grecsojelmezbalGrecsó Krisztián legújabb könyvének megjelenését nagy figyelem övezte, az író ötödik regényét a 2016-os Könyvfesztiválon ismerhették meg az olvasók. Azóta rengeteg kritika, recenzió jelent meg róla, melyek – kevés kivételtől eltekintve – egytől-egyig a Jelmezbál kitűnően megkomponált, mozaikszerű szerkezetét, az egymástól térben és időben távolinak tűnő, majd a regény végén összeérő szálak feszültségét, drámaiságát, szövevényességét dicsérik – miért?

A Jelmezbál a maga 289 oldalával nem tűnik embert próbáló olvasmánynak. Az alcím „egy családregény mozaikjai”-t ígéri, és valóban: mozaikdarabkákat kap az olvasó, részleteket, epizódokat, látszólag egymástól független, vagy csak közvetve kapcsolódó novellákat. Az összerakásához azonban nincs mellékelt útmutató, az alig 300 oldalba sűrített családregény több tucatnyi felvonultatott szereplője (élete, családja, munkája, személyes tragédiája) között szinte lehetetlen eligazodni, a kirakó darabjai sehogyan sem állnak össze. Grecsó mintha természetesnek venné, hogy az olvasó tollal és jegyzetfüzettel ül le regényt olvasni. Mintha mi sem lenne egyszerűbb a 17 fejezeten át szövődő és legalább 10 személy történetét (történetének egy részletét) elbeszélő regény megértésénél. Nem. Nem egyszerű.

Pontosabban: nem lehetetlen jó krimit, családi thrillert írni 300 oldalba sűrítve (számtalan példa van erre), Grecsó azonban túl nagy merítésből igyekszik kiépíteni a saját szövevényes, titkokkal, emlékekkel, kimondatlan drámákkal telezsúfolt családregényét – a rengeteg szál felfejtésére 600 oldal se lenne elég. Nem bánik takarékosan a rendelkezésére álló terjedelemmel, az összerakás szempontjából teljesen lényegtelen (vagy lényeges, nem derül ki) eseményeknek szentel egész fejezeteket, miközben rengeteg (talán lényeges, nem derül ki) szál elvarratlan, reflektálatlan marad. De nem csak a történet rendezetlensége, átgondolatlansága (vagy épp ellenkezőleg: túlbonyolítottsága) tűnik fel az olvasás során. A Jelmezbál szinte mindent elkövet, hogy élvezhetetlen, és talán kimondható: elolvashatatlan legyen.

Személytelen szereplők. Grecsó karakterei elenyésző kivételtől eltekintve sematikusak, életszerűtlenek, elnagyoltak. Halottnak hitt fiatalkori szerelmét megtaláló férfi? Lánya elvesztése után depresszióval küzdő anya? Öregedéstől félő ötvenes szingli? Boldogtalan házasságából menekülő nő? Kiüresedett életéből a Gyülekezetbe menekülő férfi? Igazi szülei után kutató, örökbefogadott, gyermekét elvető, karrierista, elvált, rákos (igen, ez kicsit sok) lány? – Ismerős? Nem véletlenül, Grecsó minden elképzelhető „klisé” karaktert megjelenít a Jelmezbálban, mintha az izgalom megteremtésének egyetlen eszköze a megszámlálhatatlanul sok szereplő felvonultatása lenne, akikről aztán szép lassan kiderül, hogy szegről-végről rokonok, de legalábbis ismerik egymást, esetleg valaki ismerősének az ismerősének az ismerőse – igen, ez így önmagában nem valami izgalmas. A Jelmezbált sem tette azzá.

Átélhetetlen történetek. Az indokolatlanul sok szereplő bemutatásához térre van szükség, ezt a teret pedig Grecsó a történetektől veszi el. Az általában lezáratlan, kezdő- és végpontjuktól megfosztott epizódok egymás után pakolása akár érdekes játék is lehetne, fokozhatná az olvasó tudásszomját, „mutass még!” – mondanánk, és lapoznánk tovább, újabb és újabb morzsákat keresve, amik elvezethetnének minket a „nagy drámai egészhez” – ha érdekelne minket a teljesen jellegtelenül megrajzolt szereplők sorsa. Ha találnánk legalább egy pontot a történetben, amihez igazán kapcsolódni tudunk, ami bevonna minket a Jelmezbál világába, ha időről-időre indoklást kapna az amúgy sokszor teljesen feleslegesnek tűnő fejezetek jelenléte a könyvben – de nem kap. A személytelen karakterekkel azonosulni képtelen olvasó egy idő után szükségszerűen ráun az érdektelen szereplők érdektelen történeteire is.

