Mi az, amit Nietzsche előre látott a szörnyűséges huszadik századból, melyet még éppen megért, jóllehet már több mint tíz éve, ahogy mondani szokták, elborult az elméje? Nem is lehet vitás, Nietzsche látta a közeljövőt, a mi jelenünket. Két szöveget idézek tőle. Az egyik A morál genealógiájáról-ból való. Itt arról beszél… no de engedjem őt magát szóhoz jutni:

… mi lenne a mi egész létünk értelme, ha nem az, hogy az igazság ilyetén akarása bennünk mint probléma ébredjen önmaga tudatára?… Semmi kétség, az igazság akarásának emez öntudatosodása folytán a morál most fokozatosan elpusztul: száz felvonásos nagy színjáték veszi ily módon kezdetét, a legfélelmetesebb, a legtöbb kérdést felvető, s talán legtöbb reményt hozó színjáték, mely a következő két évszázadra vár…[1]

Nem szeretném a szöveget részleteiben értelmezni. Annyi bizonyos, hogy az igazság akarásának öntudatosodását, azt, hogy az igazság akarása, mint probléma önmaga tudatára ébred (s ez mintha azt jelentené, hogy a tudósok sem hisznek már az igazságban, hiszen igazság és hit nem fér össze), amit Nietzsche csak igenelni tud, egy félelmetes színjáték kezdetét jelenti. Halála után tizennégy évvel kezdődik el ez a félelmetes színjáték, s ahogy én Nietzschét értem, ahogy én őt érteni akarom, tart mind a mai napig, s tart tovább is, a morál teljes elpusztulásáig, ami után talán – a híres nietzschei talán! – a színjáték megszűnik félelmetesnek lenni, s a legtöbb reményt hozza majd el nekünk. Persze, ha Nietzschének a reményt illető nézeteit ismerjük, megeshet, még ezt is éppoly nehéz lesz elviselni, mint a színjáték félelmetességét. Az azonban bizonyos, hogy a filozófus jósolta kétszáz év még nem telt el, s ami a színjátékot illeti, az szükségképpen egybeesik a 20. század történetével.

De hadd idézzek néhány sort a Bálványok alkonyából is:

Az egész Nyugat elvesztette magában azokat az ösztönöket, melyekből intézmények sarjadnak, melyekből jövő sarjadhat: ‘modern szellemének’ talán semmi nincs is annyira ellenére. A mának élnek ma, és igen sebes önemésztéssel – felelőtlenül élnek: ezt nevezik ‘szabadságnak’[2]

Nos: itt Nietzsche olyan jövőt jósol, amely nem jövő; hiszen mindenki csak a mának él. Ez, mint tudjuk, az utolsó ember világa. S ha ez után egyáltalán jön még valami más is, akkor az csak az embert fölülmúló ember, az Übermensch világa lehet. Akár tudunk ennek nietzschei értelmezéséről mondani valamit, akár nem, hogy az Übermensch világa nem jött el a huszadik században, az számomra vitathatatlannak tűnik. A huszadik század a sebes önemésztéssel a mának felelőtlenül élő utolsó ember világa.

Engem most talán inkább érdekel egy másik kérdés, nevezetesen: mit jelentett Nietzsche a huszadik század művészete és filozófiája számára. Említhetném a politikát is, de az ebből származó kontroverziákat most inkább elkerülném. Csak azt szeretném leszögezni, hogy mesterem, Lukács György Nietzsche értelmezését teljesen abszurdnak tekintem; semmi, de semmi közöm nincsen hozzá.

Ha viszont arról beszélünk, hogy mit hozott Nietzsche a huszadik század művészetének és filozófiájának, akkor nem tartom teljesen jogosulatlannak, hogy itt két Nietzsche-regényről, pontosabban két Nietzschéről szóló regényről beszéljek, amelyek minden kétséget kizáróan a Nietzsche által közvetlenül megtermékenyített művészet kategóriájába tartoznak. Vagy legyek pontosabb: a Nietzsche figurája által megtermékenyített művészetébe. Igaz, a két regény közül a később született már nem a huszadik, hanem a huszonegyedik század terméke, 2006-ban íródott.

