Részlet  A vörös nyelvű párduc című könyvhétre megjelenő regényből

Fúj a szél, fújja a havat, két kislány rohan egymás után a pusztán. Kergetőznek. Innen nézve legalábbis úgy tűnik. Tíz-tizenegy évesek lehetnek. A síki faluban laknak, most ért véget épp a tanítás. Bedobták a táskájukat a tornaterem öltözőjébe, ott lesz majd a tornaedzésük. Mindketten világhírű sportolók szeretnének lenni.

Most azonban versenyt futva rohannak egyenesen a kettős kút felé. A szél pirosra csípi az arcukat, egyik bájosabb a másiknál.
De mi keresnivalójuk a kútnál?
Nem keresnek semmit, csak van egy közös szenvedélyük: ha fúj a szél, kiszaladnak a pusztába, és addig pörögnek-forognak, amíg elszédülnek.
Szeretnek szédülni.
Buta kislányok.
És amikor forognak, és búgócsigázik előttük a világ, mindenféle bolondos fantáziaképeket látnak. Ezeket megosztják egymással, és olyan jól viháncolnak, hogy nevettükben a földre esnek. Magukhoz térvén imbolyogva feltápászkodnak, és ott folytatják gyermeki életük epizódját, ahol abbahagyták.
Edzésre mennek.
Szakkörre mennek.
Versenyre mennek.

Klára, a magasabbik, örül, ha nem kell otthon lennie. Hat kistestvére van, egy csélcsap apukája, meg egy sopánkodó, betegeskedő anyukája. Klárának be kell segítenie mindenbe, mos, főz, takarít, vigyázza a testvéreit. Azt mondja, ha felnő, neki nem lesz egyetlen gyermeke sem, az már tuti biztos. 
Elég volt a babázásból.
Meg a nyafogó kölykökből.
Gyűlölöm őket.
Mostanában azt pedzegeti, hogy ügyvéd lesz.
Azért, mert azok sokat keresnek, feleli, amikor kérdezik. 
Sok pénzt szeretne keresni, szép ruhákban szeretne járni, és olyan férjre vágyik, aki nem hasonlít semmiben az apukájához.
Legyen hűséges.
Legyen megbízható.
Legyen rettenthetetlen.
Azt is mondja még, hogy ha egyszer elmegy, a közelébe se jön ennek az ótvar pusztának.
Nincs itt semmi, csak a nagy büdös semmi.
Szél meg gaz.
Minden mennyiségben.

De kár ilyen előre szaladni, még csak ott pörög a két kislány. Patrícia, a bogárfekete hajú, igéző szemű Risa, ahogy becézik, el van kissé kényeztetve. Édesanyja a ruha- és ajándékbutikban dolgozik, sokat keres, és majdnem az egészet imádott kislányára költi. Risa semmit sem vesz fel kétszer, mindig új ruha van rajta. Menőbbnél menőbb cuccok.
Hogy csinálja?
Hát úgy, hogy amit felvesz, az megy vissza a butikba, el lehet még adni attól. Senki sem veszi észre, hogy már volt valakin. Legfeljebb annyi látszik, hogy sokszor felpróbálták. Az meg ugye nem tilos. Risának van egy ölebe, egy cuki kis vörös yorkshire terriere fején rózsaszín masnival. Úgy hívják, hogy Kimberli. Roppant intelligens, így nem sok gond van vele. Aprócska termete ellenére nem fél sem embertől, sem állattól. Hihetetlenül vakmerő bír lenni. Képes a nála sokkal nagyobb testű kutyáknak is nekirontani.
A kis bolond.
Csak meg ne járja egyszer.
Emellett igen önfejű és makacs. De még ennél is jellemzőbb, hogy igazi luxuskutya.  És Risa is, Klára is nagyon szeretnének majd luxusban élni, ha felnőnek. Szappanoperás luxusban. Klárának is lesz majd ölebe, ha elvégzi az egyetemet és sokat keres. Nem egyet, hanem egyenesen hármat fog venni. Úgysem akar gyereket. Most viszont örül, hogy kap egy használt bakancsot a nagynénjétől, mert ez a csizma, ami most rajta van, lyukas is, ronda is. Átázik a hóban.
Mégis Risának a nehezebb, mert ő cigány kislány.
Ahhoz képest, hogy cigány, nagyon is rendes.
Okos, igyekvő.
Kár, hogy cigány.
Csak cigány marad az, aki egyszer cigánynak született, vehet fel akármilyen göncöt.

Ilyet, meg ennél durvább dolgokat is mondanak az emberek. Risa úgy tesz, mint aki nem hallja, csak az a baj, hogy hallja. De nem érdekli. Klára a legjobb barátnője. Klára, aki a legokosabb az egész pusztán, akit mindenki irigyel, mert sorra nyeri az országos versenyeket. Nemcsak tornából, hanem mindenből. Nem is érti az ember, hogy lehet valaki ennyire tökéletes. Risa is jó tanuló, illetve jeles, de a kitűnő az más, az azt jelenti, hogy valaki még a tanároknál is okosabb.
Mit látsz?, kiabálja Risa Klárának, miközben pörögnek a hóesésben. Egy párducot, egy tarka párducot. Piros a nyelve, és kerget, jaj, mindjárt elkap. És hangosan nevetnek, össze-összekoccannak pörgés közben, aztán eltávolodnak egymástól.
És te?
Egy lila selyemfalú szobát, hófehér aranyozott bútorokat, de nincs a szobán ajtó, csak ablak.
Segítség!
Segítség!
Vihognak, kacagnak, nevetnek. Nagyon szeretnek nevetni. Nevetni muszáj. A nevetés olyan, mintha frissen pergetett akácmézet nyalogatna az ember, először csak a nyelvén érzi, aztán egész belsejét átjárja a napfény selyemsárga íze.

