Klausztrofóbia
/négy fal/

Négy emelet, négy fal. Ezidáig a négyes
volt a kedvenc számom. A járatok ülésére
is négyszer lestem vissza, mielőtt leszálltam
volna – ott ne felejtsek valamit… Az a szörnyű,
hogy akkor is lázasan nézek vissza négyszer,
ha üresek a zsebeim. Néha már az sem biztos,
hogy vannak zsebeim.
Négy… Ha már itt tartunk, hajnali négyig sosem
alszom. Hallgatom a hajnalok korgó gyomrát…
Évek óta éhgyomorra iszom a kávét azonnal ébredés
után, már ha megtörténik az ébredés. Van, hogy leöblítem
szódával; közben csak a mikrót hallom, ahogy pinget vagy
sípol; hallom a szomszédból, ahogy sír a baba, a másik irányból
inkább nem is mondom, mit hallok… Vagy, hogy a szobámból
sajnos mit nem hallok.
Érzem a teret – rám billen, levegőt is csak a szmog szitáján
keresztül kapok. Fejfájásig eresre köhögtem a homlokom.
Jó lenne falvat élni a városban, igyekszem.
Néha itt, néha ott. Most Pécsett lakom a negyediken.
Néha lemegyek a föld szintjére, bár azt mondhatnám: zöldszint.
Ha lementem? Ott is négy fal.

 

Kizsigerelve

nincs szava most nem beszél
a huzat rezonanciában tartja
lerázza sok kezét a szembeszél
de ő görcseit csak elsóhajtja
az a tehetetlen távolodó falevél
ha visszanézne kérgéből kibújna
de most marad a zsírral megkent
búcsú

Szabó Attila fotója