Mielőtt azonban hozzáfognék elmondani azt, amit róluk mondani tudok, tartozom egy vallomással. Egyrészről fogalmam sincsen róla, hogy az általam itt tárgyalandó két regény egy Nietzsche személyéről szóló egész regény-halmaz két esetleges darabja-e, vagy éppenséggel az egyedüli két létező Nietzsche regény a regény-irodalom univerzumában. Ezzel azonban még nem merítettem ki töredelmes vallomásomat. Az előbb említett információ-hiány a legcsekélyebb mértében sem zavaró tényező a számomra, ha tetszik, nem is vagyok kíváncsi rá, hogy mi a helyzet; ha az lennék, maximum egy félórás internet-böngészéssel kielégíthettem volna kíváncsiságomat. Azt kell bevallanom, hogy engem az a két Nietzsche-regény érdekel, amely véletlenül, vagy éppen a magyar könyvkiadás jóvoltából a kezembe került. Megeshet, azért jelent meg ez, éppen ez a két Nietzsche-regény magyarul, mert nincsen több ebből a műfajból. De, mint mondottam, ezt nem tartottam fontosnak kinyomozni. Ez a kettő került a kezembe, ezt a kettőt adták a kezembe, s én érdeklődéssel elolvasván őket, érdemesnek tartom, hogy beszéljek róluk. Vallomásom második fele arról szól, hogy én a két regényről nem, mint regényről, hanem inkább, mint Nietzsche-értelmezésről beszélek, amit regényekről szóló szövegekben rendkívül problematikusnak tartok – hadd ne mélyedjek bele itt ebbe az esztétikai kérdésbe -, de ezen most túlteszem magam. Hogyan látja a két regény szerzője Nietzschét? Megnyilatkozásaiként nem igen adnak mást a szájába, mint amit tényleg mondott – vagy legalábbis mondhatott volna -, de ezeket a megnyilatkozásokat egy-egy fiktív történet részeként, illetve abba ágyazottan „idézik”; kénytelen-kelletlen, hiszen mindkét történet fiktív. Az egyik egy valóságos történetet beszél el, többnyire valóban élt szereplőkkel, melynek az utókor által ismeretlen részleteit a szerző találta ki, a másik – ugyancsak valóságos szereplőkkel – egy olyan történetet mond el, amely ugyan megtörténhetett volna, hajszál híján meg is történt, de mit tesz isten – nem történt meg.

Mielőtt még felfedném az eddigi szövegekben inkognitóban bujkáló regények „ki-létét”, hadd idézzek még két szöveg-részletet a második regényből.

  • Azt hiszem, előnyömre szolgál a gyenge látásom is. Már évek óta nem tudom más gondolkodók gondolatait elolvasni. Így izolálva másoktól, a magam gondolatait gondolom. Intellektuális értelemben a magam kenyerén kellett boldogulnom! Ebben talán van jó. Talán ezért lehettem őszinte filozófussá. Csak a magam tapasztalatából írok. […] Réges-régen kisétáltam én már az akadémia fölszentelt csarnokaiból, és nem mulasztottam el bevágni magam mögött az ajtót -– mondatja a regény Nietzschével.

A másik:

  • A könyvei azonban nem a keveseknek szólnak – felelte a doktor gyorsan. – Sőt ki is fejezi bennük megvetését azon filozófusok iránt, akik csak egymásnak írnak, akiknek a munkássága távol áll az élettől, akik nem élik meg a filozófiájukat.[3]

Félreértések elkerülése végett hadd jegyezzem meg: eszem ágában sincs magamat Nietzschéhez hasonlítani. De hogy a filozofálásnak csak akkor van értelme, csak akkor lehet őszintén filozofálni, ha a magam gondolatait gondolom, azt én is mindig így gondoltam. De ettől még nem lesz Nietzsche az emberből.

 

