Hívják az orvost, aki a semmiből terem ott az ágynál és megállapítja a halál beálltát, Orsolya hitetlenül bámul rá, nincs célja a nézésének, mindent lát, ami szükséges a megértéshez, hanem azon túl keres valamit, tanulságot vagy egy kevés értelmet legalább, kihűti a levegőt a nézése, ütemesen szívja a halott lányából párolgó testmeleget, nem borul rá ösztönös mozdulattal, mint normálisan, ha az elhunytat siratják, csak a kezét tördeli, mint aki arra készül, hogy lecsavarja magának az egyik karját, a lábát, a fejét is, hogy odadobálja az ágy köré, ahány ember, annyiféle gyász. Megfürdetjük, mondta az orvos, nem neki, de úgy, hogy Orsolya is hallja, hallja is és belül felsikolt, hogy ne, azt ő nem szeretné, a fürdetés véglegessé teszi a dolgokat, s innentől minden fordítva történik ahhoz képest, mint tizenhét éve, Xénia születése napján, Orsolya szája elé kapja a kezét, hangtalanul nyüszít a fájdalomtól, megint egyedül maradt, a gondolat nyomán tátongó űr a fejében, ami magába nyeli az értelmet, hiszen nem volt-e mindig egyedül? Xénia szemét lezárják, a nővér megsimítja két oldalról az arcát, ő ápolta a legtöbbet, neki is nehéz, csak másképp, elfésüli haját a homlokáról, megemeli a fejét, kiveszi alóla a párnát, jól bánnak vele, egy halott annyira lágy, már senkinek sem árthat. Milyen szép gyerek volt, amikor megszületett, ahogy kinyílt a kis arcán a családtagokhoz való hasonlóság, növekedése az erősebb gének zászlóbontása volt, Orsolyának egyszerre jut az eszébe az összes bölcsődei fényképezés, anyák napi ünnepség az óvodában, hallja a hangját, látja maga előtt, s ha odanéz az ágyra, fáj, ahogy dolgoznak körülötte, Xénia szeme nem marad lezárva, hiába az előbb a nővér erős ujja, ezért vizes gézlapot hoznak és ráteszik, úgy lesz jó,  karját keresztezik a mellkasán, nyakából lekerül a kis arany kereszt, bérmálkozási ajándék, füléből kiveszik a két apró csillagot, a nővér Orsolya tenyerébe adja, rázárja az ujjakat. A törvény szerint halál, amikor a légzés, a keringés és az agyműködés teljes megszűnése miatt a szervezet visszafordíthatatlan felbomlása megindul, Xéniát majd tiszta lepedővel letakarják, tőle megkérdezik, értesítsenek-e még valakit, Orsolya megrázza a fejét és vár valami még borzalmasabbat, felfoghatatlanabbat, pedig a legrosszabb már megtörtént, és az ő dolga lesz, hogy visszagöngyölítse a szálakat, hogy kijuttassa magukat ebből a labirintusból. Kiveszi a táskájából a telefonját, megnézi rajta az időt, ujja az érintőképernyőn marad, írna is meg nem is, mert erősödik benne az a különös vágy, hogy megtartsa magának ezeket az órákat, melyekben erősnek kell maradni, bizonyítani, hogy képes rá és megkezdeni a gyászmunkát, de szégyenérzet és elgyávulás jönnek utána, a szívének és a tüdejéhez szegezik fegyverüket, és felszabadítják a legrosszabb érzést, amit élő megismerhet, a nővér széket hoz, az ágy mellé kell ülnie, és virrasztani, még két órán keresztül, beszélgethet is a halottal, közben a menekülés vágya székelési ingert okoz, mintha a teste minden erejével azon lenne, hogy azt a másikat, a halottat a zsigerek eszközével legyőzze.

