Gyermekkorom óta a postabontás híve, elkötelezett rajongója vagyok. Amíg nem volt megszámlálhatatlan csatorna a televízióban és nem voltunk transzfúziós módon rákötve a világhálóra, a híreket a jó öreg posta szállította. Édesapámmal megvolt a hangulata a délelőtt ezen óráinak. Napi és hetilapok, folyóiratok egyaránt rendszeresen landoltak a nappali asztalán. Bár a világ és a szokások megváltoztak, még mindig él benne a küldemények, pakkok, üzenetek, levelek váltásának múlt századi, avítt romantikája.

A tömérdek impulzus, – mintha reggelente egy dézsa vízzel nyakon öntenének – amivel a média és reklámszakma próbálnak lehengerelni, a szenzáció hajhász hírek elveszik a nyugodt befogadás és feldolgozás lehetőségét, mégis van olyan nap, olyan hét, amire érdemes visszaemlékezni. Ilyen volt ennek az esztendőnek a kezdete is. Mielőtt az év lassanként telehinti a homokóra alsó mérőedényét, és az időzsilip fokozatosan elzár a múlt darabjaitól, apró jelet hagyunk. Miért is? Kiért is? Homályos jövőben a könnyebb emlékezetért.  Szikkadt időben a biztosabb merítésért. Széthullás ellen, a pergő életlapok megzabolázására. Ennyi indok elég.

Mire figyelmeztet a jel? Mit kíván üzenni? Kis jelek, kis örömök. Töredékek, cserepecskék, amik az életben nem vágnak, felsebeznek, megbetegítenek, hanem arról biztosítanak, amiről a Hegyi beszéd is kérdez: „Nem több-e az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál?” (Mt 6:25) Ha a kérdés eszmélet közeli állapotba hoz minket, akkor ki tudunk törni a Király László által megverselt erős várból. „Erős várunk nekünk a lenni / erős várunk nekünk az enni / erős várunk nekünk a venni / erős várunk nekünk a semmi / erős várunk nekünk csak ennyi”

A futár megérkezett és egy régóta vadászott könyvet adott a kezembe. Kaszparov, az egykori sakkvilágbajnok, most erős ellenzéki politikát folytat. Új könyve az ünnepre a rajongók karácsonyfája alá kerülhetett.  Engem azonban nem ez a vonal hozott lázba. Az érdeklődésemet inkább a mérhetetlenül sok verseny – és élettapasztalat summázata keltette fel, amiben a sakkjáték és mindennapi döntéseink közötti kapcsolatról sztorizik. Jól megfér majd a Bruce Pandolfini és Gáspár Tamás hasonló munkái mellett.

Nem öncélú gyűjtésről van szó. Az elmúlt év első napjait egy olyan terv elkészítésével töltöttem, ahol a sakk lelkigondozói, életvezetési és kompetencia fejlesztő hatásait igyekeztem ötvözni. A program támogatás híján még várat magára. Azért a fiókból alkalomadtán elővéve csiszolunk rajta kissé, egyszer hátha eljön az ő ideje. Meg is találtam a hiábavaló erőfeszítésnek tűnő munka mesteri értelmezését új szerzeményemben. Kaszparov sajnálkozik a sok elemzői munkája felett, amik nem kerültek az aktív versenyzői ideje alatt felhasználásra. Gondolatmenetét a következő optimista megállapítással zárja: „A munka tudáshoz vezet, a tudás pedig sosem vész kárba. Lehet, hogy a kard a hüvelyében marad, ellenfelünk mégis megretten tőle, s meglepetéstől tartva magától meghátrál.”

Azért nem maradt az a kard az elmúlt évben végig a hüvelyében. A postás meghozta annak egyik skalpját. Ez a hetedik. Na persze nem a főbűnök közül. A hetedik könyv, amiben közreműködhettem. Szociáletikai kézikönyv. Nyúlfarknyi fejezet az ökoetikáról, ami az én vétkeim között lesz számon tartva. Szépirodalmi, filozófiai, ökológiai, konferencia és interjúkötet, amelyekben valamilyen megbízatással körmöltem. S pont ebben a kötetben hivatkozhattam Jürgen Moltmann gondolataira: „A földnek szombat évén lesz világossá, hogy a szombat nem csak az ember ünnepe, hanem az egész teremtés ünnepe. A hetedik évben ünnepel a föld.” Talán a hetedik nap, a hetedik év, a hetedik könyv rámutat azokra az értékekre, amit eddig figyelmen kívül hagytunk. 

Sophonisba Anguissola, A művész lánytestvéreinek portréja sakkjáték közben,1555

Sophonisba Anguissola, A művész lánytestvéreinek portréja sakkjáték közben,1555