Nehéz véleményt alkotni egy olyan alkotásról, amely annyira túlmutat önmagán mint a Saul fia. Nemes László filmje univerzális üzenetet hordoz magában, amelyhez nem kell feltétlenül párosítanunk a holokauszt felfoghatatlanságát. A Saul fia az egyik legelemibb emberi ösztön, a remény meséje. Polgári Lilla kritikája a Saul fiáról

SonOfSaul_makingof_003

Képkocka a filmforgatásról

A 2015-ös Cannes-i Filmfesztivál előtt alig mondott pár embernek valamit Nemes Jeles László rendező, Clara Royer forgatókönyvíró, Erdély Mátyás operatőr vagy Röhrig Géza színész neve. Közös gyermekük, a Saul fia diadalmenete akkor és ott elkezdődött, majd számtalan elismerés után a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjjal érte el a csúcsát 2016. február 28-án.

Nemes Jeles László elsőfilmes rendező megdöbbentő erővel képes eredeti gondolatokat közvetíteni a Soáról annak ellenére, hogy a művészetek látszólag már kimeríttették ezt a témát. A Saul fia ugyanis személyes szintre emeli az eseményeket pofonegyszerű premisszájával: egy ember el akarja temetni a fiát. Ehhez csak annyi kontextust ad, hogy a sonderkommando fogalmát a film nyitányában megmagyarázza, elhagyván a kötelező köröket a történelmi háttér felvázolásáról. A sonderkommando tagjai olyan zsidó férfiak voltak, akiket a németek a holttestek elégetésére kényszerítettek. Mivel ezek a foglyok ismerték a tábor működését, a többiektől elzártan éltek, néhány havonta pedig lecserélték őket – az új sonderkommandósok első feladata az előző csapat holttesteinek elégetése volt. Életkörülményeik viszonylag jónak számítottak a táborokban, nem voltak annyira kitéve a német tisztek kegyetlenkedéseinek, mivel munkájukra szükség volt.

A sonderkommandósok élete különösen érzékeny témának bizonyult még a holokauszt-kutatásokon belül is: a történészeket megosztották, volt, aki inkább bűnösként tekintett rájuk mint áldozatként. Helyzetük sokkal érthetőbbé vált az auschwitzi tekercseket összefoglaló könyv által, amely az áldozatok fennmaradt feljegyzéseit tartalmazza. Ez a kötet adott inspirációt Nemes Jeles Lászlónak, aki 2005-ben, Tarr Béla rendező-asszisztenseként talált rá a gyűjteményre. Később Clara Royer francia írónővel ketten dolgozták át az ötletet forgatókönyvvé, a cselekmény középpontjába pedig egy kitalált sonderkommandóst tettek.

A film két leginkább kiemelkedő erőssége az operatőri munkában és a hangvágásban rejlik. Erdély Mátyás kamerája Saul minden egyes mozdulatát, arcrezdülését követi, így az őt alakító Röhrig Gézán állt vagy bukott minden  ̶  és mindannyiunk örömére állt. Nemes Jeles László New York-i tanulmányai alatt találkozott a hullamosóként is dolgozó költővel, aki utoljára a 80-as években állt a kamerák elé. Eredetileg nem Saul szerepét szánták neki, de a castingok alatt bebizonyosodott, hogy a rutin hiánya ellenére elő tudja adni azt a szinte lelketlen gépet, ami a sonderkommandós szerepéhez kellett. Mert Saul halott: Röhrig félelmetes hitelességgel néz élettelenül a kamerába, így végső soron a néző szemébe is. Állapotán egyedül küldetése, a gázkamrát túlélő, majd megfojtott fia eltemetése adja.

Rajta kívül alig látunk mást: az ő szemén keresztül érzékeljük a világot, nincsenek nagytotálok, amin elidőzne a kamera. Nem kapunk teljes, átfogó képet Auschwitz-Birkenau felépítéséről és működéséről, csak azt tudjuk, amit Saul is. A fojtogató atmoszférát a 35 mm-es nyersanyagra, 4:3-as arányban forgatott képek tovább erősítik: össze vagyunk zárva Saullal, ugyanúgy nem tudunk menekülni a táborból, ahogyan ő sem. Rajta kívül alig akad olyan karakter, akit többször látunk, így a dialógusok száma is minimális.

