A széles folyót kell átszelnem, hogy munkához jussak. Egy éve nem volt munkám, kegyelemkenyéren élek. Kapok enni, elvégzek a ház körül ezt-azt. Most végre lenne munkám. A. bíztat: menjek, ez jót tesz az önbizalmamnak is. Reggel és este is hajó megy a túlpartra.

Korán kimegyek a hajóállomásra. Még sötét van, hideg. Egy búra nélküli izzó világít a váró teteje alatt, az épület sarkánál. Senki sincs a parton. A hajó benn áll part mellett. Behúzódok az árnyékba, leguggolok. Az út várhatóan három órán át tart majd.

Két óra múlva világosodni kezd a keleti égbolt. A derengés határozottabb, hajnali fényekre vált. Aztán megjelenik a nap a horizonton. Narancssárga és hatalmas. Már nem guggolok, már ott áll mellettem pár ember. Egyre többen érkeznek. A hajón is mozgolódás támad: matrózok jelennek meg, előkészítik a hajót az úthoz.

A széles folyónak nem adtunk külön nevet, a spanyolok a túlparton rio anchónak nevezik. Olyan nagy, mint egy tenger. Vízgyűjtőjén lévő folyók hatalmasabbak, mint a föld legnagyobb folyói. Nem látom a túlpartot, a végtelenbe vész el a tekintetem. Megrettent ez a nagyság, a méretek, a távolságok, a szállított vízmennyiség, a vízmennyiség miatt átadott erő. Nem tudok nekiveselkedni, nem tudok felszállni a hajóra. Nem a hajó lemeztestének keménységében, a motor erősségében, a legénység felkészültségében kételkedek, hanem saját magamban. Nem a hajó hánykolódása, a szél, az eső készítene ki, hanem a távolság, a távolság és a folyó erejének legyőzéséhez szükséges motorhang kergetne az őrületbe: tudom, belevetném magam a folyóba. Biztosan tudom, hogy nem bírnám ki.

Csodálom, akik képesek megtenni a hatalmas utat, akiknek nem jut eszébe ez a sok elborzasztó tényező, akikben nem merül fel kétely önmagukkal szemben, akik el tudják terelni figyelmüket mindarról, amiről beszéltem.

Mindenki felszáll a hajóra: lassan, türelmesen, a legkisebb félelem, vagy idegesség jele nélkül, szorosan egymás mögött haladnak a hajóhídon, odaadják jegyüket a matróznak, átlépnek a hajókorláton, majd elfoglalják helyüket a fedélzeten.

Én ottmaradok a váró előtt, a váró falához simulva, nehogy valaki észrevegyen, nehogy valaki rám kiáltson, kérdezve: nézd csak, őt nem visszük magunkkal?

A matróz rám néz, de lehet, hogy csak mellém, mögém, át rajtam, ilyen messziről ezt nem tudom megállapítani, aztán felhajtja a csapóajtót, rögzíti a tolózárat. Felbúg a motor, rezegni kezd a kikötő, a fák, a padok, a váróépület, a törött járda, amin állok. A hajó bálna teste megmozdul, megindul, lomhán kifordul a kikötőből, irányba áll, a túlsó partot célozza. Az utasok már nem engem néznek: a folyót, a dolgozó motorlapát verte hullámokat, a part távoli csücskében pár sziklát, elhagyott romos kunyhót, törött mentőcsónakot.

Ellépek a váró épületének árnyékot adó teteje alól. Kalapomat otthon hagytam, fejemet már égeti a kora reggeli nap.

Négylovas kocsi zörög el mellettem, nyikorog a szerkezet, a csapszegek, az eresztékek a végüket járják. A kerekek szórják a port, vöröses-sárgás ködbe borítják az utcát. A romos házak előtt már nyüzsögnek az emberek: elhanyagoltak, szakadt öltözetűek, borostásak, élettől fáradtak, mint én. Arról beszélnek, hogy hol lehet munkát találni. Rövid időre beállok közéjük, belehallgatok a beszélgetésbe, látják, hogy híreikhez nincs mit hozzátennem, hát nem kérdeznek. Eljövök tőlük.

Nagyon meleg lesz ma is, már izzik a bőröm: olvad a hús, lecsorog a veríték a homlokon, nyakon, háton, derékon.

