zuhanásGyakori tapasztalat, hogy a mentális betegekhez stigmatizálóan és lenézően viszonyul a társadalom.  A KSH egyik 2010-es statisztikájában olvassuk: „a valaha »képzelt betegeknek« is mondott, ideges panaszokban szenvedők (neurotikusok) megbélyegzése nemcsak igazságtalan, jogtalan, hanem egyben káros is, mivel fájdalomélményük, betegségtudatuk teljesen ugyanolyan lehet, mint a szervi betegségben szenvedőké.” Egy 2015-ben megjelent (ifjúsági?) regény mintha a fenti mondatot húzná alá vastag ceruzával: Nathan Filer A zuhanás sokkja című kötetében a legkevésbé sem szájbarágósan mondja el, hogyan rágja meg és köpi ki a skizofrénia a korábban egészséges személyiséget, s hogy mit tehetnek az orvosok és hozzátartozók a szenvedések enyhítésében. – Lapis-Lovas Anett Csilla kritikája Nathan Filer A zuhanás sokkja című regényéről (Bp., Scolar, 2015)

Mindeközben a regény megrágja és kiköpi az olvasóját is – többek közt ezért is kérdés számomra, mennyire lehet az „ifjúsági” jelzővel illetni. A Scolar Kiadó így márkázta a könyvet, hiszen az ifjúsági regénysorozatára jellemző borítóval, mérettel és tipográfiával adta ki, és például a Goodreads is „young adult”-ként címkézi. Bár ez a kategória rendkívül rugalmas, mégis úgy gondolom, A zuhanás sokkja még ennek a tágas térnek is valahol a határán helyezkedik el – az ifjúsági regények többnyire egyenes vonalú történetvezetése helyett itt egy mozaikszerű, nehezen befogadható, posztmodern szöveget kapunk, amelynek megértéséhez véleményem szerint komolyabb olvasói tapasztalat szükséges. Talán az elbeszélő életkora és -helyzete indokolja, hogy a regényt „ifjúságiként” minősítsük, de ezzel együtt is inkább sokat olvasott fiataloknak ajánlanám.

A könyv hátsó borítóján az áll, hogy Filer „a lelki betegségbe való alászállás rendkívüli portréját festi elénk – bátran, nyíltan, szókimondóan, no meg rendkívül humorosan és ironikusan”. Ennek ellenére humort és iróniát csak nyomokban tartalmaz a történet, annyit legalábbis biztosan nem, amennyi könnyebbé tenné az olvasást. Vélhetően ez nem is szándéka a könyvnek: a „trükk” épp az, hogy belemásszunk az elbeszélő fejébe, és vele együtt éljük át a skizofrénia poklát, s ezzel a tapasztalattal felvértezve az erre érzékeny olvasó eséllyel kerülheti el a megbélyegzés és az általánosítás csapdáit. Az alábbihoz hasonló, enyhén ironizáló mondatok – „Elmondom, mi történt, mert így be tudom mutatni a bátyámat. Simonnak hívják. Szerintem bírni fogod. Én nagyon bírom. De néhány oldal múlva meg fog halni. És a halála után Simon már soha többé nem lett újra a régi.” (12.) – kevésbé hangsúlyosak az egyébként nagyfokú precizitásra törekvő pszichonarráció mellett. A skizofréniától egyre súlyosabban szenvedő elbeszélő észjárását szinte tökéletesen megismerjük, a mozaikdarabkákból összeálló cselekményben észleljük az ok-okozati sorokat, őrületében működik valami rendszer. Ezt a narrátori hangot a kiváló Faulkner-regényből, A hang és a tébolyból ismert Benjy hangjával tudnám rokonítani. Az értelmi fogyatékos fiú a négy Compson-testvér közül a legkisebb, az általa „elbeszélt” regényfejezetre a repetíció, az akadozottság jellemző, a mondatok, bekezdések közötti kapcsolatokat olvasóként kihívás megteremteni. Filer is effélével kísérletezik egy teljes regényen keresztül, a különbség az, hogy hőse, Matthew reflektált módon küzd azzal, hogy szabatosan beszélje el mindazt, ami vele történt – józanabb pillanataiban írt szövegei tipográfiailag is elkülönülnek a többi fejezettől. Időnként azonban kicsúszik a kezéből az irányítás; ilyenkor látjuk a széttört sorokat, az összefüggéstelenül sorjázó mondatokat vagy -töredékeket, és a szorongás, a hallucinációk, a halott testvérével való játék vagy beszélgetés határozza meg leírásait. Mind a két típusú narrációban közös, hogy az emlékezés lehetetlenségét viszik színre: „az emlékezet egy idő után szórakozni kezd” (95.). Így mosódnak egymásba egy hasadt elme jelen idejű belső monológjai, valamint a múlt rekonstruálására irányuló törekvéseinek szövegnyomai – a két sík egymásra íródása egészen különleges és felkavaró írást eredményez.

