You Are Here: Home » Fogadó » „Ne csak komoly irodalomtudósok tartsanak órákat, hanem legyen egy-egy felelőtlen költő is”

„Ne csak komoly irodalomtudósok tartsanak órákat, hanem legyen egy-egy felelőtlen költő is”

2015 októberében Kemény István volt Kürti László beszélgetőtársa Vásárosnaményban a Városi Könyvtárban. Az alábbiakban a beszélgetés szerkesztett változatát olvashatják.

Kürti László: Ami engem illet, meglehetősen csámpázva érkeztem az irodalomba. Kezdő költőként kényes figyelemmel lestem az idősebb pályatársakat, kinek a szövegei érdekelnek engem igazán, ki az, aki inspirál és akinek a véleménye is fontos lehet. Meglepő volt számomra egyrészt, hogy akár neves, jeles szerzők gyakran untatnak, másrészt megtapasztalni azt, hogy vannak olyan költők, akivel kapcsolatban úgy érzi az ember: „vele dolgom van”. Ilyen szerző volt számomra Kemény István. Persze kérdéses volt, hogy felkereshetem-e őt a verseimmel, és vajon ő is úgy gondolja-e majd, hogy neki is dolga van velem.  Aztán egy közös felolvasáson vettem a bátorságot és megkértem, mondjon véleményt néhány szövegemről. Ennek eredményeként három éve levelezésben vagyunk, sőt, ő fülszövegezte a Testi misék című kötetemet is. Most, erre a beszélgetésre készülve azon gondolkodtam el, hogy tényleg nagyon szakmainak kell- e lennünk? Aztán úgy gondoltam, onnan fogok közelíteni, ahonnan eddig is beszélgettünk a levelezéseink során: profán emberi színtereken maradva.  Így fordulok tehát most hozzád, István, elsőként azzal a kérdéssel, hogy az íráshoz, a versen való gondolkodáshoz kell-e a teljesen evidens, hétköznapi, józan ész, ami mindenféle pátosztól mentes, vagy ahogyan a rosszhiszemű dilettánsok képzelik, rózsaszín ködben él és ír csak a költő?

Kemény István: A költészet mindenkinek elsősorban azt jelenti, hogy pátosz: ezt tanultuk-tanuljuk az iskolában. Költészet egyenlő pátosz, egyenlő tizenkilencedik század, Kölcsey, és ami nem ilyen, ami nem pátosz, az gyanús. Attól zavarba szokás esni, meg szokás ijedni, sőt, sértődni, hogy ez most micsoda. Hát ez nem is költészet! Ha nincs meg egy versben a tizenkilencedik századra jellemző patetikusság, nincsenek benne nagy, romantikus indulatok, akkor azzal a költővel, verssel biztos valami probléma van. Ezt a sztereotípiát tanultuk meg az iskolában. Ennek a káros következménye, hogy az emberekben az szűrődik le: a költészet valami régi dolog, valami, ami nem rólunk szól: költészet egyenlő unalom. És ezért is olvasnak elég kevesen verset – bár hozzátenném, soha nem is olvastak sokan, mert az írott vers csak egy szelete a költészetnek. A költészetnek a dalszövegektől kezdve ezermillió fajtája van, és aki soha nem vett a kezébe egyetlen verseskönyvet sem, de meghallgat egy számot, talán észre sem veszi, hogy éppen a költészet hatását élvezi. A költészet alapvető igénye minden embernek. A kérdésre visszatérve azt hiszem, a patetikus-romantikus költőnek is kellett a józan ész az íráshoz, és a legszárazabb modern prózavershez is kell némi rózsaszín köd.

K.L.: Hadd idézzelek: „Ahogy az oroszlán szépségét a rács miatt csodálhatod meg nyugodtan, úgy az érzelmek pusztító erejét a versben.” A vers dolga az olvasóval az lenne tehát, kérdezem álnaivan, hogy az érzelmek őrületes túlfűtöttségét közvetítse többek között?

K.I.: Igen. Az érzelmek erejét. A világ összes energiáját. Meg ezek hiányát. Az ürességet. Mindent. Nagyon sokan próbálták már meg megfogalmazni, hogy mire is való a költészet. A helyzet az, hogy praktikus, közvetlen haszna ritkán van. Hogy mindjárt jó patetikusan fogalmazzak: a vers megváltani ugyan nem tudja az olvasóját, sőt az íróját sem, viszont teremtővé tudja tenni. Mert egy versben mindent meg lehet csinálni. És mindent át lehet élni. (Amúgy a prózában is…) Minden megtörténhet. Hazudhatsz is, igazat is mondhatsz, olyasmiket találhatsz ki, amit soha nem is gondoltál volna. Csak hitelesnek kell lenni, de ez a tehetség kérdése, ami nagy rejtély, egy külön téma. Szóval nagyon nagy szabadságot ad az írás: eljátszhatja az ember a mindenhatót.

kemény 1

K.L.: Beszéljünk a pályakezdésed éveiről! Már nyolc évesen írtál verset, de kamaszkorodban merült fel először komolyan a kérdés, hogy mit is kezdj a szövegeiddel, a tehetségeddel. A sárvári tábor, Mezey Katalin útmutatása mit tudott adni neked ebben az időszakban? Úgy általánosságban: egy pályakezdőnek mennyit tud segíteni a már pályán lévő, hogy tud személyes, saját útra vezetni?

K. I.: Hadd kezdjem ott a választ, hogy az itt ülő fiatalok felé fordulok: ha esetleg írással foglalkoznak, tudjanak róla, hogy létezik egy országos irodalmi pályázat középiskolásoknak: a sárvári diákíró-diákköltő-táborba juthat el vele minden évben ötven gyerek. Ezt a pályázatot minden év elején kiírják vers, próza és tanulmány kategóriában évtizedek óta, és azért fontos, mert a mai huszonévesektől az ötvenesekig, aki ma él és mozog az ún. kortárs magyar irodalomban, azoknak legalább a harmada-fele járt valamikor Sárváron. Én pl. ’79-ben pályáztam harmadikos gimnazistaként, és meg is hívtak. A zsűri Mezey Katalin és Papp Márió költők voltak, akiktől már ott is sok segítséget kaptam. Elolvasták a verseinket, pontos véleményt mondtak. És ez később folytatódott: két év múlva, ’81-ben alakult egy kör Mezey Katalin vezetésével, ami a ’80-as ’90-es években működött, és minden évben jöttek új tagok az újabb és újabb sárvári táborokból – meg mások is. Csak egy pár ismerős név: Vörös István, Kun Árpád, Tóth Krisztina, Bartis Attila, Térey János, Varró Dániel, Bódy László (Cipő), Röhrig Géza, Poós Zoltán, Hazai Attila, Peer Krisztián és még sokan. Szóval nekem (és nekünk) ez a kör volt a legnagyobb segítség a pályakezdés idején.

K. L.: Hogyan állsz hozzá mások szövegeinek gondozásához? Hogy érezted, mi az a pont, amitől kezdve jogosultságod, belátásod van megítélni, mi az a szöveg, aminek értéke van, mi az, aminek nincs? Te magad is voltál zsűritag Sárváron. Hogy tud egy pályakezdő biztonsággal odafordulni bárkihez, kire bízhatja a szövegeit?