Betérek anyám kunyhójába. Sötét van, az ablaknyílásokat, az ajtót szőnyeg takarja. Szoktatnom kell a szememet a sötéthez, legalább tíz másodperc telik el, amíg meglelem anyámat az egyik sarokban: ütött-kopott fotelében ül, pongyolája a földes padlót söpri, papucsában a lába meztelen.

Szeretem anyám mondatait, mert kiemelnek a körülöttünk lebegő semmiből. Most nem szól semmit, hallgat. Azt mondom:

– Kaptam volna munkát a túlparton. De nem tudok hajóra szállni, nem tudok átkelni a folyón.

Anyám azt mondja:

– Akkor nincs más lehetőséged, mint a feketemunka.

Végigsimít gyér, ősz haján. Még hozzáteszi:

– Sokan vannak így: nem bírják elviselni a motorhangot, a hajó hánykolódása miatt fellépő hányingert.

Az ajtónyílást takaró rongyszőnyeg megmozdul, valami vagy valaki bejöhetett. De nem történik semmi; lehet, hogy csak képzelődtünk. Azt mondja:

– Régen nem ismertük a depresszió fogalmát. A városban virágzó boltok működtek. Az utcák tiszták, a házak jó állapotúak voltak. Minden ház előtt glicíniabokrok virágoztak, az illat, a színek uralták az utcát. Takarékosság, jólét, és előrelátás jellemezte a város lakosságát. Gyerekkoromban én még láthattam mindezt, aztán átvette az uralmat a söpredék. Úgy érkezett, mint az alattomos árvíz: először csak alig észrevehetően, buzgárként szivárgott át a védőgát falán, aztán megerősödve, áttörte a gátat és mindent ellepett.

Föltámad a szél. Hallgatunk egy sort, hallgatjuk, ahogy a szél a ház falának veri a homokszemeket. Anyám így folytatja:

– A söpredék nem kívülről érkezett, hanem országon belülről, népünk mélyrétegeiből, onnan emelkedtek ki a legalávalóbb, legkapzsibb emberek, akik csak a mának éltek, nem törődtek a ma tetteinek jövőbe ható következményeivel. A söpredék vezetői, így a legfőbb vezető, Juárez is, igazi retorikai tehetségek: megmagyarázzák, hogy intézkedéseik a közjót szolgálják, sőt: kizárólag az ők intézkedéseik szolgálják a közjót.

Elmosolyodik. Még hozzáteszi:

– Juárez végül is úgy viselkedett, mint egy átlagember: a helyzetet kihasználva, anyagiasan. Nem lepődtünk meg, hogy diktátorrá tette meg magát, úgy gondoltuk, hogy az ő helyzetében mindenki így viselkedett volna. Persze gyűlöltük, de tudtuk, hogyha óriási fondorlat bevetésével, létünk kockáztatásával sikerülne meggyilkolni, a helyére álló ugyanazt a politikát folytatná, mint ő.

Többet nem szól. Hiába figyelek, várom tanácsát. Nem tudom, mióta ülünk halotti csendben: tíz perce, tizenöt perce. A szél közben alábbhagy, lecsendesedik.

Kilépek anyám kunyhójából. A nap már a zeniten lángol, szinte megolvasztja a koponyámat. Arra gondolok, hogy vállalnék én feketemunkát, csak tudnám, hogy mit. Már ismét a főtéren vagyok, körülöttem nincstelen, tanácstalan tömeg.

Otthon rövid szóváltás (kérdés, magyarázat) után bemegyek a hátsó helyiségbe, hogy gondolkozzam. Leeresztem az ablaknyílások előtt a takarókat. Ledőlők az ágyra és hallgatom a nap őrült zúgását, elképzelem, ahogy roncsolja a ház falát, a földet, a port, a levegőt. Nincs ötletem. Hagyom, hogy lecsukódjon a szemem. Arra ébredek, hogy a felső ágyon N. forgolódik. Az ágy mellé lépek, megigazítom rajta a takarót. Az alsó ágyon J. nyugodtan, egyenletesen lélegzik. A. oldalra fordulva alszik. Azt hiszem, éjszaka van, mert a nap nem tör át az elnyűtt lepedő rostjain. Elteszem magam én is a holnapnak.

 

Szabó Attila fotója