Jelentem, akarom mondani írom…, kedves Naplóm, hogy a helyzet Nyíregyházán nem változott legutolsó bejegyzésem óta. Az emberek, a közönség aktív részese a fesztiválnak, tele a város családokkal, minden egyes apró, vagy legalábbis a nagyobbakhoz képest (úgysmint rúzsamagdikoncert vagy palyabeakoncert) apróbbaknak tűnő eseményeken is gyűlik a tömeg, s minden program eléri a közönségét és kikapcsol, örömet okoz, némi derűt. Gondolom én ezt abból, hogy míg a Művész Stúdió felé baktatok a délutáni programokra az alig tíz perces utat majd ötven alatt teszem meg: megállok itt, megállok itt, mint valami helyi járat, mint például a nyolcas, vagy tizenkettes és minden megállónál felszáll néhány utas, az utas jelen esetben az élményt és az arcomra kiülő mosolyt jelenti, még talán azt is elfejeltem, hogy hova indultam.

 

Leülök egy padra és távolról lesem a pantomimeseket, ahogy játékos szemkontaktusba elegyednek az arra járó gyerekekkel, akik ezt pajkosan ki is élvezik. Az akrobaták a tér túl oldalán lenyűgözőek, s azt hiszem, itt kell abbahagynom, mert lassan kifogyok a pozitív szinonimákról, a mellettem kinyitott Szinonima Szótár rongyosra olvasott lett a fantasztikusnál. Lassan délután öt óra, de a lányok a mellettem lévő padon a The Biebers koncertet várják és kuncogva keresik elő a fiúcsapat (ez a jelző itt inkább szinonima lenne, mint lekicsinylés) fotóit, amelyet dedikáltatni akarnak. Két család halad el előttem, akik komolyan betáraztak ropiból, szendvicsből, üdítőből és fröccsből… Péterfy Bori koncertjére készülnek, az egyik anyuka a tizenéves lányokat győzködi, hogy szuper lesz, meglátják majd, oda lesznek meg vissza. Én is hiszek neki. Még bólogatok is, hogy tényleg jó lesz, amit meglátnak a fiatal lányok és furcsán néznek rám, én meg úgy csinálok, mintha csak a városalapítók szobránál zenélő zongorista muzsikájára ráznám.

DSC_0386 (1)

 

Sietnem kell, öttől greCSÓKOLlár estre megyek, jön velem a kisfiam is, mondom, jó koncert lesz, apa-fia együtt bulizik, pár év és ő visz engem, ha vállalja majd kamaszon a fatert, de ez egy távolabbi probléma lesz… Nézem a plakáton az est címében kiemelt „csókol” szót, nyelvi játék, vagy már előre üdvözlik a nézőt, vagy valami harmadik… Kiderül. Így utólag valami harmadik. Kollár-Klemencz László a Kistehén frontembere és Grecsó Krisztián zenés irodalomórája erős ugyanakkor bizalmi, baráti hatást gyakorol a közönségre, a rock erejétől (ami még az íróban is benne van olykor, tudjuk meg) látom, ahogy a „tapasztaltabb” közönség is rázza (a kávéházi székeken ülve ugyan csak a fejét) és ezt jó látni, jó a részese lenni, jó a közönség itt is. Mindkét szerző zenél, majd fel is olvas, anekdotázik és kölcsönös amolyan művészi vérszerződés alakul ki a Nyíregyházára visszajáró alkotók és a részvevők között. Mintha hazaugrottam volna édesanyámékhoz egy Islerre (utalás az ott elhangzott egyik történetre). Hogy egy dalukból idézzek: ezt is elviszem magammal.

 

Karádi Nóra fotói a szerdai eseményekről: