(Mindig elvágyik, s nem menekülhet…)

(Ady Endre)

„Sous le ciel de Paris s’envole une chanson” – dúdolgatom magamban a híres Yves Montand-slágert, miközben az Irodalmi Kávéház pénteki beszélgetésére készülök, s lapozgatom Sediánszky Nóra új kötetét, az öt tételes városnaplót, amelynek lapjain nemcsak a szerző bolyong, szédül, elbúsong, mint Ady óta oly sokan, hanem én is, az olvasó, aki emlékszem a magam hajdani élményére, amikor, legalább húsz éve, egyszer, egy párizsi hajnalon, kisétáltam a Gare de l’Est-re, hadd lássam, milyen lehetett a híres állomás, amikor Vér és Arany költője megérkezett ide, akkor nyár volt, Sediánszky Nóra könyvében ősz van, amely nemcsak a Szent Mihály útján suhan nesztelen, hanem gyakran esik, a mű átmenet az útleírás és a szépirodalom között, ezt már a MűVész Stúdióban mondom, a találkozó során, amelynek részeként Széles Zita, Horváth László Attila és Szabó Márta felolvas néhány oldalt a könyvből, s megelevenednek a francia kultúra nagyjai, ott van köztünk Danton, Marie-Antoinette, Molière, Baudelaire, Victor Hugo, az ifjabb Dumas, George Sand, Chopin, Apollinaire, Marie Laurencin, Monet, Rodin, Picasso, Sartre, és látni véljük a Szajnát, a Notre-Dame-ot, a Sainte-Chapelle-t, a Conciergerie-t, a Louvre-ot, a Montmartre-t, a Sorbonne-t, a Luxembourg kertet, és beszélünk a meg nem írt helyekről, a Jardin des Plantes-ról, a Parc Montsouri-ról, s elmesélem, hogy amikor a feleségemmel és a leányommal, tizennyolc esztendeje, többször elmentünk a Parc Monceau-ba, a gyermek még csak hat éves volt, mindenki nevet, Sediánszky János is, az elbűvölő és kortalan rádióriporter, aki lányának egykor oly lelkesen dúdolta az Il n’y a plus d’après kezdetű sanzont, ő távozáskor azt mondja, régen járt Szabolcsban, de most teljesen ámulatba ejtette a nagyvárossá fejlődött Nyíregyháza, szívesen eljön máskor is.

Szombaton megnézem Spiró György Kvartettjét. Az 1996-ban írott mondatok ma is elevenek. A Hegedűs D. Géza játszotta Öreg a maga a megcsontosodott, velünk élő múlt, míg a számító jelent Péter Kata formálja meg. Emlékezetes Kern András Vendégjének eszköztelensége; az igazi színészi élmény azonban Börcsök Enikő, aki félelmetes természetességgel varázsolja elénk az enyhén szenilis feleséget. A Marton László által mértéktartóan rendezett, s Bagossy Levente beszédesen lepusztult díszletei között láttatott tragikomédia szívbe markolóan eleven produkció.

A felkavaró élményt a Kossuth téren Boban Marković és zenekara fokozza tovább: az „interaktívvá” vált koncert rézfúvósainak harsány akkordjai nem szűnő örömmel zengik az élet győzelmét, s annak hitét, hogy jövőre ugyanekkor, ugyanitt ismét a magasba lendülnek a lufik, hirdetve: éljen a VIDOR!

DSC_0389

Karádi Nóra fotói a fesztivál utolsó napjáról: