Az előítéletek világában élünk. Beskatulyázzuk egymást a bőrszín, a ruházat, a nyelv, a vallás, a politikai meggyőződés alapján. Hiú ábránd volna azt hinni, hogy mivel a fejlődés igen fejlett lépcsőfokára értünk a tudományoknak és a technikának, megfontoltabbak vagyunk, mint 100 évvel, vagy akár 200 évvel ezelőtt. Minden szülő felteszi magának a kérdést, hogy mit taníthat meg gyermekének egy ilyen világban. Felnőtt fejjel és tapasztalatokkal tudjuk, hogy a világunk nem fekete-fehér, a jó nem nyeri el mindig méltó jutalmát, nem tudunk legyőzni minden akadályt, s olykor akarva-akaratlanul megbántjuk azokat, akik fontosak nekünk. Nem egy szirupos mesevilág a századunk, pedig van demokráciánk, egyenlőségünk, lehetőségünk és jogunk küzdeni a saját igazunkért. Vannak társkereső oldalaink, hogy megtalálhassuk a herceget fehér lóval, hírcsatornáink, hogy azt az igazat hallhassuk, mely a legkevésbé nyugtalanító, készíttethetünk üvegcipőt vagy tökhintót, ha úgy tartja kedvünk, de végső soron csak rajtunk áll, hogy megtaláljuk-e, amit keresünk. – Rozsályi Anna kritikája a Zootropolis című rajzfilmről.

zoot

Most van leginkább szükségük gyermekeinknek és nekünk magunknak is a felelősségteljes mesére. Most kell visszafordulnunk a lenézett, hóbortos ábrándoknak csúfolt univerzumukhoz. Sosem késő megtanulni, hogy ebben a világban meg lehet változtatni a dolgokat, még ha nem is néhány aranyhajszállal, három kívánsággal, vagy varázspálcával. Sok meseíró van, akire támaszkodhatunk: a Grimm-testvérek, Andersen, Benedek Elek. De méltánytalanul hanyagoljuk el a híres franciát, La Fontaine-t. A szerény állatmeseíró háttérbe szorul a tündérek aranyhajának ragyogása, az elhagyott üvegcipők és a jeges szívű királynők mögött. Pedig ahogy Radnóti csendesen megjegyezte: „Erkölcsös tanulságok a La Fontaine mesék tanulságai? Szabad vizsgálódásra nevelő tanulságok. A mesékben emberi állatok szerepelnek, ahogy a társadalomban állati emberek.”[1]

Komplex személyiségek köszönnek vissza tehát a rapszodikusan szerkesztett versekben, melyek alapvető emberi és társadalmi igazságokra világítanak rá. Nem egy megalapozatlan, kitalált mesei táj díszletei ezek, hanem saját világunk sikátorai, sötét utcái, olykor rivaldafényben fürdő hamissága. Kegyetlen őszinteséggel kimondott igazságok, a legősibb irodalmi műfaj, a mese bársonyköpenyébe bújtatva.

Hol folytatódnak ezek az állatmeséi hagyományok manapság? Hol máshol, mint az év egyik legnépszerűbb rajzfilmjében, a Zootropolisban. Egy állatbirodalomban, ahol a szereplők emberiek és az elvárással ellentétben nem eszik meg egymást. A történet szerint Zootropolis (eredeti cím: Zootopia) a modern emlősök fővárosa, különleges hely. Olyan részekből áll, mint az elegáns Szahara tér, vagy a zord Tundraváros. Itt nem számít, ki vagy, a legnagyobb elefánt és a legkisebb mókuscickány is jól megfér egymással. Amikor megérkezik a városba Judy Hopps, a zöldfülű rendőr, rá kell, hogy ébredjen, nem egyszerű feladat első nyuszinak lenni a nagy és erős állatokkal telezsúfolt rendőrségen. Judy azonban elszántan bizonyítani akar, és olyan ügybe keveredik, amely régi sérelmeket, lappangó ösztönöket hoz a felszínre. Hogy megmentse városa békéjét, és megvalósítsa álmait, nem csupán a veszélyekkel, hanem saját előítéleteivel és félelmeivel is meg kell birkóznia.