A múltat Matthew nemcsak gondolatban, hanem fizikailag, kézzel fogható módon is újjá kívánja teremteni. „A burjánzó csövek és a mocsok borította dunsztos üvegek. Fura, mi? Először nem tudtam, mi az, mert nem én rajzoltam a terveket. Ő mozgatta a kezem, ő karcolta végig a tollat a vázlatfüzeteken és a hálószobafalon. Az ő csillagközi pora. Az ő atomjai.” (147.) Ki az az „Ő”? A halott báty, Simon, aki Down-szindrómás volt, halálát pedig közvetve Matthew okozta. A baleset körülményeiből kiderül az is, hogy az elbeszélő már „a zuhanás sokkját” (a testvére egy komoly esés következtében törte ki a nyakát) megelőzően sem volt mentálisan stabil. Arra vette rá gyenge és félénk bátyját, hogy szökjön el vele egy viharos éjszaka, és ássanak ki együtt egy eltemetett babát – ez talán már több egy szimpla gyerekcsínynél. Filer ügyesen keveri a műfaji elemeket, a végzetes éjszaka leírása bármely horrorregényben megállná a helyét, de a tragédiát követő szétesés leírása is kimondottan hitelesnek tűnik; ebben bizonyára nagy szerepe van annak, hogy Filer évekig pszichiátriai ápolóként dolgozott. Talán saját praxisából származik az az ötlet is, miszerint Matthew megpróbálja üvegekből és csövekből újrateremteni bátyját, miközben azt gondolja, hogy ebben Simon „csillagközi pora” és „atomjai” is segítenek. Ez a „munka” nyitja fel az akkor már Matthew-tól külön élő szülők és nagyszülők szemét arra, hogy komoly baj van, s ezen a ponton veszi nagy nehezen kezdetét a pszichiátriai kezelés is. Az intézetben töltött napok bemutatásába Filer az angliai rendszerrel kapcsolatos kritikáit is becsempészi (kevés az ápoló, csökkenő anyagi támogatások, gyógyítás helyett gyógyszerezés stb.) – ezen a téren hazánk intézményei is hagynak kívánnivalót maguk után. Végül egy különös, keserédes happy enddel búcsúzunk a fiútól: testvére halálának tizedik évfordulójára megemlékezést szervez, amelyre meghívja a rokonságot és a barátokat is. A jó hangulatúra sikerült zsúr után Matthew a kifogyó tintájú írógépbe még ezt a két sort pötyögi be: „Semmi más dolgom nincs ma. Ez egy kezdet.”

Többek közt ez a két mondat az, ami miatt ezt a regényt nemcsak az előítéletek lebontása végett találom hasznosnak, hanem terápiás céllal is olvashatónak gondolom. Pontosnak és igaznak érzem a Matthew által gyakran alkalmazott kígyó-metaforát: „Van egy betegségem, egy kórságom, melynek olyan az alakja és a hangja, mint a kígyónak. Mikor megtanulok valami újat, az is megtanulja.” (71.) Sokszor érzékeljük úgy, hogy ez a kígyó bánt minket, az életünkre tör, és nyilvánvalóan vannak olyan betegségek, amelyekkel nem lehet teljes, egészséges életet élni – az ilyennel küzdőknek sajnos nem sokat ígér a regény utolsó mondata. De akik számára a gyógyulás reális alternatíva, azok reményt és megerősítést találhatnak abban, hogy létezhet felállás és továbblépés, létezhet új kezdet. „Csak” meg kell tanulni a kígyóval együtt élni, ami, ahogy ez a könyv is példázza, az egyik legnehezebb feladat az életben.