Velence, a vízre épült város kultúránk egyik legerősebb metaforája, ahogy lebegve küzd az idővel ott, ahol városnak nem is lenne szabad létezni, a múlandóság és az élet megtestesítője, ígéret arra, hogy van jövő. Velence kikötő, a határ Kelet és Nyugat, a Mi és az Ők, az Én és a Másik között. Velence múzeum, szalon és kirakat, kultúránk kirakata, csábít, de tükröződik a vásárló, a látogató arca is. Velence kirakat, mert Velence kalmárváros, spiritualitása, érzékisége árucikk, mely lakóinak életét, jómódját hivatott biztosítani. – Az Idegen vezető, Puskás István hivatása Olaszország, amikor ott van, fürkészi, amikor pedig itt, beszél és ír róla, magyarázza, magyarítja. Ötödik levél 

 IMG_20141127_143005

Kedves Ideális Látogató!

Ezt el se hinnéd, csak ha filmben látnád, olyan. Olyan giccses. Olyan giccses, hogy tán csak itt történhet meg valójában. Olyan, mint karneválkor az éjszakai ködbe süllyedt Szent Márk téren a zongora-nagybőgő zenekar által játszott tangóra táncoló pár… Mert ilyet is látott saját szemmel az Idegen Vezető.

Na, ez azért nem ilyen misztikus-dekadens szcéna, sokkal inkább az Ezeregy mesébe illő vidám jelenet. Legyen délidő, legyen egy kisvendéglő, konyhástul, mindenestül alig ötven négyzetméter, benne vagy harminc vendég egymásnak pöffeszkedő télikabátban, matrózok, kőművesek, restaurátorok, egyetemi professzorok és Szindbád vegyest. (A belső mag, a Kiválasztottak a konyhában kosztolnak, akkor látni csak őket, ha az oda vezető fél méteres folyosóból nyíló mosdóba lép a hétköznapi emberfia (nesze neked, adománysütit zároló ÁNTSZ, egy valamire való magyar tisztifőorvos kitérne a hitéből rögvest, és láss csodát, senki nem lesz szalmonellás, pedig hol van itt HCCP). Tehát, legyen ez a kis sugo-gőzös tér, a negyven éves lambérián kétszáz éves metszetek és százötven éves kupleráj-díjszabás váltja a tulajdonos család büszke önreprezentációját (az unoka épp egy hónapja nyert szalagot a megyei díjugrató versenyen). A melósok teljes menüt kosztolnak; az itt csekély tizenöt eurórét jár pasta (ragu és paradicsomos a sztenderd, de van mindig valami harmadik napi ajánlat, ma épp pastafagioli), utána szintén sztenderd a rostélyos marha meg csontos tarja, mellé ma pacal vagy csirkecomb, hozzá pedig párolt zöldség, ma paraj vs cukkini (Szindbád életében ilyen finom cukkinit nem evett), üveg víz és/vagy két deci bor, a végén kávé, esetleg grappával javítva (munkásoknak kötelező). Mindezt persze a hetvenéves tulaj-kasszírnő előadásában, az étlapról nem tudják, eszik-e vagy isszák. Az entellektüellek, kákabéllel, a vonalakra vigyázva csak egy fogást választanak, a mohóság bűn, nincs benne semmi sikk, semmi kellem.

Szindbád, noha messzi otthonában értelmiségi (bár, hogy ez ott a messzi pusztán mit is jelentene, egyáltalán jelent-e még valamit, ki tudja ma már, ott a csinos derekat, a lapos hasat neurózis szüli, nem az affektálás), itt kétkezi munkás, úgyhogy teljes menüt rendel. És milyen jól teszi! Igaz, hogy itt nincs Vendelin, az Úrnő meg nem tűrne semminemű okoskodást-kekeckedést, ez nem az a szitu, de a kiszolgálás gyorsabb, mint a otthon giroszos, magyarázásra, kommentárra nincs is szükség, ide nem kellenek szavak. Ez itt kérem szépen, maga a kulinális menyország! Mit nekem te Gasztroparansszus Michelin-csillagokkal ékes tája! – morfondírozza villáját komótosan, de lendülettel tekerve, kéjjel-kedvvel a Hajós (mert nemsokára bárkára száll maga is, hogy nehéz ládákkal teli rakományát kísérje). És akkor még nem is sejti, hogy két perc múlva megkapja azt a pluszt is, az előadást, amit a legjobb, legkifinomultabb szomelié, teremfőnök sem tud produkálni, talán csak valaha a legprimább prímások, de hol vannak azok ma már! Mert történik, hogy a konyhában a főnök kora ötvenes lánya, kipenderíti kezéből a nagy műanyag tálat, amiben a sugót kavarja a tésztával, hirtelen elege lett az olasz gépzenéből, a kinti pult feletti lejátszóhoz pördül piros pecsétpöttyös pólójában, s mint odahaza a csárdában, a kármentőben a hetyke menyecske, vidám harsánysággal jelenti be a népnek, hogy most akkor jöjjön valami igazán ide való muzsika, lemezt cserél, s már dalolja is harsány falssággal Tracy Chapman Fast car című harminc éves remekét. A közönség meg vele, utána, ki dúdol, ki bátrabban csatlakozik a kajla kórushoz, még pár taktus, és egymásba karol a közönség, akár egy cseh kocsmában sok korsó sör után, de nem oly duhajul, mint odahaza a faluvégi kurtában hajdanán… Na jó, az utolsó képkockát már Szindbád képzelete költi hozzá, teszi a filmbe, de addig megvan, hogy az asszony dalához a közönségből egyesek csatlakoznak, s mindenki fülig érő, sugós-pacalszaftos ajakkal mosolyog, mosolyog tanítvány a tanárra, kőműves a matrózra, matróz a professzorra, Szindbád a restaurátorra. Turistaként mennyit fizettetne a tour operátor egy ilyen műsoros estért?! Szindbád csordult szívvel elhajítja az összes vájtínyű kritikus összes csillagát, mint a nindzsa a surikent, és hálát ad a Jóistennek, hogy ma megint úgy belakott derűvel, életkedvvel, mint csak odahaza, Majmunka asztalánál.

A szerző fotóival

IMG_20141025_113729