A mese kezdetben látszólag nem lép túl a formális állatmesék hagyományain. A róka ravasz és megbízhatatlan, az oroszlán büszke és öntelt – az állatok királyaként/polgármestereként – a bárány aranyos, ártatlan, szelíd „cukipofa”, a nyuszi répatermesztésen kívül más dolgokra alkalmatlan. A filmnek két sarokpontja van, ezekre figyelve fogom felfejteni a modern szellemű gyerekmese és a konvenciókat felrúgó La Fontaine-i világ párhuzamát.

Kezdjük talán az egyik legfontosabbal, a hierarchizált társadalomban élő antropomorfizált állatok jellemeivel. Főhőseink, a kényszerű nyomozópáros, Judy Hopps, a lelkes nyuszi, és Nick Wilde, a simlis róka, a felfalnivaló ellentétek egyike. A mese kiradírozza és behinti sóval a közkeletű igazságokat: ravasz mint a róka és gyáva mint a nyúl.

judy

A La Fontaine-i hagyományokat alapul véve a bolyhos karakter hozza a 180 fokos fordulatot, mindent elsöprő lelkesedésével. A francia költőnél a nyúl könnyelmű, gyönge és gyáva, ugyanakkor egyes mesékben mély érzésű karakter. A nyúl füle, A nyúl és a béka, illetve A nyúl és a fogoly című mesék kiválóan alátámasztják ezeket a tulajdonságokat. A filmbeli Judy empatikus és néha kicsit felelőtlen, de a gyávaság ellentéte, az önmegvalósítás úttörője. Első nyúl rendőrként és nőként nincs könnyű dolga a nagydarab, erős ragadozók között. De ő nem adja fel, kitartása példaértékű, ugyanakkor kikacsintás a nagyjából 2006-tól datálható önmegvalósítási hullámra. A don’t stop believing-életszemlélet jelszavai: just do it, be positive – be better, never give up, keep calm, és nyomozó tapsifülesünk kiválóan hozza a „ha az élet megdob citrommal, csinálj limonádét” gondolkodást. Ahogy La Fontaine fogalmaz:

„Kitartás és kellő idő
dühnél és erőnél többet érhet.”[2]

Ám bármennyire nemes is főhősünk, tudjuk, arra a bizonyos helyre vezető út is jószándékkal van kikövezve. Ironikus módon éppen apró nyúlhősünk médianyilatkozata korbácsolja fel a kedélyeket, s fordítja ismét egymásnak a ragadozókat és a növényevőket. S Judynak rá kell jönnie, az álmok semmit sem érnek barátok nélkül. Érdemes megemlíteni kis hősünk szüleit is, akiket szerencsére nem iktat ki a Disney az első 5 percben, így lehetőségük van rá, hogy lányuk hatására jellemfejlődésen menjenek keresztül. Az óvatoskodó, abszolút bizalmatlan nyúlházaspár a mese végére üzleti és baráti kapcsolatba kezd egy rókával. Ezzel is megerősítve az örökérvényű igazságot (miszerint nem kell mások elvárásai szerint élnünk), melyet La Fontaine a következőképpen fogalmaz meg:

„Balgatagok! ugyan mit kellene tenni
Ha mindnyájatoknak akarnánk tetszeni,

új-új tanácstokra ha mindig hallgatnánk,
végül a szamarat ültetnétek reánk.”[3]

nickA nyomozás másik kulcsfigurája a cinikus róka, Nick Wilde, akit első pillantásra kitanult csalónak néz az ember. Azonban a mesei előzményekre építve tovább árnyalja karakterét, nagy életigazságok kimondója lesz. A holló és a róka című közismert vers vörösbundása, fortélyát és éles eszét a jó szolgálatába állítja. Lelkes nyuszink ellenpontjaként a józan realitást és a hideg vérmérsékletet képviseli. Kapcsolati tőkéjét széles körben hasznosítja, az alvilág bűnözőitől a hivatalok ügyintézőiig terjed. Ám nincsenek igazi barátai, látszólagos önbizalma mögött a mesék magányos, gyanakvással kísért szereplője rejtőzik.  Úgy gondolja, ha nem lesz több, mint amit várnak tőle, akkor nem csalódhat.

