„Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerü győzni rajta.”

 

Kedves Te,

Ki voltál már a minden és a kényszerített semmi. Kinek nevét már leírni sem merném. Talán így elhinni könnyebb, ki nem vagy már. A neved törötten fekszik valahol egy kötet mélyén és tiltakozik a betűk összeforrasztásának eshetőségétől; vagy inkább csak én félek attól, hogy megint jelentene valamit, ha részegült suttogásom látnám a világító papíron.

Büszkeségem és kegyetlen makacsságom hazugságai engedték a szép lassú megsemmisülést, amit a mosolytalan pillanat hátára vett és elrepített egy kis üvegbura alá, hogy láss és lássak. Hangom elnyelése nem hagyta, hogy elmondjam neked: ne hidd egyetlen szavamat sem.  Csupán bénán tudatom azt, mennyire kedvellek… és talán azt szeretném, hogy elmenj, mert vigyázni könnyebb, mint itt maradni némán az esőfényben úszva, ujjaid és téged szorítva. Ezek maradnak azok a mondatok, amiket soha nem fogsz olvasni. Titok lesz, hogy harag és félelem űzi el messzire, a valaha voltat. Aztán hamis pislogás marad a holnapi hajnalban, a tegnapután más mellett, hogy még mindig a te szemed szorítja a képzeletem.

Képzelni könnyebb, mint elhinni a semmit. A kilométerek és az azt leplezni próbáló távolság, meg a gyávaság nagyobb út törött létünk között annál, hogy még valaha ott legyek, ahol te. Minden esőbe burkolt napon, mikor sétálni indulok, eszembe jut kezdeti bénaságunk. Pocsolyákban töltött óráink és az azutáni betegápolás. Hisz hol te nem bírtad már az állandó víz-ölelést, hol pedig nekem sikerült hetekre ágyba zárni magam. Aztán nem maradt más, csak a kis üzenetek, a titokban küldött gyógypuszik és a felismerés, hogy talán együtt még nagyobb idióták vagyunk. Csodáltalak, bár soha nem vallottam be. A szabadságod teljesen elkápráztatott, és az, ahogy a kezem szorítod. Maradtunk volna így örökre; minden nélkül, mi befészkelődött közénk. Anélkül, hogy hagytuk volna a hétfejű sárkány összes fejét huszonhétszer visszanőni. Voltak mesék miket elhittünk és a végére mégis eltűntünk a saját közös történetünkből, mert a hazugság édes moraja erősebb volt nálunk is.

Most néha meg csak a kirakatban ülés marad. Csendben a kivilágított üvegtakaró mögött. Nézem a kinti rohanást, miközben az arcom egyre inkább csak plasztikbaba-hasonmás. Jött egy mosoly kintről, de az arcom nem mozdulhat, csak a homály ölei át szemgödreim lakóját. A fekete cseppek sietnek. Alattam lassan festéktenger, amibe a lábaim fürödnek. Az ópium füstje még próbálja a levegőt színezni, de már neki sem megy úgy, mint huszonhét héttel ezelőtt. Ami a valóságban kilenc hónap lassan, csak így jobban hangzik a felvezetés, meg a szenvedély ereje is erősebb talán, ahogy megtalál ez a szám. Minden prológus nélkül, csak hirtelen kiderül, hogy mennyire fontos most ez a pár betű, ami meghosszabbítja a 27-et. Mostani évfordulódon csak rettegek. Igaz-e az a badarság, amivel éveken át hitetted magad. Ami miatt ezt az évet vártad és én csak mosolyogtam rajtad. Tudod, nekem adtál már egy csodát, bár talán te már nem is emlékszel rá. Akkor Nagyapám tekintete hirtelen kitisztult és lénye még jobban csillogott. Pedig csak annyit mondtam: Papa, Ő itt a szerelmem. És akkor megállítottátok az egész világot. Az étkezőben egymással szemben álltatok és én csak figyeltem, ahogy hirtelen lelassul a szívverésünk. Te volt az utolsó és az egyetlen, akit valaha mellettem láthatott. Aztán most nélkületek vagyok.

Hiszen már csak te bérelsz belőlem valamit, de nem akarod visszaadni. Nekem, a gonosznak, ki félre lökött. Miközben hős szerelmes módjára írtad a verseket, néhányat talán pont nekem. Az egyiket egy ablakon olvastam vissza később. Pont akkor, amikor tiszta szívemből gyűlölni akartalak, mikor csak törölni akartam mindent, mint valaha rád emlékeztetett. Katatón szimfónia kezdődött, ami azóta is kopogtat néha. Miközben közös napjaink vége már rég elmulasztotta a feledés egyensúlyának lehetőségét. Még lebegnek a régen hiányzó dolgok és mondatok, amik nem találnak pillanatot és papírt, mi befogadná őket.

Sosem tudtam veled normálisan lezárni semmit. Ezt most miért tudnám…

Szofja

jimihendrix

Jason Clarke: Jimi Hendrix Blue and Silver