyire sikerült ebben a pályakezdő kötetben. Krek Norbert kritikája Urbán Ákos Egy helyben című prózakötetéről (Bp., JAK-füzetek, 2015.)

urbán

Az elbeszélések rendezőelve a térpoétika, amely azokat a színhelyeket kezeli kitüntetett figyelemmel, ahol az események játszódnak és az elbeszélői tudatok léteznek. A falvak nem egysíkúak, jobbára változatosak és talányosak; a magány és sok esetben az időtlenség illúziójának színterei, szemben a nagyváros már-már közhelyszerűen elidegenítő dinamizmusával, ahol viszont sok esetben le is bomlik az emberi empátia, a részvét alanyi képessége, szolipszizmusra ítélve az egyént.

A kötet nyitó elbeszélése, a Falu már címével vezeti az olvasó figyelmét. Mégsem a falu, hanem Ádám élettörténetének lineáris haladása lesz az elsődlegesen, ami a folytonosságot biztosítja a részekre bontott novellában. A Falu azonban több szempontból is kilóg a kötetből: annak ellenére, hogy több rétegében is bibliai motívumokkal átszőtt (a nevek, Ádám születése, a bölcs Salamon), nyelvi megformáltságában és szerkezetében sem illeszkedik a kötet egészébe. A Literán közölt interjújában Urbán Ákos maga mondja, hogy ez a szöveg az elsők között volt készen, majd annak egy átírt változata került be végül a kötetbe. Úgy vélem, ez jól érezhető, hiszen egyrészt a stilárisan lecsupaszított tőmondatok halmazával operáló kezdettel ellentétben a végére egy erősen lirizált szövegtesthez érünk el. Másrészt pedig ott van az elbeszélő kiléte, aki ebben a novellában külső szemlélőként narrálja Ádám biográfiáját, sőt inkább csak leírja, rögzíti naplószerűen. Mint a Nagy Testvér, aki Ádámék padlásán vágott lyukakat magának és onnan szemléli a felnövő kisfiú létét. Ugyanakkor csak fel-felvillant néha egy-egy társadalmi problémát, például az elmaradott, tehetségeket kezelni szinte képtelen iskolarendszert, a mély generációs szakadékokat, de ezeknél nem időz el, csak a főszereplő élete pörög megállíthatatlanul, de egy helyben, mint film a mozivásznon.

A kötet utolsó két elbeszélése, a Faiskola és a Margócz ugyanabban a faluban játszódnak, és mindezen túl gyakran történik oda-vissza utalás a konkrétabb helyszínek és a szereplők vonatkozásában. Talán ennek is köszönhető, hogy olvasás közben némi hasonlóságot véltem felfedezni a mikszáthi prózavilággal. Ezek a szövegek már sokkal kidolgozottabbak: az itt-ott egyre gyakrabban felbukkanó líraibb nyelvhasználat szépen illeszkedik a teret előtérbe helyező narratológiába, nem csupán egy öncélú szépségigény kielégítését szolgálja. Az én-elbeszélő ugyancsak jól működik: a szereplők tudat-terébe engedett olvasó előtt ezen a szűrőn át képződik le, „beszélődik el” a táj, a falu képe is. A falu pedig már emiatt sem konkrét: a Margócz című elbeszélésből derül ki, hogy valahol a Mecsek közelében járunk, egy bányászfaluban. Az olvasói elvárások azonban hiányt érzékelnek: annak ellenére, hogy milyen aktuális és viszonylag újszerű témákat, problémákat visznek színre a szövegek, meglehetősen rövidek, talán túl rövidek is. A Faiskolában csak egyszer villantja fel a külföldi munka és az esetleges ottani letelepedés, és az ezzel járó gyökérvesztés gyötrelmét (több éves osztrák munka után jön haza a főszereplő házaspár), ez a szál mégis elmarad, sőt elsorvad, nem kerül kibontásra. Mivel az adoptálás lesz a központi kérdés a szövegben, így ez előbbi betudható csupán a karakterek hátterét biztosító attribútumnak, viszont a magyar irodalomban ritkán feldolgozott örökbefogadás témája sincs megfelelően kibontva. Bár a lírizáltság biztosít egyfajta kihagyásos, dúsításos szövegszerkesztési elvet, de ennek ellenére sincs megfelelően kidolgozva a szülő-gyermek ilyesfajta speciális kapcsolata egy alapvetően lélektani aspektusokat felvonultató szövegben, így végül az olvasó figyelmét fenntartó feszültség is szétfoszlik.