*

Most már nem halogathatom tovább, hogy megnevezzem a két regényt, és szerzőiket. A korábbi regény német szerző, Joachim Köhler[4] műve, s az a címe, hogy Nietzsche utolsó álma.[5] A másik meg orosz zsidó származású amerikai szerző, Irvin D. Yalom[6] regénye: Amikor Nietzsche sírt. A szenvedély regénye. Azt sem kerülhetem meg persze, hogy tájékoztassam kedves olvasóimat arról, hogy a filozófus mely korszakáról szólnak a regények, hiszen egyikük sem regényes életrajz. Köhler regénye, melynek keretét Nietzsche 1900 augusztus 25-én Weimárban bekövetkezett haláláról szóló „beszámoló” képezi, 1989-ben játszódik Torinóban és Bázelben. Azon a napon kezdődik, melyen Nietzschét megrendíti a torinói ló keserves sorsa; ettől kezdve elméje többé nem tisztul ki teljesen – hogy elborulása a ló sorsának láttán következik be, az, mint tudjuk, valószínűleg véletlen egybeesés, ennek előbb-utóbb mindenképpen be kellett következnie. A folytatás Bázelben játszódik, többnyire a Friedmatt nevű elmegyógyintézetben, ahová Torinóból barátja, Franz Overbeck vitte el, s ahol dr. Wille, az intézet igazgatója kezelte. (Hogy dr. Wille valóságos vagy kitalált személy-e, azt nem tudom.) A regényben aztán Nietzschét dr. Paul J. Möbius – valóságos személy -, megszökteti a Friedmattból, hogy végül a filozófus Ludwig von Schefflerrel, rajongó imádójával, szerelmével Itália derűs ege alá költözzön. Ha jól értem a regényt, ez a szökés Bázelból Itáliába, Schefflerrel, szerelmével, Nietzsche utolsó álma. – A keretelbeszélésben a nevezett napon Elisabeth, a filozófus húga egy festőt rendel bátyjához, aki, mialatt a festő a portréjával bíbelődik, kiissza annak a fiolának a teljes tartalmát, melyben „összespórolt” ópium-cseppjeit őrizte. S amikor Elisabeth a Bázelből érkező díszes társaságot felvezeti a filozófus szobájába, az ágyához, Nietzsche már halott.

Yalom regénye hét évvel korábban, 1882-ben játszódik egy rövid velencei bevezető epizód után Bécsben. Nietzschén még nem tört ki tehát az őrület. De, mint tudjuk, gyerekkora óta számtalan betegsége-baja kínozza, ezek az említett évben olyannyira felerősödtek, hogy barátai unszolására elutazott Bécsbe, a nagyhírű orvoshoz, dr. Josef Breuerhez, hogy konzultáljon vele. Breuert megelőzően egyetlen orvos sem tudott neki segíteni. Nietzsche és Breuer – csak igen lassan, Nietzsche erőteljes ellenállásának ellenére bekövetkező, egymásra találása – a pszichoanalízis megszületéséhez vezetett. Freudnak, Breuer fiatal barátjának szerepét a pszichoanalízis létrejöttében Yalom nemhogy nem tagadja, hanem nagyon is hangsúlyozza, de a „beszélgetős terápia” Breuer „találmánya”, és most Breuer és Nietzsche között zajlik. Breuer és Nietzsche sohasem találkoztak, „ennélfogva a pszichoterápia sem születhetett meg találkozásuk gyümölcseként,”[7] de…

Évekkel ezelőtt a jelen könyvem írásáról szóló esszémben idéztem André Gide egy mondatát: ’A történelem az a fikció, ami történetesen aktualitássá lett. A fikció ellenben az a történelem, ami megtörténhetett volna.’Termékeny mondat, vélekedtem, és a következőket írtam hozzá:

A fikció az a történelem, ami megtörténhetett volna. Remek! Éppenséggel pont ilyen fikciót szerettem volna írni. A regényem megtörténhetett volna. Tekintve a pszichoterápia valószínűtlen elemekben bővelkedő történetét, ennek a könyvnek minden eseménye akár meg is történhetett volna, ha a történelem csak egy kicsit elmozdul a tengelye körül.

[…] Renate Müller-Buck […] véletlenül rálelt Siegfried Lipiner 1878-as levelére, melyben arról győzködi Heinrich Köselitzet, küldje Nietzschét Bécsbe, hogy ott egy bizonyos Breuer doktor kezelhesse!

[…] Azaz pontosan az a fiktív esemény, amit a fantáziám költött s ami a könyvemhez alapot adott, éppenséggel igen közel került ahhoz, hogy történelemmé legyen. […] Aztán a tervből nem lett semmi.[8]   

*

Az elébb azt mondottam: a két regényről nem, mint regényről, hanem inkább, mint Nietzsche-értelmezésről beszélek. Azt is hozzátettem, hogy regényekről szóló szövegekben az ilyen hozzáállást rendkívül problematikusnak tartom. Mentségemre legfeljebb az szolgálhat, hogy sejtésem szerint a regényét mindkét szerző már eleve nem egyszerűen regénynek, hanem Nietzsche-értelmezésként írta meg.