Első beszéd. Torma Xénia szűz, ki az egyszerü emberek sorából származott, kinek Attya Torma Benedek, Szülöannya Virág Orsolya, az Úr 1998. esztendejében látta meg a napvilágot Magyarország Budapest nevü fövárosában, Rózsadomb kerületében, ahol négy esztendős koráig nyugalomba nevelkedet. Mikor Annya méhében hordozta, az Attya nem kevésszer Bünös szándékkal nézett más Nökre, amit Annya szerencsétlen módokon észrevett, és meg fogatta, hogy ha leánya születik, engesztelö áldozatként ajánlja fel Isten szolgálatára, és afelé fogja öt kormányozni, hogy tiszta életet éjjen és mégis Boldogság legyen örök része. A fenyegettetés azonban elmulni látszott, amikor a leány megszületett. A keresztségben a Xénia nevet kapta, és Attya is újból fogadalmat tett, hogy hű marad Családjához.

Xénia szorgalmatos gondviseléssel neveltetett, miközben Attya üzletei felvirágoztak, így ment ez egészen a Leány négy esztendös koráig. Akkor az Attya fejét elcsavarta egy fiatal nö. Attya igyekezett eltitkolni vágyakozását, míg Annya rettenetes harcot vivott a Féltékenységgel. Csupán Xénia tartotta benne a lelket, aki nem sokat értett a körülötte dulo csatározásokból. Annyi bizonyos, hogy Annyával elköltöztek Budapest hetedik kerületébe, a Damjanich utcába, hol idegenség, kitaszitottság gyötörte öket.

Xénia gyermeki lelkét nehezen érintette meg a Világ, kicsiként nem szerette sem az állatokat, sem Más embereket. Orsolya szorgalmatos Gondviseléssel neveltette öt, a Gyermekibliából olvasott neki esti Meséket. Sokat beszélgettek a Szentek gyakorlati életéröl, és Xéniának különösen közel került Szivéhez a Magyar Szent Margit Szüz élete.

Hanem hiányzott neki az Attya, kivel és Mostoha Annyaként tekintett barátnöjével minden hónap elsö Hét végéjét a szeretett rózsadombi Házban eltöltötte. Mindig nagyon Várta az ilyen Alkalmakat, mikor Attya hatalmas Kertyében járhatott, amit Engesztelő Ajándék képpen Benedek a kis leányának megépitetett. Xénia megfigyelte, milyen Elö Szeretettel járnak benne a kis Sündisznók, és egyik Vasárnap, mielött Attya a Templomba elvitte, táskájába egy dobozt és abba egy kis ártatlan teremtményt rejtett közölük, melyröl Attyának nem téve említést. Csak hazaérve Annyához, vette elö és mutatta meg a Sündisznót. Orsolya csudálkozott, tudva Xénia világ Utálatáról, arrol, hogy Szivéhez leginkább Istent szokta közel engedni, és elmagyarázta neki, hogy a kis vad Állatot nem tarthatják meg, mert nem szivleli a fogságot. Elmentek az Attya házához, Xénia bement a kertbe, és míg könnye hullott, mint a zápor Esö, Istenhez fohászkodott és elengedte a Sündisznót.   

Mintha csak ők lennének a kórházban, a folyosó fénye Orsolya gyászára világít, a személyzet halkan jár-kel, ami inkább a halálnak, mint az élőnek szól, a visszafordíthatatlannak, a kemény emberi test ellágyulásának, annak, ahogy a halál beálltát követően az emlékekről azonnal kopni kezd a festék, hiába keni könnyekkel a gyászoló, a pazarló emlékezet, a gyorsuló feledés is védekezési reflex, a halál ellen csak zsigerből lehet küzdeni. Egy asszony kinéz a szomszédos kórteremből, rémülettel, szótlan rettegéssel, törölgeti a könnyeit, a zsebkendője átlátszó, csavarni lehet belőle a vizet, Orsolya lesüti a szemét, úgy tesz, mintha imádkozna, ujja közé fogja Xénia láncát és a kis keresztet, rózsafüzér mond, pedig Xénia szokott érte is imádkozni, akit hamarosan felboncolnak, megmosdatnak, tiszta ruhát adnak rá, és örökre elvisznek. Pedig Orsolya várja, hogy a halott felsírjon, mint az ember újszülött korában, a türelmetlenség a feltámadás ígéretének szól, megkérdezhetem, kije halt meg, kérdezi az asszony, és Orsolya felkészül, hogy megmagyarázza, nem leukémia, vagy más, gyors lefolyású kór végzett a lányával, hanem olyan, amiről sokan el sem hiszik, hogy betegség, nekem a fiam, mondja a másik, fogadja őszinte részvétem, és puhán megérinti Orsolya vállát, és visszamegy, ahonnan jött, és ő magára marad megint.

