You Are Here: Home » Fogadó » “Nyíregyháza nélkül nem lennék én én” – interjú Nógrádi Gáborral

“Nyíregyháza nélkül nem lennék én én” – interjú Nógrádi Gáborral


nogradi kivagasNehéz egy mondatban jellemezni. Nógrádi Gábor költőként indult. De nem költőként a legismertebb. Forgatókönyvíróként:  nevéhez fűződik a Sose halunk meg, a Csocsó című film, a Meseautó. Mindemellett újságíró és rendkívül népszerű ifjúsági regények szerzője. 2000-ben a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa az év legjobb ifjúsági könyvének járó díjjal tüntette ki PetePite című gyermekkönyvét. 2013-ban életmű-díjat és Janikovszky Éva-díjat vehetett át. Nyíregyházi gyökereiről és a gyerekirodalomról beszélgettünk, s beszélgetés közben előkerült a családi fotóalbum is.

K. B.: Egy Önnel készült interjúban így fogalmaz: „Nyíregyháza nélkül nem lennék én én.” Mesélne kicsit bővebben a városhoz kötődő gyerekkori élményeiről és azokról a helyszínekről, emberekről, akik életének ebben a szakaszában „könnyű kézzel vagy vésővel” alakították?

N. G.: Ma már ‒ Freud nyomán ‒ közhellyé vált, hogy minden ember, élete első éveiben „kapja meg az arcát”, az első három vagy maximum hat évben alakul ki a személyisége. Így természetesnek látszik, hogy Nyíregyházán, a gyerekkoromban dőlt el minden, ami velem kapcsolatos: magatartás, irányultság, képesség, erkölcs. Mindezeket nyilván leginkább korán elhalt anyám, majd apám határozta meg, és csak utánuk következhetnek a többiek: ismerősök, tanárok, idegenek ‒ nyíregyháziak.

K.B.: No, és a rokonok?

N.G.: Rokonaim, legalábbis a közelemben, nem voltak. Anyai nagyszüleim és nagybátyám Auschwitzban maradtak, apám vészkorszakot túlélő testvérei kivándoroltak. Visszatérve az ÉN kialakulására, ami egy író szempontjából talán döntőbb, mint más foglalkozások, hivatások esetében, hiszen a szövegeken keresztül nyilvánosságra kerülnek olyan elemek, amelyeket másnál csak mélyen elrejtve találunk, nyíregyházi születésem és élettörténetem, némi patetikusággal fogalmazva, minden mozdulatomban minden szavamban ott van.  Komoly pszichológiai kutatás vagy egy hosszabb analízis pontosabban megmutathatná a szülőhely hatását, de amatőr módon, ezek nélkül is feltárható, hogy mi volt, ami engem otthon „könnyű kézzel vagy vésővel” alakított. A gyerekkoromban történtek hatásában a döntő elemek nem a benyomások halmaza, hanem az érzékenységem volt. Ugyanaz a külső esemény ‒ háború, éhség, szenvedés, öröm ‒ más és más hatással lehet az egyes emberekre. Az egyik könnyedén lerázza magáról az emléket, a másik belehal. Vajon nem így működik a művészi befogadás is? Az egyik ember sír egy könyvön, amelyiken a másik meg sem rendül. Én túlérzékeny voltam. Egy ok nélkül adott pofon a Rákóczi úton, egy iskolai díj jogtalan elmaradása, a gimnáziumi jelentkezésem elutasítása a mai napig nehezen feldolgozható fájó emléke a bennem élő gyereknek.  Ugyanakkor persze a csodálatos séták az erdőn a Sóstóra, a biciklizés vagy görkorcsolyázás városszerte, és a kamaszszerelmek is ugyanilyen mélyen bevésődtek.

Képek a családi fotóalbumból, Nógrádi Gábor képaláírásaival:

K.B.:  Kik voltak Nyíregyházán a már verseket írogató gyerekre a legnagyobb hatással?

N.G.: Gyerekkoromban volt egy kerítésdrótot gyártó ember, Brieger Jenő a Rákóczi úton, a Búza térhez közel. Öt nyelven beszélt, és nagy olvasottságú, művelt gondolkodó volt. (Az ő sorsából is sejthető hány ezer milliárdot tapsol el egy ország, ha az alkotó személyiségnek és az elmetőkének nem ad kibontakozási lehetőséget, ‒ szabadságot.) A drótgyártónak olvastam fel a verseimet, s amint emlékszem, jó tanácsokat adott. Támogatóm volt Szekerák Sándorné is az általános iskolában, osztályfőnököm, magyar tanárom, érzékeny, okos asszony. Később 15-16 éves koromban Sipkay Barnához, a prózaíróhoz, és Ratkó Józsefhez, a költőhöz jártam a Kelet-Magyarország szerkesztőségébe. Megjegyzem, a valódi irodalmi mentorok hiánya jellemezte egész életemet, de ez az én személyiségem hibája is. Nem tudok csoportokhoz, zászlókhoz csatlakozni, és nem vagyok társasági ember. Egy-két íróval, irodalomtörténésszel volt szorosabb kapcsolatom az elmúlt ötven évben.

