Az év eleji moziműsor főleg „díjfilmekkel” van tele: olyan alkotásokkal, amelyek nyíltan azért készültek, hogy elismeréseket szerezzenek be. Ennek megfelelően szinte garantálható a minőség, de kevés az olyan, ami tényleg kiemelkedő. Danny Boyle az ominózus Steve Jobs életét feldolgozó filmje szerencsére az utóbbi kategóriába tartozik. – Polgári Lilla filmkritikája

Steve-Jobs

Apple, Macinthos, Pixar, iPod, iPad stb. A köznyelvbe és életünk beépült találmányok mind Steve Jobs elméjéből születtek, aki bizonyos módon megváltoztatta a világot. Jobs élete kétség kívül tanmesébe illő. Az örökbe adott fiú ambícióira és ötleteire alapozza jövőjét, létrehoz egy számítógépet, az általa alakított cégéből kirúgják, alapít egy másikat, amit miatt újra az első vállalata főnöke lesz, első rákos megbetegedéséből kigyógyul, de a daganat végül idő előtt győzedelmeskedik fölötte. Nem véletlen, hogy a Danny Boyle által rendezett Steve Jobs nem az első film róla: Jobs és Bill Gates rivalizálását A szilikonvölgy kalózai örökítette meg; a 2013-ban, Ashton Kutcher főszereplésével készült Jobs pedig szinte az egész életútját feldolgozta. Aaron Sorkin forgatókönyvíró viszont (a címszereplőhöz méltón) újító módszerrel állt hozzá az alapanyaghoz, a Walter Isaacson által írt életrajzi regényhez.

Az önéletrajzi jellegű filmek a legtöbb esetben óhatatlanul sablonosak, hiszen jól ismert, bejáratott panelekre épülnek. Általában a főhős születésétől, illetve gyerekkorától jutnak el napjainkig vagy a haláláig, ugrálva az időben, hogy érdekfeszítő narratíva nélkül dobálják egymásra a jelentősebb eseményeket. Ezzel a formátummal több gond is van: nehezen köti le a nézőt, aki nagy valószínűséggel előre tisztában van a fenti mérföldkövekkel és a végkimenetellel is.

Mindezeket a kötelező köröket egy olyan kreatív húzással kerüli ki a Michael Fassbender főszereplésével készült Steve Jobs, amelyet elég sokszor fognak másolni a következő években: életút helyett mindössze „csak” három napot, pontosabban félórákat mutat be – valós időben –, az aktuális termékbemutató előtt. 1984-ben az Apple Macintosh, 1988-ban a NexXt Computer, 1998-ban pedig az iMac prezentálása mellett mutatja, hogyan hullik darabjaira Jobs viszony marketingesével és barátjával, Joanna Hoffmannal (Kate Winslet), Steve Wozniakkal (Seth Rogan), az Apple társalapítójával, valamint annak vezérigazgatójával, John Sculleyval (Jeff Daniels) a kapcsolata.

Más önéletrajzi alkotásokkal ellentétben a Steve Jobs még csak kísérletet sem tesz arra, hogy szentté avassa főhősét, sőt. Magába forduló, a külvilágtól elzárkózva élő zsenitoposz helyett (a beszámolók szerint) Michael Fassbender hűen adja vissza Jobs kettősségét, a mindenen és mindenkin átgázoló Da Vincit, aki a sikerre vezető úton feláldozza az emberi kapcsolatait. Ennek legmegrázóbb példája a lányával, Lisával való viszonya, amely több évnyi tagadás és rengeteg konfliktus mellett alakul át őszinte kötődéssé.

Sorkin ugyanakkor nem követi hűen Jobs életét, mint mondta, a rá jellemző „walking and talking”, azaz a járás közbeni gyors dialógusok nagyrészt teljes egészében az ő szellemi termékei, valamint arról sem tesz említést, hogy 1998-ra a férfi már házas ember volt. A dramaturgia, a feszes tempó és a kiemelkedő karakterábrázolás (mind Winslet, mind Fassbender teljesen jogosan kapja az elismeréseket) miatt a tavalyi év egyik legerősebb filmje a Steve Jobs, amelyet vétek lenne kihagyni.