Jöjjön, felhívunk valakit, szól tapintatosan a nővér, biztosan kiadták, ne maradjon egyedül a gyászoló, olyan nincs, hogy egy tizenhét éves lányt csak az anyja sirasson, Orsolya föláll a székről, jól esik engedelmeskedni, még utoljára a küszöbre áll, megnézi Xéniát, nem akarja, de megjegyzi a látványt, soha többé nem fogunk beszélgetni, suttogja és ekkor végre kitör belőle a sírás, a fájdalmas anya lesz, akinek most lennie kell, aki elsiratja gyermekét, Xénia már leszedve a keresztfáról, amit magának ácsolt, nem látszik, hogy a takaró alatt a testét vágások borítják és a tenyerén stigmák vannak, ti nem látjátok szemetekkel, mit tettetek, és ezért azt sem látjátok, ő mit tett magával. Orsolya mutatja a nővérnek a telefonján, hogy kit kell fölhívni, de nem magyarázza el, ki ő, higgyék majd róla, hogy szimpla rokon, a nővér a füléhez szorított készülékkel némán kitereli Orsolyát, a kórterem ajtaját lágy mozdulatokkal bezárják, ha a jelentés úgyis elkerülhetetlen, jelentse azt, hogy többé nem szabad visszanézni.

Második beszéd. Xénia tizéves korára Attya Jobb utra tért, aminek utána Ö és Annya visszaköltöztek hozzá. Orsolya elöször nem Örült, félt az elkövetkezö viszontagságoktól, tartott a sors megismétlödésétöl. Az Ő Szivéből azon a napon kivetetette Istent, amikor a biroság szétválasztotta férjétöl, s hogy ismét a Rózsadombon élhettek, nem a Sors kegyének érezte, hanem Benedek irántuk érzett sajnálattyának. A Kétségek mind jobban Elburjánzottak a szivében, és mikor Benedek korházba került, mert erös mellkasi Fájdalmak gyötörték, nem érzett irgalmat a szivében, sokkal inkább megvetést, már látva férje gyengeségét.

Orsolya minden figyelmét Xéniára és a munkájára forditotta. Annyira nem tünt föl, hogy Xénia kevés gyerekkel barátkozik, mert mindig magának való volt, és igy Legalább nem kellett tartani attol, hogy korpa közé keveredik. Sokszor dicsérte Leányát, kifejezte iránta érzett végtelen szeretetét, amit nem akart mindenáron visszakapni, hanem azt tanitotta Xéniának, hogy adja tovább. A gyermek öszinte érdeklödéssel fordult a Természet felé, hosszu Orákig játszott a kertben, mindent megfigyelt és lerajzolt, miközben alig tudott valamit Attya betegségéröl. Orsolya észrevétlenül Kettejük közé állt, ha Benedek ujra félrelépne, azonnal felfogja a sérüléseket testével és lelkével, hogy Xéniát semmi baj érhesse.

A gyanusitgatások bántották Benedeket, ki egy napon nem birta tovább az alaptalan vádakat, s elköltözött a házbol, minden bent lévö ingoságot Orsolyának hagyva. Xénia mindent látott és értett, a Természet közelsége különös érzékenységet alakított ki puha gyermeki lelkében. Nem okolhatta Annyát, amiért Kedvesség, Megértés hiján volt, és Attyát sem, akit az Idö egyre távolabb sodort töle. Elfogatta, ahogyan Isten megteremtette Öket. Még megünnepelték Xénia tizenkettedik születésnapját, és másnap Attya összepakolt egy böröndre valo Ruhát, s távozott a rózsadombi házból, betöltetlen ürt hagyva maga után.