Életszerűtlen jelenetek. Nem csupán érdektelen, teljesen irracionális történetekkel is találkozhatunk. Mintha az író maga sem tudná eldönteni, hogy valósághű (mert erre is van példa) vagy fiktív (erre is) családregény legyen a Jelmezbál. Végül valahol a kettő között félúton reked meg, a „mai magyar kispolgárok” „mai magyar kispolgár” életébe valószerűtlen epizódok ékelődnek, a karakterek életében olyan események következnek be, melyek tőlük teljesen idegennek tűnnek. A párbeszédek is sokszor keltik az erőltetettség érzését, a szereplők például gyakran közölnek egymással indokolatlanul sok információt életük legintimebb részleteiről (akár ismeretlenül is), a dialógusok mind közlés-céllal születnek, mintha kizárólag a narratív elbeszélés-forma megtörésére kerültek volna bele a történetbe – egyéb funkciójuk nincs. Grecsó talán az „elmeséltséget” akarta hangsúlyozni az idézőjelbe tett dialógusokkal, mivel azonban semmi más nem utal a „mesélő” szerepére (éppen a nézőpont-változtatások, az idővel való játék miatt nem is feltételezhetjük létét), ez is indokolatlan írói döntés marad.

Problémás megírás. Nyilvánvalóan szubjektív szempont, hogy ki mennyire tud azonosulni Grecsó írói stílusával. Nekem – akármennyire is akartam, és úgy gondolom, minden olvasónak ez a célja – nem sikerült. A megírás módjában is visszaköszön az az egész könyvet átszövő írói bizonytalanság, hogy milyen regény is a Jelmezbál. Szépirodalmi, vagy nyers, szociografikus, vagy fiktív? „Lágy dunai szél lebegteti a Lehel piac utcafrontján, a Nemzeti Dohánybolt előtt a muskátlit.” – ezzel indít Grecsó. Ez is azok közé a mondatok közé tartozik, melyek véletlenszerű helyeken törik meg az egyébként szikár, tárgyilagos nyelvezetű elbeszélést. Zavarba ejtő irodalmiságukat azonban semmi nem magyarázza, megakasztják a szöveget, ami egyébként vagy a nagyvárosi élet szürkeségének, vagy a vidéki élet bezártságának a leírására törekszik – egyáltalán nem idealisztikus képként megjelenítve azokat.

Nem csak ebből a szempontból következetlen az elbeszélés. A történetek többsége külső narrátor elbeszélésben jelenik meg, három fejezetet azonban az egyik szereplő nézőpontjából ismerünk meg. Az egyes szám első személyben megírt epizódok között azonban nincs tartalmi/logikai összefüggés, nem tesznek hozzá a történethez, nem emelnek ki főszereplőt, és írásmódjukban sem térnek el a regény többi részétől. Akkor milyen szempont alapján került sor a nézőpontváltásra? Grecsó egy interjúban így válaszolt a kérdésre: „nem is tudom igazán, elég blőd válasz, ha azt mondom, érzésből, de bizony így van.” (Nagy Márta Júlia interjúja a litera.hu-n). Ezzel nincs semmi gond, egy szövevényes bűnügyi regényben azonban ennek is jelentősége van (kellene lennie). A Jelmezbál nyelvén nem érződik az írói tudatosság, átgondolt szerkesztési mód, ami a regényt feszültséggel teli krimivé, izgalmas családtörténetté tehetné.

Félbehagyottság. A könyv fejezeteihez hasonlóan a regény befejezése is félbemarad. Ez azonban nem a jó értelemben vett lezáratlanság, az olvasót a történet továbbgondolására késztető hirtelen elnémulás. A Jelmezbálban rejlő rengeteg lehetőség (családi dráma, felnőtt élet krízisei, tiltott szerelem, rejtélyes gyilkosság, egymásra találó család – mindegyikből kitelne legalább egy könyv), mind kidolgozatlan marad. A történetek összekapcsolása hiányzik a könyv végéről, az utolsó fejezet semmiben sem különbözik a többitől, nem kínál megoldást a könyvben felvetett számtalan kérdésre és megoldatlan problémára, a szereplők nem találkoznak, nem ismernek egymásra, az elhallgatott emlékek nem mondódnak ki, a gyilkos (ha van/volt egyáltalán) nem lepleződik le.

Átverés. A katartikus egymásra-találás tehát elmarad, és így a regény mint forma is értelmét veszti. Ha az író beéri novellafüzérrel, ha nem nevezi családregénynek, bűnügyi történetnek, talán nem maradna az olvasóban az a kínosan mardosó hiányérzet, ami így – sajnos – nagyon is ott van: semmilyen nagy, drámai egész nem áll össze a véletlenszerűen az olvasók elé tárt darabkákból. A Jelmezbál egyetlen, hátrahagyott érzése: a becsapottság keserű íze a szájban.

Grecsó Krisztián, Jelmezbál, Budapest, Magvető, 2016.