Nyarak, telek rohannak át a pusztán, mint ijesztő nagy árnyékok, sötét árnyat vetnek a rónaságra. Klára és Risa barátságát kezdi kóstolgatni az idő.
Ízlik neki.
Ez finom.
Kérek még egy falatot.
Ne ilyen kicsit, nagyobbat.
Lassan elfogy az egész.
Tizenhárom évesen már alig köszönnek egymásnak. Tizennégy évesen örökre összevesznek. Tizenöt évesen kelletlenül kibékülnek. Risa igazi kis nő Klárához képest. Tökéletes a sminkje, a dekoltázsa mellett nem tudnak elmenni a fiúk és a férfiak úgy, hogy ne felejtenék rajta a szemüket. De a nők sem. A lányos anyukák irigykednek rá, a fiús anyukák meg igyekeznek eltakarni terebélyesedő testükkel a fiacskájuk elől.
Risa minden porcikája élvezi, hogy nőnek született. Hogy nő lett. Törékeny, karcsú. A haja a fenekét verdesi. Nem növeszti, csak nő a csillogó fekete hajzuhatag. Nem is csoda, hogy nyáron a puszta központjában szemet vetettek rá a férfiak. Az egyik még ajánlatot is tett, pedig ott volt a felesége, csak elment a mosdóba, és Risára bízta az ölebét. Risa elkezdte simogatni, magához ölelte, aztán a férfi is nyúlt a kiskutyához, de direkt úgy, hogy megérintette Risa mellét. Risa ledobta a kutyát, és olyan patáliát csapott, hogy zengett az egész helyiség. Aztán még ő jött ki sárosan az ügyből, a főnöknője kioktatta, legközelebb ne vegyen fel ilyen mélyen kivágott blúzokat, mert attól becsavarodnak a férfiak, és nem tudnak maguknak parancsolni. Tetszik, nem tetszik, ez van. A nőknek kell észnél lenniük. Risa viszont nem hallgatott rá, neki ne mondja meg senki, hogy mit vegyen fel. Úgy öltözködik, ahogy neki tetszik.
Kész.
Punktum.

Risa a pusztaszafarin tüsténkedik, kíséri a turistákat a dzsipen. Igaz, nincs még papírja az idegenvezetésről, de ősztől tanfolyamra jár, és lesz róla papírja. Az angol nyelvvizsgát is le kell tennie, akkor a külföldieket is vezetheti majd.
Ott, ni, egy rekonstrukciós őstulok, nézzék csak, ott a kerítés mellett. Ezt az állatot sok állat géntartományából tenyésztették ki, súlya nagyjából egy tonna.
Ott meg, a nádas mellett egy rózsás pelikán.
Látják?
Képzeljék el, ez a madár arra is képes, hogy csőrével megsebezze saját testét, és az onnan kiserkenő vérével etesse a fiókáit.
Az önfeláldozás madara.
Az anyai szeretet szimbóluma.
Risa hosszasan elmondja, amit el kell mondania. Amíg a turisták a szabadtéri rezervátumban csámborognak, addig a turisztikai központban a mobilján játszogat. Jó lenne lecserélnie egy újabbra, de hát amióta az anyukája munkanélküli lett, ennivalóra is alig futja. És ami a legszörnyűbb, hogy Kimberlitől is meg kellett válnia. Legszívesebben elmenne külföldre, de hát nem tud eléggé angolul. Ahhoz meg semmi kedve, hogy takarítson, vagy egy szállodában a koszos ágyneműket húzogassa.
Többre vágyik.
Túlságosan is szereti a szép dolgokat.
Túlságosan is szereti a luxust.
Mindenben.
Az az igazság, hogy nagyon hiányzik neki Klára. Sokszor eszébe jut a hülyéskedésük, nem lehet azt elfelejteni soha, amikor a szélben pörögtek. De Klára a fővárosba költözött, egyetemista lett. A szülei elváltak, az apukája összeköltözött a fagyis nővel. Nem is csoda, hogy alig jár haza szegény. Ha meg összefutnak véletlenül, akkor is egy szia, hogy vagy után mennek a maguk útján. Pedig olyan jó lenne beszélgetni. Klára biztos tudna tanácsot adni neki, hogy most akkor hagyja itt a pusztát, vagy ne?
Menjen külföldre, vagy ne menjen?

A következő nyáron eldől a kérdés. Két német férfi kibérelte a kis dzsipet, amire az van írva, hogy A puszta vad arca. A sofőrrel együtt négyen indultak el a sík legszebb részéhez a kettős kúthoz. Risának hézagos nyelvtudása ellenére el kellett vállalnia a munkát, mert megbetegedett a kollégája. A két férfi folyton viccelődött meg kedveskedett vele. Sőt, állandóan csókolgatják a kacsóját, és közben furán néznek a szemébe. Bárcsak itt lenne Klára. Biztos tetszene neki is a két pasi. Vagy ha nem, legalább tanácsot tudna kérni Klárától. Jó lenne kibeszélni ezt az egészet. 
Mindenesetre van abban valami vonzó, ha egy férfi kezet csókol egy nőnek. Neki még nem csókolt soha egyetlen férfi sem kezet. Itt a rónán nem olyan férfiak laknak. Itt nem divat a finomkodás.
De ezek a német férfiak, ezek aztán értik a módját.
Ezek illatosak.
Ezek gazdagok.
Ezek kezet csókolnak.
Látszik az ingükön is, hogy valami nagyon drága boltból való.
Délidő van, a ménest itatják épp, amikor odaérnek a kúthoz. A csikós fiúk a nagy mohos vödrökkel merítik a kútból a vizet. Risa például el sem tudja képzelni, hogy neki egy csikós fiú legyen a férje. Neki a menőbb férfiak tetszenek, a jól öltözöttek, nem az ilyen kérges kezűek. Volt már dolga ilyen srácokkal, de ezekből hiányzik valami, ami neki kell.
Na de majd külföldön.
Ott több menő férfi van.
Csak sikerül majd egyet összeszednie.
De már mennek is tovább, mert a két német szeretné megnézni a lápost. Most valószínűleg azon heccelődnek, hogy beletrappolnak és elsüllyednek, ami azért nem annyira vicces. Klára nagymamája mesélte, hogy az öccse öt orosz katonát vezetett bele a lápba, és ott veszett el mind. Hiába próbáltak volna menekülni, minél jobban evickél az ember, annál mélyebbre süllyed.
Ez a mocsár törvénye.
Már ott is vannak.
A sofőr kiszáll, és jóleső, mély slukkokat szív a cigarettájából. Mintha magát az életet szívná vissza magába, amelyet a hosszú, zötykölődős úton kiizzadt magából.
Risa pedig elindul a két vendéggel körbejárni a lápot. Ezzel a két király arccal a világ végére is elmenne.
Ha nem is a világ végére, de Németországba elment velük. Ősszel jött érte egy nagy fekete autó, mert annyira összebarátkozott a két férfival, hogy szereztek neki kint munkát. Egy kávézóban kell majd kiszolgálnia. Nagyon kulturált hely, még celebek is látogatják.
Egyszer még Beyoncé is betért egy hosszú kávéra.
Te jó ég!
Ez nem lehet igaz.
Risának nagyon megtetszett az ötlet, és rögtön elfogadta, annál is inkább, mert az anyukája összejött egy biztonsági őrrel. Összejött és elköltözött hozzá a legnagyobb síki városba. Úgy volt, hogy Risa is megy utánuk szeptembertől, de az élet mást tartogatott számára.