Mindkettejüknek hiányzott a biztos Attyai jelenlét, de maguk között nem beszéltek Rola. Annya és Leánya a természetbe és a munkába menekült. Az Attya ujra megnösült és gyermeke is született, akivel Xénia ritkán találkozhatott, igy a szivében a Testvéri Szeretet nem alakulhatott ki. Helyette örömmel fordult a kertjükben élö állatok és növények felé, s törekedett, hogy harmoniába hozza öket. Kiváltképp a Sündisznók lakták náluk szivesen, Xénia ugy Becsülte barátságukat, mint élö Emberekét. Ha egy-egy elhullott sünöcskét talált a füben vagy kerités alá beszorulva, legmélyebb gyász szállta meg. Saját Magát büntette veréssel, addig csapkodta törölközövel lemeztelenitett hátát és felsőtestét, míg már nem bírta összeszoritott Szájjal elviselni és könny hullott a szeméből vagy vér serkedt ki a Böre alol.

Xénia kedvelt foglalatossága lett az önsanyargatás, Mikor Attya meglátogatta Leányát az Új családjával, hogy felköszöntse Tizennegyedik születésnapja alkalmából, a házba csöngetve senki nem felelt, az ajtót nem nyitotta ki. Az Attya bement és végigjárta a szobákat, az egyikben megtalálta Orsolyát, aki délutáni álmát aludta. Kérdezte töle, hol van Leánya, de ö nem tudott felelni. Keresni kezdték, míg hangok alapján a Pincében találtak rá, ahol sündisznó korbáccsal ostorozta magát. Attya döbbenten kérdezgette, mi célból végzi a kinzásokat, Xénia megfelelé az Igazságot, hogy a Krisztus iránti lángoló szeretet és ebböl fakadoan a Mások helyett magára vállalt önsanyargatás inditotta fájdalmak elviselésére, mik neki Kellemetlenséget nem okoznak. Attya nem nyugodhatott, elvitte öt egy pszichiáterhez, aki hosszu beszélgetéseket folytatott Xéniával, de nem látta okát intézetbe utalni, pedig testének sulya is, szüleinek elmondása szerint, sokat csökkent az elmult esztendö alatt.

A kórház bejáratánál találkoznak, az ismerős arc enyhülés hoz, leülnek Beával a földszinten, gépi kávét isznak, csak nyomokban tartalmaz ízeket egy valódi kávéhoz képest, amit most egyiküknek sincs ereje a büféből hozni, Bea nézi Orsolyát, elemzi a gyász jeleit az arcán, gyere, gyújtsunk rá kint, és elhúzza onnan, Orsolya hálás azokért a pillanatokért, amikor átviszik egyik helyről a másikra, de a gondolatai mindenhová vele mennek, a történtekről nem lehet elfeledkezni, legfeljebb késleltetni a hatást, rövid szünet után úgyis betörnek a tudatába.

Rendes Beától, hogy azonnal jött, pedig nem is családtag, gyógyuló beteghez talán be sem engednék, hiszen az elhunytnak tanára volt, abból a fajtából, akit a legmélyebb hivatástudatból él és lehet, hogy többet tudna mesélni Xéniáról, mint Orsolya, akinek történetei a felső tagozatra végére elfogytak a lányáról, hagyta, engedte, hogy Xénia magába forduljon, mert azt érezte, hogy jobb, ha elengedi, s akkor az idő majd segíteni fog rajtuk, visszatalálnak egymáshoz, ha a kamaszkornak vége lesz. Bea úgy ringatja ölelésében Orsolyát, mintha megsemmisíthetné a fájdalmat, pedig az ember tudja a lelke mélyén, hogy ez a lehetetlenség maga. Bea igyekszik nem gondolni Xénia elgyötört testére, arra, hogy mennyire nem akarta a gyógyulást, és mint akit egyenesen Magyar Szent Margit szelleme szállt meg, elment a végsőkig, hogy olyan bűnöket vegyen magára, amiket nem is értett, hiszen nem ezen a világon élt, hanem egy furcsa és nagyon különleges belső bolygón, ahova más nem is léphetett. Néha elhívta magukhoz Beát, a szobájában üldögéltek törökülésben, a padlón, mert szék nem volt benne és ágya sem – Orsolya keserűen nézte, ahogy megágyazott magának, mint az aluljáróban a hajléktalanok, vackot készített takarókból, feje alá a karját rakta párna helyett – , és Xénia megmutatta Beának leborotvált fejét, a sebeket, amiket magának szerzett, a szakadt trikókon átlátszó ütésnyomokat, a sok lilakék, kékeszöld, zöldesbarna foltot, mintha neki másra szolgálna a bőre, mint a többi kamaszlánynak, nem szép, fehér és sima, hanem olyané, akit családján belül bántalmaznak. Talán ha másik testalkatot örökölt volna, szélesebb csípőt, nagyobb mellet, amit nehezebb leszorítani, eltüntetni, csakhogy akkor sem lehetett volna tudni, honnan tör föl az önpusztítás gejzíre és miért szippant be egy gyereket a saját lelkének pokoli bugyra, és kérdés marad, hogy valóban élhetett volna még, ahogy mindenki ugyanúgy ezt fogja mondani, mert olyan fiatal volt, szegény! Bea egymás után adja szájába a cigarettaszálakat, amíg Orsolya fuldokolni nem kezd, a kórházban a fények lassan kialszanak, néma téli éjszaka van, nemsokára haza kell menni az üres házba, még nincs ereje ahhoz, hogy innen hívja föl Benedeket, abban sem biztos, hogy várja a hívását, utolsó, hazug ember a volt férje, mert elhitte, hogy megmentik Xéniát. 