A már említett Margócz a címszereplő tudati nézőpontjából ad ugyanarról a faluról, ugyanabból az időből egy másfajta képet. Míg az előző egy fiatal magyar házaspár helyzetéről adott jelentést, ez egy idősebb generáció perspektívájából világítja meg a faluban-lét helyzetét. A címszereplő Margócz nézőpontjából a falu nem a közösségi lét színtere, sokkal inkább az elzárkózó magányé: otthagyta fia, aki Münchenbe, majd Ausztráliába ment ki dolgozni, ami traumatizálta is az öregurat. Az elbeszélés ezt a mélyen személyes élményt sok helyen ügyesen jelöli asszociációs emlékezőtechnikával; ugyanúgy, ahogy a bányaomlás hatását is. E rövidke szöveget ugyanakkor kissé abszurd módon éppen az egyik központi jelenete, a tyúkvágás az, ami megbontja. A kopasztás ugyanis egy öregebb falubeli generáció környezetében teljesen általános rituális gyilkosság, viszont a szövegben pontosan emiatt (és ezért az abszurd jelző) egy zsánerképpé idealizálódik, és csak kicsit sikerül árnyalni a fent már említett traumák megmutatásával. Így azonban olvasás közben a szöveg veszt némileg az erejéből, mivel oldja azt az érzetet, amely egyébként áradna a szövegből, nevezetesen, hogy milyen fájdalmas is a magyar falut nagyon is aktuális és általános problémaként érintő öregkori magány, azaz a magára hagyatottság mintegy sorsszerű érzése.

A falu mellett a nagyváros is megjelenik a kötetben. A Lábazatok című novellában az elidegenedett városi közösség egyik reprezentatív markere, a hajléktalanság a központi téma. A „letapadtak”-ként aposztrofált társadalmon kívüli réteg úgy jelenik meg itt, mint egy odadobott, létbevetett, identitásnélküli test a térben. Nem csupán értékek nélkül, hiszen az értéknélküliséggel is törődünk, róluk azonban egyszerűen nem vesz tudomást a komfortzónájából kimozdulni nem akaró tömeg, olyanok, mint a nemlétre kárhoztatott, sőt egy mitikus bíróság előtt elítélt szótlan kabáthad, akikről a láthatatlan köpeny (kabát, ha úgy tetszik) csak akkor hullik le, ha megzavarják ezt a komfortzónát (lásd légpuska-jelenet). A szöveg azonban itt megáll. Nyilván terjedelmi korlátai sem teszik lehetővé, hogy egy nagyobb narratívában bontakozhasson ki ez az újfent csak nagyon aktuális problémakör. Azonban így a szöveg sokkal inkább csak transzparensként működik, amit feltarthatunk ugyan az olvasó előtt, lóbálhatjuk is előtte, de ez a téma megérne egy minden szempontból árnyaltabb és nagyobb terjedelmű kidolgozást. Még akkor is, ha itt esetlegesen a nagyváros, a hajléktalanság problémájával csupán mintegy opponensként jelenik meg a falu bizonyos tekintetben melegebb, kevésbé arctalan világával szemben.

A kötet egyfajta csúcspontja a középen elhelyezkedő Vizek című elbeszélés. A két nagyobb egységből álló, a kötetben egyébként a leghosszabb novella ugyanolyan én-elbeszélővel narrál, mint a Falu kivételével az eddigiek, mégis itt érződik leginkább Mészöly hatása, olyannyira, hogy olvasás közben többször éreztem, hogy zavarban vagyok. A két részre osztott elbeszélés egyrészt egy időbeli referenciával ugyancsak nem rendelkező, de reálisnak ábrázolt falu terében játszódik, míg a másik egy bibliai tájra vezet. A második rész kísértetiesen idézi fel Mészöly Saulusát, és nem csak a narráció, illetve a történetvezetés szintjén. Olyan szimbólumokkal, vissza-visszatérő motívumokkal, egész mondatokkal operál, melyek egyrészt a Saulusban is megjelennek, másrészt hűen idézik a Saulus nyelvi-stiláris jellegzetességeit. Azonban épp itt lehet a novella egyik gyenge pontja is: a bevallottan követett előd néhol talán túl nagy árnyékot vet a szövegre, bár épp emiatt olvasható egyfajta hommage-ként is.

Urbán Ákos első kötete bevallottan az általa sztereotipnek tartott magyar prózabeli falukép árnyalásán és megújításán munkálkodik. Ez bizonyos aspektusokat tekintve sikerült is, hiszen, ahogy az interjúban említette a kocsmabeszélgetések exemplumát, ez itt is áttetszik, például a Margóczban. A falu tehát nem csupán „egy jellegzetes romlás” színtere, hanem lehet belsőséges tér is. A hitelességgel kapcsolatban azonban már nem ilyen egyértelmű a helyzet: az elbeszélések, bár a korábbi szöveghagyománnyal ellentétben tartalmaznak újszerű jellemzőket is a faluval kapcsolatban, mégsem jutnak közös nevezőre, nem alakul ki árnyalt kép sem a nagyváros, sem a falu tárgyában.