Luna

Egy követ hagyj itt nekem,
egy leletet a testedből,
és egy műholdképet a lelkedről.
Egy kereket, amit még nem találtak
fel sem rajtad, sem a testben,
a tüzet, amit nem is fog senki.
A tartályokba zárt levegőt,
és a levegőbe tuszkolt kilégzést.
Mindkettőnk gyógyulását.
„Miért ne lennél a gyógyszerem?”
Egy cafat, a mellkasod jobb oldalán.
A bőrödön egy naponta kinyomott pattanás.
Lehetnék valamivel több, mint maradék.

 

Ülünk

a szobában és nem megbaszni akarlak.
Ülünk a kocsmában és nem inni akarok.
Sétálunk a városban, és mentőautók
suhannak el mellettünk – utcánként egy. Egy
motoros lány stabil oldalfekvésben a külső sávon.
Nem tudni túléli-e. Mi itt ragadtunk két záróvonal
között a forgalomban, és kettőnk közül, csak te tanultál
elsősegélyt nyújtani.

 

Gyenge pillanat

Amikor a kanapén fekszel,
egy barátod nőjének az ölébe
hajtott fejjel, sört iszol
és klasszikus zenét hallgatsz.
Majd belép az ajtón egy haverod –
a legtrógerebb –,
„mi van veled öcsém?”
És te nem tudsz mit válaszolni.

Törött porcelánkések hevernek a padlón,
mint rózsaszirmok ösvénybe szórva.
Nem tudod mi történt, és nincs mire rákérdezni.

 

A maradék:

a fogkeféd, a fésűd,
a félbehagyott reggelid,
az utcalámpa a ház előtt,
pár hajszál a lefolyóban,
meg a kéz, amit markolok:
a vállamhoz kapcsolódik.

 

Szabó Attila fotója

Szabó Attila fotója