A La Fontaine-i versek állatkirálya az Oroszlán, a város polgármestereként büszke, öntelt ugyanakkor totálisan hiányzik belőle az empátia. Ő az a karakter, aki a mesei tulajdonságokat Machiavelli filozófiájával spékeli meg. Végül az uralkodni vágyó sörényes saját önteltségének csapdájába esik, mikor önző érdekei miatt eltitkolja a város lakói elől a járványszerűen terjedő megvadulást a ragadozók körében. Vagy ahogy La Fontaine sorai mondják:

„Kisül előbb vagy utóbb a ravaszkodás
s akkor nyakadat töri az ármánykodás.” [4]

A negyedik szereplő, akit bemutatok, produkálta a legdrámaiabb fordulatot az állatmesék történetében: abszolút ellentéte La Fontaine bégető karaktereinek.

sheepGyapjas Bari, Zootropolis alpolgármestere látszólag nem tölt be nagyobb szerepet egy butuska, agyonhajszolt titkárnőnél. Ám az áldozatszerep mögött itt a báránybőrbe (szó szerint) farkas klasszikus, ugyanakkor paradox helyzetével van dolgunk. A La Fontaine-i mesék gyapjas, falnivaló mellékszereplőjéből ravasz, politikai manipulátorrá avanzsált pihe-puha bárány: egyszerűen zseniális. Negatív karaktere bölcs és józan igazságokra irányítja a figyelmet, mint például: nem minden az, aminek látszik, ne ítélj első látásra, az angyali arc néha ördögi szívet takar, és még sorolhatnám. Ezt hozza hát a Zootropolis, mesei tulajdonságaikat megtartó, de azokat aktualizáló és továbbgondoló, modern 21. századi emberi karaktereket, állati testben.

A másik nagy pillér, ami tovább erősíti a kapcsolatot az újsütetű gyerekmesével, nem más, mint a társadalmi problémák kimondása. A film a francia író saját társadalmi problémáinak aktualitását érintő gondolkodását követve felvonultat legalább fél tucat napirenden lévő beszédtémát, mint a faji előítéletek, az iskolai zaklatás, a bürokrácia útvesztői, a korrupció és a hatalommal való visszaélés, a drogfogyasztás, valamint a személyiséget formáló traumák.

Mindkét főhőst meghatározza, hogy gyermekkorában faji különbségek vagy puszta kegyetlenség miatt iskolai zaklatásnak volt kitéve.  Újabb bizonyíték arra, hogy a gyerekek milyen kegyetlenek tudnak lenni, ha akarnak. Szerencsére a jellemek alakulnak és változnak, így az egykor gonosz zaklatóból mára jószívű cukrász válhat.

Visszatérő momentum a répás toll, mellyel kijátsszák a csalókat önmaguk ellen. S ezzel már össze is kapcsolhatjuk filmünket A róka és a kakas című mesével, melynek szentenciája:

„Mert kettős élvezet
megcsalni a csalót.”[5]

Vagy például a váratlan gonosz karakter politikai ármánykodását azzal a régi, nagy igazsággal, hogy a hatalommal bírók játszmái mindig a kisembert sújtják igazán.

„Így van! s bár mindig más a kor,
bolond nagyok miatt kis ártatlan lakol.”[6]          

La Fontaine ábrázolja korát. Nem bírál, és nem mond ítéletet. Ránk bízza a döntést, hogy az állatok emberi jellemein át megítéljük saját korunk romlottságát, becstelenségét, de ugyanakkor jóakaratát, és változékonyságát. A film pedig továbbviszi a kiváló jellemalkotást, s a 21. századra átfordítva őket egyedi mesét alkot, mely a gyerekek és a felnőttek számára ugyanúgy élvezhető, mint a nagy francia író sorai.

Felhasznált irodalom:

Jean de La Fontaine, Válogatott mesék = Kétnyelvű remekművek III., szerk. Halász Gábor, Budapest, Franklin Társulat, 1943.

Jean de La Fontaine, Mesék, szerk. Czucor Gergely, Budapest, Heckenast, 1856.

 

[1] idézet Radnóti Miklós bevezetéséből

[2] Az oroszlán és a patkány

[3] Molnár és a fia

[4] A pásztor és a farkas

[5] A róka és a kakas

[6] A két bika meg a béka