Egy nagy fekete autó suhan a nyugati határállomás felé. Éjszaka van, elöl két férfi ül. Az egyik a nyári dzsipes túrán megismert, Hans, a másik meg egy idősebb fazon. Ő már nem annyira szimpatikus Risának, egyfolytában szivarozik, búzasört iszik, és két mobilba kiabál egyszerre. A hangszínéből és hangsúlyából ítélve káromkodik, valami zűr lehet az életében meg a vállalkozásában. Mert azt mondta róla Hans, hogy megavállalkozó. Risa ölében kiskutya, Hans hozta neki ajándékba, persze, hogy yorky, de ez most hófehér. Sajnos már el van nevezve, Bekinek hívják. De olyan kis nyugtalan, még bele is kapott Risa karjába. Ott van a két foga helye.
Majd megszelídül.
Szoktatás kérdése az egész.
Egy doboz kólát nyújtanak hátra Risának, amibe Hans már beleivott, fel van pattintva a nyelve. Risa kortyol-kortyol, ilyen jól még nem esett neki kóla soha. Nagyon különleges íze van. És nagyon jól elbódít.
Mi volt ebben, altató?
Vagy csak fáradt szegény lány.
Hosszú volt a nap.
Egy lila selyemmel tapétázott szobában ébred. Kába a feje, a tárgyakat először homályosan látja. Fehér aranyszegélyes bútorok rajzolódnak ki a félhomályból. Beki is ott fekszik mellette. És oldalt még valaki. Risa felugrik. Akkor eszmél rá, hogy a búzasörös férfi az, kilátszik a háta meg a karja, nagy rózsaszín pigmenthiányos foltok rajta mindenütt. Risa az ajtóhoz rohan, szeretne kirohanni, elrohanni, vissza a pusztára, a kettős kúthoz pörögni-forogni Klárával.
Ki akarok menni!
Anya, anya szabadíts ki!
Be vagyok zárva.

A pusztán októberben nagy a tolongás az információs irodán: most akkor mi van, lesz vagy nem lesz darunéző túra? Ott toporog egy csomó ember, akik a daruvonulás miatt jöttek ide. A vonuló darvak napközben a síkot övező földeken táplálkoznak. Késő délutántól gyülekeznek újra a pusztán, ahonnan csapatokban húznak a halastavak irányába, ahol az éjszakát töltik. Az eget hangos darucsapatok lepik el.
Ott, ott, ni, nézd.
Hol?
Nem látod?
De már igen.
Klára és ifjú férje között folyik ez a társalgás. Ők is ott állnak a darulesők között, Gergely kezében messzelátó. Klára megígérte a fővárosi férjecskéjének, hogy októberben elviszi a síkra darunézőbe. Gergely ha elvégzi az egyetemet, operatőr lesz, rajong mindenért, ami szép. Így választotta feleségnek Klárát, aki olyan titokzatos szépséggé érett, hogy az egyetemen nem győzte az udvarlókat hessegetni magáról. Noha egy kissé távol áll egymástól a két szakma, melyet művelnek majd, az Isten is egymásnak teremtette őket. Nagy kapcsolat az övék, irigyli is őket az egész egyetem.
Nem akarjátok előbb kiélni magatokat?
Nem korai ez a házasság?
Csak nehogy kiszeressetek egymásból?
Ilyen és ehhez hasonló mondatokat vágnak a csoporttársak a fejükhöz, de ez őket cseppet sem érdekli. Szeretik egymás, együtt akarnak élni, kész.
Akkor meg mire fel várni a házassággal?
Igaz, hogy Gergely egy iszonyatosan nagy csalódás után találkozott Klárával, azt is lehet mondani, hogy Klára megmentette az életét. A volt barátnője, akivel évekig jártak, egyik napról a másikra bejelentette, hogy beleszeretett valakibe, holnap elköltözik tőle. Gergely egy hétig ivott, aztán öngyilkosságot kísérelt meg, de hála Istennek életben maradt.
Ki lenne akkor most Klára férjecskéje?
Klára nem annyira romantikus típus, mint Gergely, aki az éjszakai csillagnéző túrát sem szeretné kihagyni. Hát amikor majd a gyerekügyre kerül a sor, lehet, hogy lesz némi feszültség köztük, mert Klára továbbra sem szeretne babát.
Úgy egyáltalán nem.
Nem is érti, mért szülnek automatikusan a házas nők, mikor van, akit egyáltalán nem érdekel a gyerek, és igazából nem is vágyik rá. Szerinte ilyen az ő édesanyja is, aki a férjét szerette volna magához láncolni a hét gyerekkel.
Mert sohasem bízott eléggé önmagában.
De nem jött össze neki.
A fagyis nő egymagában többet ér, mint ők nyolcan.
Hát ez elég nehéz matematikai feladvány.
Lehet rajta gondolkodni egy életen át.

Klára okos nő, tudja, hogy Gergelynek mennyire számítanak a kis dolgok. Ezért is ajándékozta neki a vörös nyelvű párducot, melyet még a nagyanyja hagyott az anyjára, az anyja pedig a házasságkötés napján Klára kezébe nyomta.
Ez a tied, majd add tovább te is az elsőszülöttednek. 
Klára mérhetetlenül felháborodott azon, hogy az édesanyja használati utasítást csatol az ajándékához. A nászéjszakán azért is megszabadult a párductól,  továbbajándékozta Gergelynek, aki annyira különlegesnek tartotta, hogy pár héttel később készített róla egy fotósorozatot, mellyel díjat nyert egy pályázaton. Nemhiába, Gergely ilyen, nagyon hamar elragadják a szenvedélyei.
Most is éppen nézik a csillagokat, eléggé elkóricáltak a csoporttól, mert a Kondás-tóig kisvasúttal mentek, onnan meg mindenki csámboroghatott a saját kedve szerint. A telihold, mint egy nagy, égre függesztett lámpás, szinte tökéletesen megvilágítja a pusztát. Gergely azt mondja, hogy még biciklizni is lehetne, olyan világos van. Klárának nem igazán tetszik az ötlet, ő nem szeret biciklizni. Autót szeretne venni, amit persze neki kell majd vezetnie, mert Gergelynek nincs jogosítványa. Őt mindig vitték, először a szülei, aztán a barátnői. Klára arról mesél Gergelynek, hogy a nagymamáéknak innen nem messze volt az olajmalmuk. Abban a kis falucskában ott, mutat kelet felé, látod a fényeit? És képzeld el, a dédanyámat úgy hívták, hogy Szederke.
Szederke? Nagyon szép név, feleli Gergely. Mi lenne, ha így hívnánk majd a kislányunkat?
Klára nem válaszol, mély levegőt vesz, és elhúzza a száját.
Hála Istennek elég sötét van ahhoz, hogy Gergely ne vegye észre. Klárának lelkiismeret-furdalása támad.
Szeretkezzünk, húzza magához Gergelyt.
Itt? Nahát, néha nagyon meg tudsz lepni.