A szubjektív látásmód már a nyitánynál elkezdi nyomasztani a nézőt: az Auschwitz-Birkenauba érkező zsidó családokat levetkőztetik, majd fürdés címszó alatt a gázkamrába terelik őket. Az, hogy mi is történik pontosan, nincs kimondva, csak a néző tudására hagyatkozik, amely sokkal több, mint amit lát vagy hall. A borzalmak így gyakran a háttérben zajlanak, hiszen Saul van a fókuszban, miközben mintha a szeme sarkából, elmosódva érzékelné a meztelen holttestek elcipelését. Ennek megfelelően nincsenek látványos jelenetek vagy hatásvadász, a néző sokkolására hivatott képek. Csak Saul van, aki vagy nem néz oda, vagy gépiesen vonul el a borzalmak mellett.

A másik kiemelkedő teljesítmény Zányi Tamás hangmérnökhöz köthető. Mivel a Sault körülvevő világból a szubjektív szemszög miatt alig látunk valamit, a film nagy részében csak a hangokra hagyatkozhatunk. Az élmény sokszor horrorisztikus: a halálsikolyok, vagy akár „csak” egy-egy lövés, kiáltások, német nyelvű kiabálás teremt megrázó atmoszférát a filmnek. A ki nem mondott tragédiák a képzeletre vannak bízva, ezáltal az élmény is sokkal elevenebb, húsbavágóbb a látottaknál.

A filmben a sonderkommandósok szó nélkül végzik a dolgukat, miközben tisztában vannak vele, hogy rájuk is előbb-utóbb ugyanaz a sors vár. Az egyik áldozattal küldik halálba a másikat – ez a kettőség teszi érthetővé azt, miért ragaszkodik Saul a fiú eltemetéséhez. Ezen a ponton már az sem számít, tényleg a fia-e vagy sem (erre a film nem ad egyértelmű választ). Saul saját feloldozását keresi a fiúban, azt a végtisztességet, amelyet fogolyként ugyan, de elvesz másoktól és neki sem fog megadatni.

A lelki értelemben vett szabadulást helyezi minden és mindenki más elé. „Cserben hagytad az élőket a halottakért” – mondja Ábrahám (Molnár Levente), egy másik sonderkommandós Saulnak, amely első látásra talán jogosnak tűnhet. Saul társait sodorja bajba azért, hogy fiának megadja a végső kegyeletet. Magának a holtestnek a „megszerzése” is életveszélyes folyamat, egy rabbi kerítése még inkább. Saul ugyanakkor nem egy mélyen vallásos ember és tévedésben él: a zsidó temetéshez nem feltétlenül kell egy rabbi jelenléte. De a gyerekben értelmet talál az értelmetlenségben, reményt a reménytelenségben. Ha letesz a fiúról, letesz saját magáról is.

Társai ugyanakkor a szó hagyományos értelmében akarnak szabadulni és nem értik, miért tesz ennek keresztbe akarva-akaratlanul Saul azzal, hogy ragaszkodik a fiú holttestéhez. A szökési terv itt az érem másik oldala, a remény egy másik megnyilvánulása, a fizikai értelemben vett szabadság utáni vágy. Meglepően pozitív vetülete a filmnek, szinte mindennek ellentmondva, hogy nem szabad feladni semmilyen körülmények között. Ahogy Nemes Jeles László nyilatkozta, a holokauszt nem az élőkről szól, hanem a halálról, és ennek megfelelően nem ad megnyugvást vagy kapaszkodót a nézőnek a befejezéssel sem. Az utolsó percig tartó küzdelem viszont egy olyan végkicsengés, amely miatt – díjak és rekordok ide vagy oda – a Saul fia a moziteremből kilépve is velünk marad.

a kép forrása