gyarmatifif2014 februárjában meghalt Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni – távozása arra is rádöbbentheti a felelős olvasót, hogy vele eltűnt a közvetlen emlékezés lehetősége Radnóti Miklósra, és paradox módon éppen halálával nyílt lehetőség a végrendelet szerint az 1935 és 1946 között írt napló kiadására. Groteszk lenne azonban sürgető kíváncsiságról beszélni, annál is inkább, hogy mindannyian ismerjük a „történet végét”, vagyis Radnóti halálának körülményeit, a munkaszolgálat embertelen kegyetlenségét, a második világháborúnak a polgári lakosságot is sújtó pusztítását. – Bódi Katalin kritikája Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni Naplóiról (1935-1946, I-II., Bp., Jaffa, 2014.

Nehéz megfogalmazni, hogy olvasóként milyen elvárásaink lehetnek, milyen kíváncsiság gyötörhet esetlegesen: belesni egy költő alkotói műhelyébe? titkokra bukkanni? közel férkőzni egy szerelem intimitásához? (Sajnos Nyáry Krisztián Így szerettek ők-vállalkozása mindent megtett azért, hogy Radnótinak a Beck Judit iránti szerelmét szaftos kis sztoriként tálalja, s ezzel dühöt keltsen a romantikus olvasóban, aki számára példaértékű volt Radnóti és Gyarmati házassága). Annyi bizonyos, hogy az olvasás, ha valamiféleképpen ki is elégíti ezeket az elvárásokat, jócskán túllép azokon, bár a két vaskos kötet nem adja könnyen magát.

Gyarmati Fanni nem azzal a szándékkal kezd bele a kezdetben szinte napi rendszerességű feljegyzésekbe, hogy azokat a nagyközönség is majdan megismerhesse, tervei szerint az eleinte leltár jellegű, csupán neveket, eseményeket felsoroló jegyzetek emlékezni segítenek majd a férjének, akinek a költő-státusza Gyarmati Fanni számára olyannyira elsődleges, hogy önmaga jelentőségét legfeljebb, ha a jegyző szerepében látja. A sok ismerős és a még több ismeretlen név sokszor semmit nem mond az olvasónak, legfeljebb, ha egzotikussá teszi a két világháború közötti Budapest atmoszféráját. Az első kötet olvasásának nehézsége elsősorban ebből a szövegalkotói pragmatizmusból adódik, ami ellen az olvasó néha-néha legszívesebben fellázadna: az önmaga jelentéktelenségét ismételgető narrátor ugyanis előbb-utóbb a narráció értelmét szüntetné meg. Szép lassan azonban megszületik a naplóíró figurája, aki a jegyzőséghez (a gyorsírásnak ehhez a pragmatikus funkciójához) perspektívát rendel. Vagyis a naplóíró, túllépve az adatok feljegyzésének feladatán, saját életeseményeit, érzelmi kapcsolatait, munkáját, örömeit és fájdalmait kezdi el rögzíteni, amelynek természetes részévé válik Radnótival való kapcsolata, házassága, a férfi pályájának alakulása, a korabeli budapesti irodalmi-kulturális élettel. Ez a naplóíró őszinte, mi más értelme is lenne a naplóírásnak, ugyanakkor éppen ezzel dolgozik a kultusz ellen, hiszen semmit nem titkol férje, szerelme gyarlóságából (ahogyan a sajátját sem hallgatja el), kapcsolatuk hétköznapjainak nehézségeiből, az egyik napról a másikra élés testet-lelket erodáló hatalmából.

Az, hogy közel egy évig olvastam a két kötetet, mégsem annak az eredménye, hogy sokáig nehezen találtam a helyem olvasóként, amiatt vártam nagyjából fél évet a második kötet kézbe vételével, mert egyszerűen fel kellett fogni, meg kellett emészteni a 30-as éves Magyarországának társadalmi-politikai valóságát, illetve az egyéni tragédiákat. Azt a naivitást, azt a hitet a szabadságban és a jövőben, ami a korabeli huszonéves, szellemi pályára készülő, az irodalomért, a filmért és a nyugati kultúrákért rajongó fiatalok sajátja, majd ennek fokozatos visszabontását. A sikertelenség, a visszhangtalanság, az anyagi megbecsülés hiánya, a túlhajszolt munkatempó, a zsidótörvények lassú mérgezése a hétköznapi szituációkban, az abszurdumok valósággá válásai a munkaszolgálattal, a gettósítással, az elhurcolásokkal és a második világháború kitörésével engem, a kíváncsi olvasót sokszor a szégyenkezés határára sodortak. Többek között az elmaradt jóvátétel, s eleve, a jóvátétel lehetetlensége miatt.