K.B.: Mik voltak első és meghatározó irodalmi élményei?

N.G.: A legelső és alapvető élmény öt-hat éves koromban az volt, amikor anyám megtanított olvasni, és Ady verseket szavalt. Nyilván nem értettem Adyból racionálisan egy szót sem, de talán a költemények indulata, a magyar nyelv ereje, a költőből áradó sorsvihar átjárta az éppen nyiladozó gyermeki lelket. Ezt csak abból gondolom, hogy a húsz-huszonöt éves korom között írott versek, zsoltárok szabadszájúsága, nyíltsága és heves dühe az adysággal könnyen összefüggésbe hozható. Nyilván hatással voltak rám Ratkó versei, és az első olvasmányaim: Gárdonyi, Jókai, Móra, Petőfi, József Attila.

K.B.: Meglehetősen korán, 17 évesen publikálta első versét a Kelet-Magyarországban és az is tudható, hogy egészen gyerekkora óta foglalkozott az írással. Fontosnak tartja, hogy a gyerekek már fiatalon megszeressék az olvasás mellett az írás tevékenységét is. Az Ön által indított gyerek-írósikola tapasztalatai érdekelnének. Hogyan „szabad” vagy lehet hozzányúlni gyerekek által írt szövegekhez, hogyan lehet őket irányítani, hogy fejlődjenek az írásban, anélkül, hogy „rendszabályoznánk” őket?

N.G.: Tény, hogy a közelemben élők közül mindenkit rávettem az írás szakmaszerű megtanulására az öcsémtől kezdve a feleségemen át a fiaimig, akik ma már több könyvet adnak ki, mint én. Ma is hiszem, hogy aki valamennyire tud magyarul, értve ez alatt a közérthető fogalmazást, az meg tud tanulni írni egy-két év alatt olyan szinten, ahogy ma, a netes kommunikáció korában szükséges, hogy pontosan kifejezzük magunkat például a közösségi oldalakon, a fórumokon, az érdekérvényesítő kommunikációban. Persze ehhez sokat kell olvasni, és gyakorolni kell a legfontosabb emberi tevékenységet, a gondolkodás művészetét. Az ingyenes íróiskolát a honlapomon indítottam, ami nem volt túlzottan interaktív, azaz nem foglalkoztam visszaküldött írásokkal ‒ erre nem volt időm. No, meg, ha már rákérdezett az írópalánták irányítására, a „rendszabályozásra”, elárulom, hogy türelmetlen, azaz rossz tanár vagyok. A hanyagság, a lustaság, a figyelmetlenség, a lazaság, az „ej, ráérünk arra még!” dühössé tesz, akár társadalmi, történelmi problémákról van szó, akár csak egy mondatról. Maximalista vagyok és ez a pedagógiában rossz alapállás.

nogradi4

K.B.: Úgy tudom, sok író-olvasó találkozón vesz részt, ahol gyerekekkel találkozik. Az írás tekintetében „tanul” a gyerekektől?

N.G.: Valóban sok száz, majdnem ezer találkozón vettem részt. Ennek egyik oka az volt (és ezt most mondom el először), hogy az éppen regnáló kormányok és az irodalmi szervezetek nem vettek tudomást rólam, és a könyveimről. Egy-két országos vizsgálat, felmérés szerint már én voltam a legolvasottabb ifjúsági író a 10-12 évesek körében, és a regényeim szerepeltek a tankönyvekben, amikor például az egyik íróegyesület nem vett fel a tagjai közé. (Szinte humoros, hogy a szavazók egy része feltételezhetően az én könyveimen nőtt fel a nyolcvanas-kilencvenes években.) És persze azon kevés író közé tartozom közel a hetvenhez, akik még sohasem kaptak állami díjat. Ez büszkeséggel is eltölthet, mert ahogy Weöres mondta: „a díjakat el kell fogadni. Úgy kell viselkedni, hogy ne is adjanak.” Úgy tetszik, ez nekem eddig sikerült. Végül is az eredeti kérdésére válaszolva: a gyerekektől a találkozókon, miképpen a világon mindentől és mindenből önmagamat tanulom. Felnőtt korban már csak azt tudjuk megtanulni, amit valahol mélyen már tudunk, csak eddig nem jött elő, mert nem volt, ami kiváltsa. A gyerek mosolya, kérdése, megnyilvánulása kibontja belőlem ezt a rejtett tudást, ami ‒ és erről már szó volt ‒ a gyerekkoromban Nyíregyházán rejtőzött el bennem. A szén, a gyémánt sem kerül felszínre, ha nem megy le érte a bányász.