K. I.: Ez súlyos probléma. Ott áll egy kamasz, egyedül egy középiskolában, ír verseket, de nem meri megmutatni őket senkinek, retteg, hogy lúzernek nézik. Pedig úgy érzi, hogy a versei talán jók, talán tudna még jobbakat is. De nem tudhatja biztosan. Ez kívülről lehet nevetséges probléma, de belülről nagyon nem az: a durva magány. Én is átéltem annak idején. Az a pillanat, amikor először mutatod meg az írásaidat valakinek, az „szüzesség elvesztése-szerű”, nagy elhatározás. Úgyhogy pont ezért nagyon fontos, hogy kit választ ki, kit kér meg az ember, hogy mondjon véleményt. És hogy egyáltalán talál-e ilyet. Ezek után, nem kérdés, hogy akit felkért, fel van jogosítva a véleményalkotásra. Más kérdés, hogy az illető hajlamos-e arra, hogy foglalkozzon bárkinek az írásaival. Én hajlamos voltam, mert erre voltam kondicionálva. Az én verseimmel is foglalkoztak annyit a sárvári körben, hogy ezt visszaadjam másoknak. És valamilyen gyakorlatot is szereztem a véleménymondásban. Tévedhetetlen ízlés persze nincs, az enyém se az, de mégis van egy-két olyan megtanulható dolog, amit el lehet és el is kell mondani egy kezdőnek: hogyan érdemes ránéznie az írásaira. A neheze úgyis az ő dolga marad.

 K. L.: Hozzád mi áll közelebb, a próza vagy vers?

K. I.: Amelyiket éppen csinálom. Meg amelyik megy. Elég keveset írok az átlaghoz képest. Ez nem azt jelenti, hogy nem is próbálkozom, hanem azt, hogy sokszor nem sikerül. Amikor elkapom a fonalat, akkor meg majdnem mindegy, hogy vers vagy próza. Mostanában regényt írok, abba megy bele minden energia.

K. L.: Verseket ölsz bele a regénybe?

K. I.: Inkább úgy mondanám, ötleteket. Ha valami ötletem van, rögtön abba forgatom, azon gondolkodom, hogy passzol majd a cselekménybe.Ezeket az ötleteket versként teljesen másképp írnám meg.

K. L.: A nem-írás időszakai azért vannak nálad, mert boldogság van és ezért nincs szükség a versre, vagy éppen olyan mélyrezuhanás, hogy nem akar jönni a szöveg?

K. I.: Mit mondhatnék erre, boldog az, aki boldog. Néha én is. Többnyire persze nem. Léteznek boldog alaptermészetű emberek is, akik ennek ellenére képesek jó verset írni. De alapjában azért a költőknek, ahogy a normális embereknek is, megvannak a maguk föl-le lelki útjai. Nekem is vannak időszakaim, amikor több verset írok, felpörgök. Aztán vannak szünetek, akár éves szünetek, vagy több is. Már húsz éves koromban is gondoltam azt, és teljesen komolyan, hogy soha egy sort többé nem fogok tudni írni, mert már leírtam mindent, amit tudtam. Eltelt azóta harminc év, de ma is ugyanez van. Ilyenkor éppen az vigasztal, hogy ilyet már húszéves koromban is gondoltam. Vagyis hátha lesz valami ezután is…

K.L.: Mennyire jellemző számodra az az élmény, hogy valamit megírnak előled mások? Költő-elődök, vagy pályatársak versét látva „bosszankodsz”, hogy te is pont ezen a versen dolgozol?  Egy beszélgetésedben Petri-kapcsán került nálad szóba ez.

K. I.: Már az Odüsszeiával is úgy vagyok, hogy elírták sajnos előlem. Félviccen kívül is: az Iliászt nem irigylem Homérosztól, de az Odüsszeiát igen. És Homérosztól kezdve egészen a kortársakig akad pár ilyen élmény. Petri Györgyöt hozod szóba: ő az elmúlt ötven év egyik legfontosabb magyar költője. Nálam majd’ húsz évvel idősebb volt, alig ismertem személyesen, és nagyon nem közös a világunk. Most nyáron, halálának tizenötödik évfordulója kapcsán felkértek engem is, hogy írjak az emlékére szöveget. Mielőtt nekiláttam, végigolvastam az összegyűjtött verseit. Depresszív, pokoli nyomasztódás volt. Akkora dózist kaptam most Petriből, hogy úgy érzem, mintha az összes „kommunista” korszakbeli értelmiségi őrlődés őbenne testesült volna meg, és ezt átszállt volna rám. Ő írta meg annak a korszaknak a mélydepressziós kivetülését. Elképesztő, hogy ebből a mélységből milyen hihetetlen erejű művek tudtak születni, vagy, hogy visszautaljak a beszélgetésünk elejére a józanság kérdéséhez, így is fogalmazhatnék: kevés ennyire alkoholfüggő ember tud ennyire józan és pontos lenni. Az nem kérdés, hogy nagy és nagyon jó költészet az övé. Viszont a versben, amit róla írtam, azt próbáltam meg elmondani, hogy mi a bajom vele: az, hogy minden reményt kigyomlál az emberből. Fontos, hogy az embert a művész szembesítse a valósággal, csak azt nem tudom és nem is akarom elhinni, hogy a valóság egyenlő mindenfajta remény, cél, boldogság totális kizárásával. És úgy érzem, hogy Petri rossz pillanataiban ezt sugallja. Szóval, ha tényleg „bosszankodtam a költőelődök versét látva”, akkor leginkább ezen.

K.L.: Te saját, íródó vagy kész verseden sírtál valaha?

K.I.: Sajáton úgy emlékszem, nem. Inkább iszonyú öröm, megkönnyebbülés, sőt boldogság, ha valamit sikerül megírni.  De vannak nagy versek, amiken bizony tudok sírni. Egyszer a szegedi egyetemen tartottam egy féléves kurzust irodalom szakosoknak. „Az író olvas” – ez volt a kurzus címe. Azért hívtak meg, hogy ne csak komoly irodalomtudósok tartsanak órákat, hanem legyen egy-egy felelőtlen költő is. Azt taníthattam, ami jólesett. Olyan verseket vittem a kurzusra, amiken sírni lehet, ez volt a tematika. Sok Adyt olvastunk, például.

K.L.: Hogy látod, mennyire törekszenek a mai költők, hogy a katarzist „beépítsék” a versbe?

K.I.: Valódi katarzist adni azt hiszem, tehetség kérdése. Nem lehet tanulni. De törekedni lehet rá. És el is lehet nyomni ezt a törekvést. A beszélgetés elején azt panaszoltam, hogy csak azt tanultuk meg az iskolában, hogy költészet egyenlő pátosz. A pátosz mindig a katarzisra törekszik. És borzasztóan üressé tud válni, ha hamisra sikerül. A kommunista pártállam mindig is a pátoszt, a heroikus költői hevületet támogatta az irodalomban, és ettől a nyolcvanas évekre egyszerűen kiürült az egész. Az újabb írók már csak röhögni bírtak a kommunista pátoszon, sőt mindenféle pátoszon, és a magyar irodalom főiránya az ellenkezőjére fordult: ironikussá vált. A pátosz, a katarzis idézőjelbe került, mert ez őszintébb volt, mint pátoszt hazudni. (Amúgy ez a kiábrándulás világjelenség volt, nem szabad kizárólag a kommunisták nyakába varrni. Leegyszerűsítve ezt nevezték posztmodernségnek.) Aztán 1989 után beállt az a korszak, amiben ma is élünk. És úgy érzem, hogy ekkor megérkeztünk a ló túloldalára: ahogy addig a pátosz volt kötelező a kortárs költészetben, úgy attól kezdve az irónia lett az. Egyszerűen nem illett egészen komolyan, idézőjelek nélkül beszélni.  Aki patetikus verset írt, aki törekedett a katarzisra, arra gyanakodva néztek: korszerűtlen, gyanús, dilettáns dolognak tűnt az ilyesmi. Nagyon szép és nagyon vicces, nagyon okos műveket lehet ironikusan alkotni, én is szeretem az iróniát és hajlamos is vagyok rá. De amikor valami kötelezővé válik – és a kilencvenes évek második felétől egyre erősebben éreztem, hogy az irónia gyakorlatilag kötelező lett a magyar irodalomban, és hogy egyszerűen tilos amúgy „egyenesen bele a közepébe” megszólalni, mint egy rendes metálzenekar – akkor az már nem stimmel. A pátosz egy idő után elkezdett nagyon hiányozni. A kétezres évek táján azóta valamit javult a helyzet ebből a szempontból. Mintha a pátosz, az érzelmek, a katarzis rehabilitálva lennének úgy általában a kortárs versekben. És ez jó. Az irónia és a pátosz is fontos, és nem egészséges, ha az egyik túlnyeri magát.  A slam-poetry is egy olyan jelenség, ami talán segített ennek az egyensúlynak a megteremtésében: a slamelés olyan helyzet, ahol föl se merül, hogy ciki legyen egy az egybe kimondani, ami jön. És ez az egész magyar költészetre felszabadítóan hat, segít abban, hogy a berögzült sznobságok kitisztuljanak.