Ennek a mikrotörténeti perspektívának és az egyre inkább olvasóbarát, igényes nyelvezetű, érzékeny elbeszélői hangnak az összekapcsolódása minden valószínűség szerint a történettudomány számtalan területén hasznosítható lesz: a munkaszolgálatok, Budapest ostroma, a polgári lakosság életmódja és még számtalan más téma és kutatási terület gazdagodhat Gyarmati Fanni naplóbejegyzéseiből. Ez az egyszerre spontán és egyszerre feltételezhetően tudatos megfigyelői gazdagság számomra két tárgyban volt megrendítő hatású: az egyik az irodalom hétköznapi megtartóereje, a másik pedig a test (szenvedés)története.

Nyilván az irodalomtörténeti-filológiai kutatások sok adatot tudnak hasznosítani a naplóbejegyzésekből az egyes versek és műfordítások keletkezéstörténetének tárgyában. Ám van egy olyan rétege a naplónak, ami a versírás, a műfordítás, az irodalom, a színház, a film, az olvasás, a könyv- és folyóiratkiadás passzív és aktív örömére, hétköznapi megtartó erejére enged folyamatosan rácsodálkozni – és ezzel együtt a kultúrát a 20. század számtalanszor roncsolódott humanizmusának a gyűjtőmedencéjeként kezelni. Esélytelen azonban a szépelgés és a szublimálás gyanújába keverni Gyarmati Fannit, aki az irodalom tündérvilágában naivan jóllakik. Ez a naplóírás folyamán megtalált – fentebb már említett – határozott elbeszélői hangnak köszönhető, amelyben felülíródik a kishitűség és az alázatos alárendeltség. A kenyérkereső nő, a gyöngéd szerelmes és a szerető feleség szerepeinek konfliktusa sokszor zárul önvizsgálattal, lelkiismeret-furdalás megfogalmazásával, dacos határozottsággal és az elfogadás nehéz munkájával. Az érzelmi gyötrődéseket (amelyeket majd a munkaszolgálatok sora, majd Radnóti eltűnése traumatikusan tetőz be) a naplóírás teljes folyamatában kíséri végig a test története. Részben a férfitesté: a sovány, rajongott, vágykeltő, beteges, majd meggyötört, megkínzott test megrendítő látványa és vigasztalása példaszerűen természetes. Elsősorban azonban a női testé, a saját testé, amelyet sokszor a kielégítetlen vágyak gyötörnek a teherbe eséstől való félelem miatt, a magára maradott, gyöngédségre vágyó testé, a megvert, az éhező testé, amit a várakozás és a remény mindig kiránt a mélypontról. Döbbenetes az az őszinteség, ahogyan Gyarmati Fanni – a fogamzásgátlási módszerek korabeli hagyományaiból adódóan – teherbe eséseiről beszél, ahogyan leírja abortuszait, abban a reményben, hogy eljön még az az idő, az az anyagi-társadalmi helyzet, amikor „Mikkel” majd gyermeket vállalhatnak. A biológiai test folyamatosan ellenáll a társadalmi szerep által diktált döntésnek, az érzelmi dilemmáknak, az évről évre elvégzett műtétek testi-lelki fájdalmának végigkövetése alig elviselhető az olvasásban (és nem amiatt, mert valamiféle vallási fundamentalizmus miatt  abortuszellenes lennék) – elsősorban a női test kiszolgáltatottsága miatt. S ez a kiszolgáltatottság teszi alig felfoghatóvá a második kötetben azt a bizonyos mikrotörténeti perspektívát: az ostrom alatt bujkálásban Gyarmati Fanni sem menekül meg a katonai erőszaktól, rejtőzködésének, megverésének, megerőszakolásának leírása (amit az olvasó fejben hozzárendel Polcz Alaine és Kováts Judit elbeszéléseihez) döbbenetes erővel képes megjeleníteni a test eltárgyiasulását, elértéktelenedését és dehumanizálását. (Még jőni kell, még jőni fog /
Egy jobb kor
…?!)

Gyarmati Fanni a dokumentáció szándékától eljutott az emlékállítás morális felelősségének felismeréséhez, s úgy élte le a napló lezárásától számított közel hetven évet, hogy nem tudhatta meg, milyen nagyszerű íróvá vált.