Liláskék neonfény villog a keskeny utcácska egyik házának ajtaja felett, Risha and Beky Love. Az erotikus kellékeket árusító cégér csali, mert a bolt mögött van Risa fogadószobája. Az izgatott férfiak azt hiszik, hogy egyszerre két lánnyal is együtt lehetnek majd, és amikor a tettek mezejére lépnek, akkor jönnek rá, hogy az egyik lány tulajdonképpen kutya. Senki sem fordult még vissza, amikor megtudta az igazságot, mert Risa szépsége annyira izgalomba hozza őket, hogy lehetne ott bármi más állat, akár egy varánusz vagy egy hiéna, akkor is maradnának. Hansot azóta sem látta, a foltos hátú intézi a dolgokat, meg annak a felesége, vagy kije, egy kövér, ízléstelenül kimázolt középkorú nő.
Bármi kell, csak szóljál, mondja Risa anyanyelvén, de meg ne próbálj meglépni, mert úgyis elkapunk, és akkor sokkal rosszabb dolgod lesz.
Ennél rosszabb?, kérdezné Risa, de nem meri megkérdezni.
A kimázolt nő leolvassa arcáról a kérdést, és elkezdi részletezni, hogy milyen igényei is lehetnek még a férfiaknak. De ahogy mondta, ha jól viseli magát Risa, hozzá csak normálisak jönnek, a perverzekkel meg a szadistákkal a szökős lányok dolgoznak. Risa bólogat, de másra sem tud gondolni, csak a szökésre.
És meg is fogja csinálni.
Előbb vagy utóbb.
Amikor dolgoznia kell, becsukja a szemét, a pusztára gondol, meg arra, hogy fúj a szél és ők pörögnek-forognak Klárával. Szinte érzi a puszta illatát, elkezdi sorolni magában, hogy milyen madarakat ismer, és mint egy versikét skandálja. Így jobban telik az idő.
Illetve csak múlik.
Másként megőrülne.
Újabban a kövér nővel meg a foltos hátúval együtt mennek vásárolni. Úgy fogják közre, mintha a lányuk lenne. Persze, csak a hülye nem látja, hogy mi a helyzet. De nem szól senki. Csak bámulnak. És szalad mindenki a dolga után.
Emberek, segítsetek!
Vigyetek vissza a hazámba!
Szeretem a pusztát, vigyetek haza!
Nem halljátok?

Nagy az öröm Gergelyék háza tájékán. Kisbabát vár Klára. Éppen most, amikor örököltek egy lakást, elvégezték az egyetemet, jó munkát kaptak.
Ez már sok is egy kicsit.
Mármint a jóból.
Nem lehet fokozni.
Klára is örül, miért is ne örülne, csak ő nem az a típus, aki könnyen ki tudja mutatni az érzéseit.
Majd a baba lágyít rajta egy kicsit.
De az sem baj, ha így marad, Gergely nagyon szereti, nem szeretett még nálánál jobban nőt.
No, és a szerelem?
Mi a helyzet a szerelemmel?
Áh, a szerelem, az más.
Az jön magától, mint a földindulás és visz mindent.

Soha nem venném feleségül azt, akibe szerelmes vagyok, mondja Gergely a barátainak. Házasságot tilos szerelemre alapozni, a szerelemeben elmosódnak a személyiség határai, és amikor elmúlik, megdöbben az ember, hogy akibe szerelmes volt, az nem magas szőke, hanem alacsony és barna. Klárát megszépíti a várandósság. Arca teltebb lesz, szinte ragyog, az orvosa is rácsodálkozik, és azt mondja, nahát, milyen szép is tud lenni a terhesség. Klára nem látja magát annyira szépnek. Olykor maga is megdöbben, milyen gondolatai és érzései támadnak.
Biztos a hormonok.
A hormonokkal nem kell foglalkozni.
Egyre gyakrabban vannak olyan pillanatai, amikor viszolyog Gergely érintésétől.
De hát ezt hogy lehet megmondani egy férjnek?
Egy jó férjnek.
Gergelyt hibáztatni azért, mert émelyeg, szédül és haragban van a világgal?
Őrület.
De az az igazság, hogy így érzi. 
Ugyanakkor szeretne mindent szavakba foglalni, és kimondani. Ehhez meg nincs elég bátorsága. Egyik este, amikor Gergely vidéken forgatott, Klára arra gondolt, hogy elkezd írni egy könyvet. Megírja eddigi életet. Jó-jó, megírja, de úgysem merné kiadni, mert ha az ember az életét írja, akkor vagy leír mindent őszintén, vagy nem ér az egész semmit.
Az őszinteséghez emberfeletti bátorság kell.
Nem is bátorság az már, hanem vakmerőség.
Márpedig belőle annyi minden kikívánkozik. Hanyatt dőlt az ágyon, és elkezdte írni azt a bizonyos könyvet. Így kezdődött:
Fúj a szél, fújja a havat, két kislány rohan egymás után a pusztán. Kergetőznek. Innen nézve legalábbis úgy tűnik. Tíz-tizenegy évesek lehetnek. A síki faluban laknak, most ért véget épp a tanítás. Bedobták a táskájukat a tornaterem öltözőjébe, ott lesz majd a tornaedzésük. Mindketten tornászbajnokok szeretnének lenni, de az egy későbbi fejezete lesz majd az életüknek.
Ha lesz.
Most versenyt futva rohannak egyenesen a kettős kút felé. A szél pirospozsgásra csípi arcukat, egyik bájosabb a másiknál.
De mi keresnivalójuk ott?
Nem keresnek semmit, csak van egy közös szenvedélyük: ha fúj a szél, szeretnek kiszaladni a pusztába, és ott addig-addig pörögni-forogni, amíg elszédülnek.
Nem, nem!
Ez máris hazugság!
Ez nem az én regényem!
Ezt más írja.
Inkább nem írok regényt.
Nincs értelme.
Regényírás közben nem lehet nem hazudni.