Köhler azt szeretné megfejteni, hogy Nietzsche már nem világos, de bizonyos értelemben még kommunikációra törekvő napjaiban – tudjuk, Torino után írt még jó néhány levelet – miért tekintett magára mint Dionüszoszra. Ismeretes, hogy említett leveleit – nem mindig -, de többnyire Dionüszoszként írta alá. Köhler kérdése tulajdonképpen az, hogy mi rejlik e mögött. Mi a Dionüszosszal való azonosulás jelentése. A regényformára, melyben a szerző Nietzsche őrültségének első korszakáról tudósít, a szerzőnek érzésem szerint azért volt szüksége, hogy ezt a problémát körüljárhassa anélkül, hogy dokumentumokra kellett volna támaszkodnia; nemcsak azért, mert belőlük Nietzsche elméjének elborulása után már csak igen kevés született. Hanem azért is, mert Nietzsche szexualitásának döntő vonásait, pontosabban az arról való elképzeléseket sem nagyon igazolják a korábbi korszakokban született dokumentumok.

A nagyon kései „dionüszoszi ditirambusok” részét képező Ariadné panaszában egyértelművé lesz – így Köhler -, hogy Ariadné, akiért Dionüszosz küzd, s akit az új igazságnak akar megnyerni, nem más, mint Wagner özvegye, Cosima. „Csak 1889. január 4-én árulja el az akkor már Torinóban pszichológiai megfigyelés alatt álló Nietzsche a bázeli Jacob Burckhardt történésznek, aki hajdan átélte fiatal kollégája Triebschen őrületét is, hogy a Wagner-özvegyért való ’küzdelmének’ igazi háttere ez volt. ’Én Ariadnéval együtt – írta neki Nietzsche – lehetek csak minden dolgok arany egyensúlya.’ És az üzenet aláírása Dionüszosz.”[9] „A szász nagyhercegség jénai tartományi elmegyógyintézetének betegnyilvántartójában 1889. március 27-én a beteg a következő kijelentése került feljegyzésre: ’A feleségem, Cosima Wagner hozott ide.’”[10]   A négy évvel később megjelent Nietzsche utolsó álma, nem azt akarja bizonyítani tehát, hogy Nietzsche őrületének gyökereit a Wagnerrel és Cosimával, Cosima gondolkodásáért folytatott harcban kell keresnünk. Tudjuk, hogy őrületének öröklött vagy szerzett szifilitikus háttere volt. Köhler mást akar, nem bizonyítani, hanem hihetővé tenni: hogy ugyanis a Wagner és Cosima labirintusába bonyolódott filozófus végezetül is nem az örökös megaláztatások, nem megalázó alávetettsége, nem is Wagnerék engesztelhetetlen antiszemitizmusa, s végképp nem a Parisfal miatt váltotta fel rajongását engesztelhetetlen gyűlölettel, hanem a részükről ért „halálos sértés” miatt, hogy ugyanis pederasztiával vádolták; ami a korszak nyelvén homoszexualitást jelentett.[11] Nietzsche homoszexualitását sokminden valószínűsíti talán, de semmi nem bizonyítja közvetlenül. A regény Nietzschéje viszont egyértelműen homoszekszuális, jóllehet szó sincsen róla, hogy szexuális kapcsolatra lépett volna szerelmével, azzal a bizonyos von Scheflerrel. De Dionüszosz volt; nem nőgyűlölő és nem is egyértelműen a férfiszerelem híve, hanem az az isten, aki a nőknek férfiként, a férfiaknak nőként jelent meg. Utólag talán Nietzschének Rohdehoz, kiváltképp Paul Réehez, de bizonyára Wagnerhez való vonzódását is lehet homoerotikus vonzódásként értékelni. Nietzsche életének egyetlen nőszerelme, nem nőkapcsolata, nőszerelme, Lou Salomé volt, akinek említése át is vezet bennünket Yalom regényéhez.

Yalom regénye ugyanis azzal kezdődik, hogy Breuer doktor, aki paciensével, Anna O.-val kapcsolatos gyötrelmei elől, persze sikertelenül, menekülvén, egy rövid időre kikapcsolódást keresett Velencében, kap egy apodiktikus stílusban fogalmazott levélkét egy bizonyos Lou Salomé nevezetű ifjú hölgytől, melyben az áll, hogy ekkor és ekkor, itt és itt találkozzanak. Breuer nem tud nem engedelmeskedni. S Lou nagyon nagy határozottsággal arra kéri Breuer dr.-t, hogy fogadja el Nietzschét paciensének, majd ő és barátai megszervezik, hogy Nietzsche Bécsbe utazzon. A regény vége felé azután, amikor hosszas harcok eredményeként Breuer dr. és Nietzsche közel kerülnek egymáshoz, barátokká válnak, s kölcsönösen bevallják egymásnak, miként próbálták a másikat manipulálni, rájönnek arra is, hogy Breuer dr.-nak Bertához (Anna O.) és Nietzschének Louhoz való viszonya lényegében ugyanazt a szerepet tölti be az életükben: egyfajta szenvedély ez, melynek a szenvedély tárgyához semmi köze sincsen.