kemény 2

K.L.: Néhány éve egy nyíregyházi felolvasáson felolvastad a Búcsúlevél című versedet. Utána kínos csend támadt. A felolvasás után azt mondtad, „ez nem annyira sikerült” – pedig épp mindenki mellbe volt verve. Aztán ezt averset még egyszer vagy kétszer olvastad fel és elhatároztad, hogy többet nem fogod nyilvánosan felolvasni. Miért?

K. I.: A nyíregyházi est, amit említesz, 2011-ben volt. Minden alkalommal, amikor felolvastam azt a verset, úgy éreztem, hogy a napi pártpolitika szempontjából értelmezik. A kormánypártiak utálják, az ellenzékiek szeretik. De én azt a verset azért írtam, mert úgy érzem, hogy – sajnos – sokkal nagyobb és súlyosabb gazdasági, társadalmi, lelki válságban van Magyarország annál, hogy a „jók” vagy a „rosszak” vannak-e éppen kormányon. A kevés alkalommal, amikor felolvastam, mindannyiszor rosszul éreztem magam: úgy éreztem, ahhoz asszisztálok, hogy mindenki kényelmesen félreérthesse a verset, és ne gondolkozzon el rajta. Így aztán úgy döntöttem, hogy inkább nem olvasom fel többet.

K. L.: E versed kapcsán mégis a közéleti líra megújítójaként kezdtek emlegetni, sokan nyertek belőle inspirációt…

K.I.: Amit az iróniáról és pátoszról mondtam, a politikai költészetre is igaz: a kilencvenes években már-már röhejes volt ez a műfaj. Abban az időben vált világjelszóvá, hogy a történelemnek vége, és hogy a multikultúra megold mindent. Én sem terveztem verset írni a politikáról, több okból sem, elsősorban mert nem vagyok egy forradalmár típus. De aztán egyre sötétebbé kezdett válni körülöttünk a kép. Amikor ’99-ben – NATO-tagország lévén – mi is bombáztunk, akkor írtam két-három aktuálpolitikai verset. Aztán pár évvel később elkezdtek egymásnak ugrani az emberek Magyarországon. A 2004-es siralmas emlékű népszavazás meg egy jó pár más, nyomasztó politikai esemény miatt erősödött meg bennem a késztetés, hogy muszáj ezekről írni. Kérdésedben felveted, hogy engem a közéleti líra megújítójaként kezdtek emlegetni. Ez majdnem véletlen, mert sokan mások is írtak közéleti verseket. De a Búcsúlevél című versem 2010-ben tényleg elég nagyot szólt, és elég sokan ehhez a vershez kötötték azt a pillanatot, amikor a politikai költészet visszanyerte a normális helyét a magyar irodalomban.

K.L.: Emlegetted Adyt. Nálad hogy történt a „választás” pl. Ady és Kosztolányi között?

K. I.: Nem így merült fel a kérdés, hogy választani kéne kettőjük közül. Számomra Ady Endre volt az első költő, aki úgy istenigazából elkapott 17 éves koromban. Azóta is, ha egy költőt kell mondanom, akkor az ő. Később nagyon megszerettem Kosztolányit, mert nem lehet nem megszeretni Kosztolányit. De Ady elsősége számomra nem maradt kérdés. Vele kapcsolatban máig is van egy olyan érzésem, hogy tényleg egy próféta volt. Nagyjából ilyenek lehettek a próféták valamikor, amikor még sűrűbben éltek közöttünk.

 

 

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top