Ebben aztán meg is nyugszik, viszont egy dologra mégis jó volt a rögtönzött regényírás. Eszébe juttatta Risát. Sok-sok éve nem látták egymást, annyit hallott róla csak, hogy külföldre ment dolgozni. Ebben nincs semmi különös, mert a fél falu elindult, és meg sem állott Londonig. Klára el sem tudja képzelni, hogy lehet idegenben élni, azt meg pláne nem, hogy olyan férje legyen, akinek ha azt mondja, Szabadság, szerelem, e kettő kell nekem, ne vágja rá rögtön, hogy Petőfi. De visszatérve Risára, most az ágyon fekve, várandósan jött rá, hogy a barátságukat az ő féltékenysége marta ketté. Azt a pillanatot, vagy inkább napot is tudja, amikor egy, ha jól emlékszik, hétfői napon, Risa késve érkezett az iskolába. Kora nyár volt, meleg, és nem volt rajta más, csak egy könnyű nyári ruha meg egy ezüstsaru. Belépett a terembe, és mindenkit ledöbbentett a szépségével. Úgy sugárzott, mint a napfény, a tanárnő meg is jegyezte, milyen csinos. Klára nem tudott túljutni azon, hogy lehetséges ez, hisz pénteken még, amikor elköszöntek egymástól, nem látszott rajta semmi különös, két napra rá meg, hétfőre, olyasvalami birtokosa lett, ami nem vehető el már tőle soha. És valóban így is lett, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken is viselte, hordta magán Risa ezt a szépséget, az egész iskola szerelmes lett belé, Klárának pedig ettől egyre rosszabb lett a kedve.

Mi a baj, Klára? Csak nem történt otthon valami?
Áh, semmi, semmi, csak nem vagyok valami jó passzban.

Belezúgtál valakibe?
Kibe? Nincs itt egy normális fiú sem.
Ha gondolod, elviheted egy-két napra Kimberlit, ha az úgy jó neked.
Klára nem vitte el Kimberlit, a kis öleb is csak azt a hétfői pokoli érzést juttatná eszébe, amely úgy tekergőzik rá, mint egy kígyó, olykor még a szája is kiszárad tőle, és alig kap levegőt.
De hát ő szereti Risát.
A legjobb barátnője.
Ki csinálta ezt a világot, hogy féltékenyek tudunk lenni arra, akit a legjobban szeretünk?
Ez nem igazság.
Klára megfordult az ágyon, mert elzsibbadt a lába.
Aztán?
Aztán eltávolodtak Risával, ettől megszabadult valamelyest az irigységtől is. Nem szorította már annyira. Nem mérgezte a kedélyét. A hiánya viszont maradt.
Nem is tudja, talán meg kellene keresnie, elkérni a címét vagy a mobilszámát. Igen, fel kellene hívnia a barátnőjét.
Szia, Risa, Klára vagyok.
Emlékszel még rám? Hogy vagy?

Risa nem volt jól. Hetek óta nem tudott kigyógyulni az influenzából. Az első hetekben mindenféle gyógyszereket adtak neki, de dolgoznia muszáj volt.
Betegen.
Lázasan.
Nincs neked olyan nagy bajod, mondta a búzasörös, különben is csak szét kell tenned a lábad, arra még tán csak van erőd? Mondtam a vendégeidnek, hogy most a szádat ne használják, mert elkapják tőled a fertőzést. Na látod, nem mondhatod, hogy nem vagyok apád helyett apád.
Risa egyre rosszabbul lett. Rázta a hideg, jártányi ereje is alig volt már, köhögött, fájt a torka. Nem volt mese, orvost kellett hívni hozzá.
Kérem szépen, segítsen nekem elmenni innen.
Nem értem, mit mond, felelte az orvos, engem azért fizetnek, hogy meggyógyítsam, nem pedig azért, hogy megszöktessem.
Elraboltak és fogva tartanak, be vagyok zárva, nem mehetek ki.
Ezt ne nekem mondja, és különben sem értem, mit mond, tanulja meg jobban a nyelvet.
Doktor úr, kérem, segítsen rajtam, kérem, könyörgöm, magának csak egy telefon, hívja fel a rendőrséget vagy a nagykövetséget.
Ha én minden kurváért felhívnám a rendőrséget, más se csinálnék egész nap, csak telefonálnék.
Három napig nem kellett Risának dolgoznia, szedte a gyógyszert, negyedik napra jobban lett, és este már két vendéget is ki kellett szolgálnia.
Másnap a búzasörös korszakalkotó ötlettel állt elő, bejelentette, hogy nem Risának hívják eztán, hanem Mariskának. A munkaruhája pedig nem áll másból, mint egy hímzett kalocsai köténykéből meg egy combig érő fekete lakkcsizmából. A berendezést is kicserélték, olyan lett az egész, mint egy falusi parasztház belseje. Két kis vakablak műmuskátlikkal, ostorok, bilincsek, szegek, patkók, kötelek, lasszók, botok.
A gonosz találékonysága kimeríthetetlen.
Egyik nap kora délután egy szimpatikus arcú fiatalember lépett be az ajtaján. Beki odaszaladt hozzá és kedveskedve körbeugatta. Ez a fiú teljesen más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig Risának dolga akadt. Elkezdtek beszélgetni, és Risa elpanaszolta neki, hogy nem önszántából van itt.
Tudom.
Honnan tudod?
Emberjogi aktivista vagyok, ne aggódj, kiviszünk innen.