A villamos menetrend szerint átér a Margit-hídon, gyönyörű, közömbös a város, Orsolya gyalog indul a hegyre, Bea alig akarta elengedni, amikor leszállt az imént a Vígszínház előtt és lelkére kötötte, nehogy hülyeséget csináljon, és ő csak nézett, hogy mit feltételeznek róla, soha nem lenne képes rá, hogy magának ártson, egy kevés, megtartó istenhit még maradt a lelkében, akkora, mint egy borsszem, néha prüszköl tőle, és szereti az érzést, ahogy keményen, ropogósan feszül a lelke falának. Az utcán félig üres buszok járnak, a gazdag negyedek egyúttal a legcsendesebbek, a legnéptelenebbek, vagy más szóval a legembertelenebbek is, semmi jele, hogy a szomszédos, még az övénél is magányosabb épületekben élnének emberek, olykor, nagyon ritkán elmegy ugyan óvatosan és halkan egy-egy autó, valaki elindul, valaki hazaért, de mintha azok is egyedül,[1] Orsolya telefonja rezeg, a táskájához kap, de nem veszi ki, ha Benedek hívja, nincs olyan nyelv, amelyen most beszélhetnének, együtt fogják kitalálni, mert ma lett közös a tét, amire eddig kétféleképpen tekintettek, Benedek az élet, Orsolya a halál oldaláról, az elmúlásban megszilárdult, onnan elmozdítani nem lehet.

Advent első vasárnapja van, így is. úgy is gyertyát fog gyújtani, mintha a fénnyel benépesíthetné a környéket, hogy a drága autókon, luxusvillákon kívül más is jelezze az emberi jelenlétet, Orsolya a kertkapuhoz ér, sokáig keresgéli a kulcsát, belép és megriad, ahogy váratlanul hozzáér valami a csizmája orrához, s a füvön többfelé sötét gömböket, félgömböket lát, tömör, árnyéktalan testeket, portyázni induló sündisznókat és ettől megint sírhatnékja van, hogy nem csak a város közömbös, de Isten összes teremtménye az, emberek és állatok úgy tekintenek az életre, mintha teljesen magától értetődő volna, s ha közülük egy kihull a sorból, kikerülik és tovább, Orsolya megpróbál egyet eltaposni, de az utolsó pillanatban megáll a lába a levegőben, és felszisszen, ahogy belülről megszorítja az irgalom ciliciuma, s menekül a ház felé, sietős léptekkel, mintha ott bent várna rá valaki, a sündisznók az utcára kiérve szétszélednek, a testüket irányító ösztön olyan, akár a közmegegyezés.

 

A szöveg jelöletlen átvételeket tartalmaz Illyés András Keresztyéni életnek példája avagy tüköre, az az: a szentek élete c. könyvéből.

 

[1] Krasznahorkai László: Hajnalban kel (in: Seiobo járt odalent, p. 142)

 

Szabó Attila fotója