Ahogy Yalom ábrázolja Breuer dr. gyakran kudarccal fenyegető küzdelmét Nietzschével, kibontakozik egy ellenállhatatlanul meggyőző kép arról, hogy a nietzschei gondolatok és a pszichoanalízis gondolkodása milyen közel állnak egymáshoz. Önmagában nem új ez. Freud egyszer állítólag azt mondotta volna, hogy ő azért nem olvassa Nietzschét, mert attól fél, hogy a filozófus már mindent tudott és kimondott, amit ő felfedezni vélt. Nem is önmagában ezért a meglátásért tartom izgalmasnak Yalom regényét. Izgalmas a két férfi kemény, és sokszor kíméletlen harcának ábrázolása, s nagyon izgalmas az is, ahogy Yalom e harc során mutatja meg a két gondolkodás párhuzamait. – Nekem nem tűnik véletlennek, hogy az amerikai pszichiáter, aki a regény szüzséjét már azelőtt maga előtt látta, hogy Lipiner fent említett igyekezetéről tudomása lett volna, eleve Breuerhez akarta „elküldeni” Nietzschét, nem pedig Freudhoz. Nem mintha azt gondolná, hogy az alapötlet az elme „rekeszeiről”, köztük a tudattalan rekeszről, mint ezek egyikéről Breuer és nem Freud nagy felfedezése volt. Hanem mert a freudi pszichoterápia alapvető törekvésével, hogy a tünetek forrásához kell eljutnunk, nem ért egyet. Nietzschével folytatott küzdelme során lesz világossá Breuer számára, hogy nem a tünetek forrását, hanem jelentését kell megértenünk. Csak ily módon tudjuk a pacienst hozzásegíteni önmagához, ahhoz, hogy teljesítse Nietzsche személyiségetikájának, ahogy Heller Ágnes nevezi Nietzsche etikáját, legfőbb parancsát: „Légy azzá, aki vagy!” S Breuer-Yalom számára az is alapvetően fontos, hogy nincsen az út, amelyen járva ez sikerülhetne. Mindenkinek a maga útját kell járnia. Mindenek előtt meg kell tudnia, hogy kicsoda is ő. És el kell fogadnia a maga életét, mint a sajátját.                 

nietz

 

 

[1] Nietzsche, Friedrich, A morál genealógiájához  (Vásárhelyi Szabó László ford.), III/27, Comitatus, Veszprém, 1998.

[2] Nietzsche, Friedrich., Bálványok alkonya (ford. Tandori Dezső), Ex-Symposion, Különszám, 1994.  “Egy korszerűtlen portyázásai”, 39.

[3] Id. mű, 191.

[4] Köhler filozófiát tanult, s olvastam egy nem-fiction-jét is. Úgy éreztem, hogy a regény kapcsán kénytelen leszek arról is szólni néhány szót.

[5] Joachim Köhler, Nietzsche utolsó álma (ford. Romhányi Török Gábor) Holnap Kiadó, Budapest, 2004. A könyv eredetije (Nietzsches letzter Traum) a Karl Blessing Verlagnál jelent meg, Münchenben, 2000-ben.

[6] Yalom a Stanford Egyetem pszichiátria-professzora és író.

[7] Yalom, id. mű, 411.

[8] Yalom, id. mű, 405 sk.

[9] Joachim Köhler, Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner – az alávetettség iskolája (ford.: Romhányi Török Gábor). Holnap Kiadó, Budapest, 2005. 207. A könyv eredetije a Rowohlt Verlagnál jelent meg Berlinben, 1996-ban.

[10] Id. mű, 208.

[11] Hogy miért volt fontos Köhlernek ezt hihetővé tenni, azt nem tudom. Valljuk meg, nem is különösebben érdekes. Talán ezért is éreztem azt második olvasásra, hogy baj van a regénnyel: nincsen a történetnek igazi tétje.