Nagy dolog az, ha valakinek megszületik az első kisbabája. A szülők nem tudnak betelni a csöppség látványával, nem is értik, hogyan lehetséges ez.
Miből lett a szeme?
Miből lett a keze?
Miből lett a hangja?
A tudományos magyarázat ott virít a kismamakönyvekben, Klára is olvasott ilyeneket, de most másról van szó. Klára együtt szült Gergellyel, úgy értve, hogy a férje mellette volt végig a szülőszobán, és emberfeletti erővel küzdött azért, hogy el ne ájuljon.
De rosszul lett. Csak nem merte mondani. Heteken át jártak Klárával felkészítő tanfolyamra, most hogy mondja meg, hogy legszívesebben elrohanna innen. Úgy érezte, beleavatkozik valami titokba, amelybe nem lenne szabad beleavatkoznia, mert az csak az anyára meg a gyerekre tartozik.
Apuka, vágja el a köldökzsinórt.
Gergely izzadt, remegett, meg sem tudott szólalni.
Apuka, nem hallja, vágja el a köldökzsinórt.
Apuka, nem szeretné elvágni a köldökzsinórt?
Nem vágta el, semmi kedve nem volt hozzá.
Apuka, rosszul van? Kísérjék ki a folyosóra, mert mindjárt elájul.
Kikísérték, és annyira szégyellte magát, mint életében még soha. Látta magát a falra tett kép üvegén, ahogy meggyötört arccal bambán néz a semmibe. Aztán sóhajtozott, nyögdécselt, mintha neki fájna a legjobban a szülés. Összefüggéstelenül motyogott maga elé olyanokat, hogy megvan végre a gyerek, megszültünk, Gergely, fej a fejjel, ne nézz oda, nincs ebben semmi különös.
Szegény Gergely még hónapok múlva is úgy érezte, elborítja a szégyen. Szégyenében vette meg azt a kis ölebet is, amit véletlenül pillantott meg egy újsághirdetésben. Arra gondolt, tetszeni fog Klárának, hisz mindig is bolondja volt a kiskutyáknak. Az ajándékozás rosszul sült el, Gergely alig tudott megszabadulni az ebtől. Otthon a feszültség olyan méreteket öltött, hogy Klára úgy érezte, ha meggyújt egy gyufát felrobban az egész lakás. Gergely pedig tapintatosan bár, de kerülte azokat a helyzeteket, amikor kettesben lehet a feleségével. Irtózott attól, hogy oda hatoljon be, ahonnan kijött a gyerek.
Majd, ha nem vérzel.
Majd, ha nem szoptatsz.
Majd holnap.
Most fáj a fejem.
De nem lett holnap, futottak a hetek, hónapok, már-már egy év telt el anélkül, hogy szeretkeztek volna. Gergely szótlanná vált, és ha Klára kezdeményezni akart, elhúzódott tőle.
Van valakid?, kérdezte Klára.
Nincs. Nagyon szeretlek, de nem kívánlak.

Egy kisbusz halad a határállomás felé. Borongós őszi este van. Köd ereszkedik a tájra, az út oldalán kóborló állat szeme foszforeszkál a busz országúti fényszórójától.
Talán egy vadmacska.
Talán egy róka.
Táplálékot keres, és rossz helyre tévedt. Ha nem elég körültekintő, hamar otthagyhatja a bőrét. Ilyenekre gondol Risa, aki a sofőr mögötti helyen ül. Szinte dalol a lelke, ennél a napnál szebbet egyik bent ülő utas sem tudna elképzelni. Mégis, szomorú álmos szemmel merednek előre, fáradtak, és ami még ennél is jobban nyomasztja őket, az, hogy mit kezdenek majd otthon. Mert mind a hatan amolyan kimenekített és elmenekített lányok. A fővárosban teszik majd le őket, onnan maguknak kell tovább menniük. Kapnak annyi pénzt, hogy meg tudják venni belőle a vonat- vagy buszjegyet, mert egytől egyig mind vidékiek, pontosabban pusztaiak. Risa arra gondol, hogy egyenesen az anyjához megy, aztán maga is meglepődik, amikor nem a nagy síki városba, hanem a szülőfalujába kéri a jegyet. Nincs kedve az anyja barátjához, nem szeretne megosztani vele semmit.
Se a múltját.
Se a jelenét.
Se a jövőjét.
Nagyvárost sem szeretne látni most egy ideig. A pusztán akar kóborolni a lovak között. Aztán majd keres valami munkát. A külseje kissé megváltozott, kötegnyi haja apró fonásokban lófarokba van kötve. Szerencsére a szemöldöke maradt, pedig le akarták borotváltatni, hogy majd festenek helyette tussal ívesebbet. Talán ez az egyetlen dolog, amit a maga természetességében megtarthatott a testén. Minden mást elvettek tőle.
Risa szemöldöke természeténél fogva dús, rendezett, úgy szárnyal az orra fölött kétoldalt, mint egy szép fekete madár, ami nem tud betelni a repülés  gyönyörűségével. Kislánykorában egyszer egy félrészeg kocsis meg akarta venni  Risát a fiának.
Ilyen szemöldököt szeretnék.
Nem eladó.
A fiamnak kellene.
Mondtam, nem eladó.
Házat is adnék hozzá. Földet is. Lovakat is.
Na, adod hát vagy nem?
Az ügyletből természetesen nem lett semmi, mert Risa anyukája csúnyán kikelt a kocsisra, és elzavarta a fenébe. Aztán később is, a szemöldökét mindenki vagy irigyelte, vagy csodálta, de szó nélkül nem hagyta senki. Ez csak úgy mellékesen jut most eszébe Risának, amint a szemöldökét simogatja a hüvelyk- és mutatóujjával visszafelé borzolva a szálakat. Ez a birizgálás mindig megnyugtatja.
Ezek szerint ideges.
Persze, hogy ideges.
Reméli, a szomszédok vagy a rokonok befogadják pár napra, amíg alakul valamerre az élete.
Most viszont az a legfontosabb, hogy szabad.
Hogy azt teheti, amit akar.
Egy kiskutya, egy kis öleb nagyon hiányzik neki. Olyan jó lenne megsimogatni és hozzábújni. Kimberli selymes szőre jut eszébe.
De ez itt már a faluja.
Itt van jobbra a cukrászda.
Mellette meg az iskola.
Sáros, tocsogós minden, ha nem néz a lába elé, még elcsúszik, és beleesik a sárba.
Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet visszajönni?
Maradnia kellett volna inkább a fővárosban?