K.B.: A gyerekirodalom manapság különös fellendülésben van, az irodalomtudomány is egyre speciálisabb figyelemmel kezeli. Önnek mi a véleménye a mai gyerek- és ifjúsági irodalomról, figyeli más szerzők munkáit?

N.G.: Valóban meghökkentő, éppen valamelyik nap beszélgettünk erről, hogy amikor publikálni kezdtem 20-30 éve, csak néhány „nagy öreg” volt a páston: Janikovszky Éva, Rónaszegi Miklós, Csukás István, Békés Pál, Padisák Mihály, és persze a klasszikusok.  Ma, Lovász Andrea Navigátor c. Magyar Gyermekirodalmi Lexikonában kilencven élő író van.  Az elhunytakkal együtt kb. száznyolcvan szerző könyvei jelennek meg. Az, hogy ez a hullám (nem cunami!) miképpen keletkezett, nem tudom. De jó lenne tudni. Azzal áltatom magam, hogy a kilencvenes évek közepén kezdődő marketingmunkám és PR tevékenységem is hozzájárult a gyerek- és ifjúsági könyvkiadás felfutásához a Harry Potter könyvek megkérdőjelezhetetlenül jelentős szerepe mellett. Az ifjúsági könyvkiadás felvirágzása minőséget is jelent. Ámulva olvasom a kollégák műveit: frissek, elevenek, merészek, újszerűek, tartalmilag és formailag versenyképesek a világ bármely országának gyerekirodalmával. Nagyon kell kapkodnom a topánkáimat, hogy lépést tartsak velük, de ahogy Eötvös bohóc mondta, mikor elvették tőle az egyik trombitáját: van másik!

nogradi2

K.B.: Mi a véleménye: abban, hogy az olvasást megszerettessük a gyerekekkel, a vers vagy a próza a sikeresebb? (Az én gyerekeim sokszor pl. ha meglátják, hogy egy mesekönyvben rövid , verssorokba szedett szöveg van, elkedvtelenednek, hogy „jaj, de ez nem is mese, hanem vers, ne ezt olvassuk!”)

N.G.: A verstől sajnos nagyon távol kerültek a mai olvasók. Vagy nem is „sajnos”? Sőt! Talán szerencsére? (Na, ezt sem fogják leközölni a Vörös Postakocsiban.) Akkor olvasnak az emberek több verset, ha az életükből hiányzik a költészet? A vers gyógyír? De gyógyír a beteg embernek kell. Mi az igazság? Tudja Borbála, nagyon nehéz az igazságot kideríteni egy-egy kérdésben. Néha az az érzésem, hogy száz buta, téves következtetésre esik egy igaz ítélet. Vagy ezerre? Persze az emberek többnyire meg vannak győződve, hogy az ő véleményük halálbiztos. Miközben csak a halál biztos. Mellesleg én is azt szeretném, ha többen olvasnának verseket. Képes voltam 25 éve egy egész kötetnyi úgynevezett közérthető sírverset írni Itt éltünk köztetek címmel, hogy ifjabbak és idősebbek ismét olvassanak verseket, ahogy az én ifjúkoromban tették. A verseket egy magyar származású ‒ nem létező ‒ amerikai költőnő nevén és kitalált életrajzával jelentettem meg, hogy még többen érdeklődjenek a kötet iránt. Most írtam át az amerikai történeteket magyar környezetre ‒ Búza térre, Rákóczi útra, Bethlen Gábor utcára ‒, hiszen a legtöbb eset Nyíregyházán esett meg. A könyv Itt éltünk és haltunk címmel a Magyar Elektronikus Könyvtárból ingyen letölthető (mek.oszk.hu), amint a gyűjteményes kötetem is.

K.B.: Nem egy ifjúsági regénye nagyszerű sikereket ért el, a könyvtári kölcsönzési listák alapján is igen népszerűek. Ha jól tudom, film csak a Gyerekrablás a Palánk utcában című regényből készült. Azóta filmesek vagy rajzfilmesek nem keresték meg az ötlettel, hogy vászonra vinnék a történeteit?

N.G.: Néha jelentkezik egy-egy stúdió, de nem kapnak pénzt a regényeim adaptálására. Egyébként sem készülnek magyar ifjúsági vagy családi mozik. Az állam megelégszik a hollywoodi filmek behozatalával, amelyek az amerikai életforma, kultúra, értékrend hasznosságára és szépségeire irányítják az ifjú nézők figyelmét. Reménykedjünk benne, hogy ezeket a filmeket követni fogja az amerikai fizetések és a demokrácia importja…. /…/ No, de micsoda véletlen! Éppen most hívott fel egy kiváló filmrendezőnő, hogy az egyik kedves könyvemből filmet szeretne csinálni! Hoppá! Lehet, hogy poloska van a szobámban és hallották, amit mondtam? Ha van Isten…!

 

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top