VIDOR kezdődik mától, mikor több mint egy hétre kizökken az idő, amikor a belváros délutánonként gigantikus színházzá változik, melyben, tudjuk, színész minden férfi és nő, fiú és lány, gyerek és felnőtt, amikor a téren hullámzik, árad, duzzad, emelkedik, zúg, áramlik, hömpölyög a zene, amelyben összeolvad a haldokló nyár és a születő ősz, amely hűs gyümölcsöket hoz üvegtálon, a pompa érzékelésének kegyelmében részesít, jobb volna élni, a fesztivál ehhez segít hozzá, az élethez, amikor felfüggesztődik a halál, a szorongás és a félelem, a félelem a jövőtől, a szorongás a múlttól, szertefoszlik a szomorúság az elveszett ifjúság miatt, az elmúlt élet miatt, a VIDOR az eltűnt idő nyomába ered, à la recherche du temps perdu, megadja a művészetekben való lubickolás végtelen lehetőségét, a játék örömét, a felnőttet ismét gyermekké teszi, hiába növesztette csikorgó teleken át a kín, a nevetés feloldja a lélek lerakódásait, felszabadít, boldoggá varázsol, mert a VIDOR, a nagy varázsló, magával ragad, felkap, megpörget, és elvisz a dallamok, ritmusok, akkordok, fények, színek, arcok és álarcok birodalmába, a játszótársa akarunk lenni, akarunk mindig, mindig játszani, a nyár még visszfénylő emlékeit lebegtető téren, a nem sárguló lombok alatt, a némaságba dermedt szobrok tövében, az álmos fényekben lomhán nyújtózó sétányokon, az olykor már a közelgő fagyokra nem gondoló parkokban, a kacskaringós utakon, az örökké vidám szökőkút vízdiadalívei között, a méltóságteljes templom mellett, a klasszicizáló századvégiséget megidéző színház előtt, mert játszik itt mindenki, aki fellép és aki nézi, aki rajzol és aki hegedül, aki táncol és aki tapsol, aki énekel és aki hallgat, aki fiatal és aki öreg, a bohóc, a mímes, az énekes, a muzsikus, a karikaturista, a táncos, az akrobata, a gólyalábas, a filmes, a fotós, a rádiós, a tévés, az író, az ugróköteles, az egykerekű, a zsonglőr, az orgonista, a szobrász, a grafikus, a festő, mert egy hétre kizökken az idő, hiszen kezdődik a tizenötödik VIDOR.