Jó lenne, ha lenne valaki, aki megmondaná az embernek, mit, mikor, hogyan csináljon. Már csak azért is jó lett volna, mert akkor  Risa nem került volna az utcára. Mert most is ott van. A pusztán átvezető főút egyik elágazásánál áll az út szélén. Nem  kell sokat ácsorognia, megáll egy autó, némi szóváltás után Risa beül az anyósülésre, és az autó lefordul a szikes tavak felé. Tud ott Risa egy titkos beállót, oda ember még véletlenül sem tévedt soha. De nini. A hely foglalt. Egy másik autó áll ott. Rásüt a délelőtti napfény a hátsó szélvédőjére, nem látszik semmi, sem az, hogy hányan ülnek benne, sem az, hogy mit csinálnak.
Még szerencse.
Odébb kell állni, keresni kell egy másik placcot.
De hol?
A nádasok jó helyek, mert azok között jól el lehet bújni. Annak idején tudta ezt Igazságosztó Radó Márton is, aki, milyen furcsa is tud lenni az élet, épp itt cicázott a subáján egy melles faros pusztai szépséggel. Mert amit Risa csinál, azt jobb, ha nem látja senki. Pénzért árulja a testét. Nem akarja ő ezt sokáig csinálni, csak addig, amíg össze nem szedi magát egy kicsit anyagilag. Próbálkozott mással is, de amennyit a pusztai idegenvezetésért ajánlottak, az vicc. Azt megkeresi két fuvarral. Majd nem adja olcsón magát.
Még csak az kellene.
Nem bolondult meg.
Egy nőnek igenis legyen tartása.
De ez a sofőr enyhén szólva kétbalkezes. Majdnem beleborulnak az árokba. Pedig hát hely van annyi, mint fűszál a réten. Igaz, mentegetőzik a fiatalember, most szerezte meg a jogosítványát, eddig a felesége vezetett, aki elképesztően ügyes sofőr. Risa arra gondol, ez egy ügyetlen pancser, most mit jön itt a feleségével, ha meg annyira szereti, hát menjen haza hozzá, és teperje le.
Viszontlátásra.
Ilyen ez mind.
Otthon anyuci édes pici ölebe.
Itt meg majd eljátssza a nagy kant.
De ez a férfi más. Nem játszik el semmit. Már az is feltűnik Risának, hogy nem az autóban szeretné lezavarni, mint a többiek, hanem a szabad ég alatt egy pokrócon. Hát jó, legyen. Ő a megrendelő. Ő fizet. És nem is keveset. Sokáig búcsúzkodnak, ez sem tipikus, ilyen se szokott lenni. Ráadásul azt mondja, hogy majd jön megint.
Hát jöjjön.
Ha kifizeti.
Kit érdekel.

Az igazság az, hogy nagyon is érdekli. Risa másra sem tud gondolni, csak a finom illatú fiatalemberre, a csókjára. Mert hogy csókolóztak is. Nem telik el egy hét, megint leáll az autó, megint elmennek a nádashoz, megint a szabad ég alatt csinálják. És utána nem rohan egyikőjük sem a dolgára, hanem egymás karjában alszanak el. Amikor felébrednek, döbbenten veszik észre, mennyire elszállt az idő. A harmadik találkára Gergely ajándékot hoz Risának, egy tüneményes kis ölebet.
Ezt meg miből találtad ki?

Csak úgy, ráéreztem.

Risa nem babonás, csak egy kicsit, az ezoterika sem érdekli, csak néha, de amikor ezt a kis kutyust simogatja, mindig Klára jut eszébe. A tökéletes Klára, akinek biztos ugyanolyan tökéletes a férje, mint amilyen ő maga. Meg azt is hallotta, hogy állítólag van egy gyermekük is. A fővárosban laknak, és Klára alig jár haza a faluba. Csak néhanapján. Jó lenne találkozniuk. Risa nem költözött messze a szülőfalujuktól, a puszta másik végén bérelt házat. Vágyik a viszontlátás örömére, ugyanakkor ódzkodik attól, hogy elmondja Klárának, miből él tulajdonképpen. Egyébként meg lehet, hogy már látszik rajta. Ő is meg tudja mondani ránézésre, ha egy nő ezt csinálja. Lehet, mégsem kellene Klárával találkoznia? Majd hétvégén megkérdezi az ingás nőt, aki a szomszédjában lakik, a régi olajmalmos házában. Van egy emléktábla is a falon, de Risa még nem olvasta el, hogy pontosan mi is áll rajta. Egy újságot dobtak be a szomszédasszonya postaládájába, annak volt a hátoldalához ragasztva egy kis átlátszó zacskóban az inga. Azóta járnak a nőhöz a pusztaiak kérdezgetni ezt-azt, betegségről, halálról, pénzről, párkapcsolatról, Istenről, családi pótlékról, meg úgy mindenről, ami fontos az ember életében. Ha nem adnak semmit érte, jó, de ha adnak, még jobb. Milyen nagy szerencse, hogy eszébe jutott az ingás nő. Legalább leveszi a terhet a válláról. Nem kell azon morfondíroznia, hogy mit hogy tegyen vagy ne tegyen. Mégiscsak jó dolog az, ha valakinek ingás a szomszédasszonya.

Egy kapucnis alak botorkál a hideg pusztai éjszakában, a frissen hullott porhót  eszeveszetten kotorja a szél. Telihold leselkedik a felhők rejteke mögül, meg-megvilágosodik a táj. Veszélyes dolog ilyenkor egyedül a pusztán kóborolni, könnyen tolvajnak nézhetik az embert. A vándor ezt nem tudja, ő a falut keresi, a régi olajmalom melletti házat. Lerobbant az autója, és nem szeretne megfagyni. Azt mondták neki, addig menjen, ahonnan már látszik a világnak a vége. Ahonnan leesik a nap az ég pereméről. Szeretett volna gyakorlatiasabb útbaigazítást kapni, de ennyit mondtak csak.
Ő meg ment.
Farkasordíttató a hideg. Jobban tenné, ha keresne egy pásztorhajlékot, bezörgetne és szállást kérne éjszakára. Megéjszakázna, aztán reggel folytatná az útját. Úgy értve, hogy visszamenne oda, ahonnan jött. Haza a feleségéhez.
A vándor szeméből könnyet facsar az északi szél és az arcára keni. Ilyen hideget nem könnyezett még soha. Egyetlen dolog hajtja: az ajándékot el kell juttatnia Risának.
Élete árán is.
Megfogadta magának, és nem szegné meg a fogadalmát semennyi pénzért.
Ahogy nekifeszül az éles szélnek, kapucnija lekerül a fejéről. A holdfényben látszik, hogy fiatal ember. Szakálla torzonborz, tekintete szelíd. Krisztusi korban lehet. Hosszú, keskeny, szépen ívelt orra elárulja, hogy nem idevalósi. A pusztaiak orra tömzsi, húsos és szabálytalan. Nem tűr a puszta, semmilyen regulát. Még orrban sem. Úgy rázza le magáról, mint betöretlen vadkanca a nyerget.
Egy hét múlva karácsony. Gergely nem tudta másként megoldani, most adódott egy fél szabadnapja, hogy felkeresse Risát, és odaadja neki az ajándékot. Na de erre nem számított, hogy lerobban az autója. Ott kellett hagynia az útszélen, csak nehogy  kibelezzék reggelre. Elhatározta, hogy karácsony után megmondja Klárának.
Menjenek külön.
Váljanak el.
Eddig is többször a száján volt már a szó, de mindig közbejött valami.
Lakásbeázás.
Bárányhimlő.
Hűtőleolvasztás.
De most már tényleg nincs értelme tovább játszadozni, ő mást szeret. Beleszeretett Risába. Első hallásra őrültségnek tűnik az egész, de nem tudja nem szeretni. Az egész lényét megbabonázta Risa illata.
A szeme.
A szája.
A szemöldöke. 
Úgy az egész lénye. Ahogy van.
Az, amikor leszáll az ágyról, és megteszi az első lépést.
Az, ahogy kontyba tűzi a haját, és a csatokat a szájába veszi.
Az, ahogy az almát eszi.
Gergely magához öleli a díszdobozt, melyen nagy levendulaszín selyemmasni díszlik. Risa kedvenc színe. Nagyon jól áll a fekete szeméhez és a barna bőréhez a lila. Gergely most jön rá, hogy Risának levendulaillata van. Mármint akkor, ha semmivel sem illatosítja magát. Ha majd lesz pénze, vesz neki egy nagy levendulaföldet, sok-sok kis ölebet, és a virágzó levendulabokrok között sétálgatnak esténként a kutyákkal.
Milyen szép is lesz.
Most azonban ki kell tartania, mert majd’ megveszi az Isten hidege.
Miféle undok rideg puszta ez?
Jobbra tőle, mint két hatalmas kereszt, földbe fagyva állott a kettős kút. Balra tőle a Bőgő-lápos a hármas halommal. A halom előtt hóval fedett nádas mutatta magát. Vészjósló bagolyhuhogás hallatszott a halom felől, Gergelynek rossz érzése támadt.
Huhu-hu, huhu-hu, mit keresel itt, te ágrólszakadt vándor?
Vagy tán tolvaj vagy?
Jobban teszed, ha elkerülöd ezt az elátkozott helyet.
Nem tudod, hogy maga az ördög lakik itt?
Gergelynek esze ágában sem volt megkerülni a halmokat, jól látszott, hogy a halmok között kényelmesen át lehet gázolni, minek kerülné meg őket? Nem bolond, hogy húzza az időt, minél előbb Risácskája forró karjában szeretne lenni.
Nincs annál finomabb.
Az összefüggő nádtenger között keskeny járatok nyíltak, Gergely elindult, és pár perc múlva úgy érezte, egy elátkozott labirintus kellős közepén bolyong, hiába indul a halmok felé, mint egy bolond óra nagymutatója, körkörösen csatangol a nádasban.
Na végre.
Feltűnt egy náddal körbevett kisebb tisztás, ha ezen átgyalogol, már ott is lesz tapintható közelségben a hármas halom. A hóval borított tisztás közepén járt, amikor megreccsent valami a talpa alatt.
Jég.
Ahogy kapálódzott, úgy süllyedt vele a jégtábla.
Segítség! Segítség!
Segítsen valaki!
Risám, drága szerelmem, itt vagyok, a vörös nyelvű párducot hoztam neked ajándékba.
Három barkóscinegét riasztott fel legédesebb álmából. Mind a hárman ugyanazt álmodták: ha majd elmúlik a tél, és a nádas közötti láp vizén újra tündökölni kezd a napfény, elindulnak párt választani. Mert mind a hárman legénykék voltak. És mit is ér a barkóscinege élet cinegelányok nélkül?
Segítség! Segítség!
A zúzmarás nádszálak láttak, amit láttak, hallottak, amit hallottak, némán nyúlnak a hangszereik után, hogy elkezdjék a hangolást a rögtönzött pusztai rekviemhez.

Egy levendulaszín selyemszalaggal átkötött csomag hever a nádszárak közé akadva. Súlya egy marék földnyi, széles férfimarokkal mérve. Furcsa, hogy egészen az agyagos vízszegélyig el bírta fújni a szél. A feltört jég reggelre visszafagyott, hajnalban erős havazás jött. A díszdobozt is belepte a hó, de a három kíváncsi barkóscinege lecsipegette róla a havat.
Nini, egy díszdoboz.
Nézzétek már, mi van rajta.
Barkóscinege lányok levendulamezőben.
Nahát.
Ennél jobb karácsonyi ajándékot nem is kaphattunk volna. És körbetáncolják a csomagot, ha már nem lehetnek eleven cinegelányok közvetlen közelségében, legalább a szemük hadd gyönyörködjék. Ki is nevezik karácsonyfának a legvastagabb nádszárat, mely a csomag mögött nyújtózkodik. Teleaggatják mindenféle pusztán talált csecsebecsével, amelyet a turisták veszítettek el. Van a fájukon öngyújtó, kulcstartó kulcsokkal, napszemüveg, csokipapír, vizesüvegek színesebbnél színesebb kupakjai és egy gyerekcumi.
Csudaszép.
Aztán karácsony múltával leszedték a díszeket, elrejtették, hátha még a jövő tél is itt találja őket. A csomag viszont maradt, meg se tudták moccantani, úgy belefagyott a vízbe.
No de sebaj, örülni így is lehet.
De csak tavaszig örülhettek a cinegék az ajándéknak, mert felolvadt a jég, a nádas lápvizén tündökölni kezdett a nap. Lilikek és récék kiáltoztak az égen, pirosfoltos hasú gőték sütkéreztek, békák koncerteztek, a vörös nyelvű párduc pedig leszállt a kénkőszagú iszap mélyére.
Hátha rálel valaki.
Hátha kihozza onnét.
Talán megtartja, talán elajándékozza. Talán szerencsét hoz neki, talán szerencsétlenséget.
Talán.

 

Szabó Attila fotója