„a hatalom mindenhol büdöset szarik, és nem töröl segget…”[1]

Mindjárt rátérek, hogy miért választottam egy társadalomkritikai írás alcímének Tankcsapda-idézetet, Lukács László gondolatát, de előbb legyünk túl a kötelező körökön.Az első ilyen kör az, hogy Goldwin törvényének[2] már itt, az elején behódolva, ugyanakkor nem engedve a reductio ad Hitlerum[3] könnyű csábításának, a szóban forgó jelenséget valamiféle történelmi párhuzammal megvilágítva alátámasszam a mondanivalómat. Íme:

A szabad világ magatartásának tragikus jelképe volt a Struma sorsa. Ez a 180 tonnás kis hajó eredetileg állatokat szállított a Dunán, de 1941 vége felé, alaposan túlterhelve, 769 zsidó menekülttel a fedélzetén, Romániából Palesztina felé tartott, miután legénységének sikerült kijátszania a nácik éberségét. Veszélyes utat tett meg a viharos Fekete-tengeren, azután 1941. december 16-án lehorgonyzott Isztambulnál. A török hatóságok nem engedélyezték az utasok partraszállását. A Jewish Agency azonnal kérvényezte, hogy a hajó utasai Palesztina területére léphessenek. A brit kormánynak két hónapra volt szüksége, hogy „az ügyet mérlegelje”, majd 1942. február 15-én közölte, hogy „tekintettel Palesztina bizonytalan ellátási helyzetére”, csak a tizenegy és tizenhat év közötti gyerekek beutazását engedélyezi. A többi utasra vonatkozóan különben „biztonsági meggondolások” is közrejátszanak, hangzott az indoklás, merthogy náci kémek is beépülhettek a menekültek közé. A Jewish Agency utalt a több ezer nem zsidó – görög, lengyel, szerb, francia és más nemzetiségű – menekültre, aki otthonra lelt Palesztinában. Ami pedig a „közellátási nehézségekre” vonatkozó nevetséges hivatkozást illeti, a Jewish Agency kijelentette, hogy Palesztinában minden egyes zsidó otthon nyitva áll a menekültek előtt. Az Agency nyilatkozata hozzáfűzte, hogy az 1939. évi Fehér Könyvben szereplő teljes bevándorlási kvótáját kész a menekültek befogadására fordítani. „Elképzelhetetlen – írta a Jewish Agency –, már csak humanitárius okokból is, hogy éppen ennek az országnak a kapui záruljanak be azok előtt a zsidók előtt, akik a román zsidóságot sújtó borzalmak elől menekültek, és hogy kitegyék őket a megsemmisítés veszélyének akkor, amikor ez az ország – igen helyesen – nem zsidó menekülteket fogad be ellenséges országokból.”

A hajó utasain kétségbeesés lett úrrá, „Szörnyű körülmények között élünk itt – írták Isztambulból a palesztinai rokonaiknak. – Tegyetek meg értünk minden tőletek telhetőt. Reméljük, hogy végül is nemsokára elérjük végső úticélunkat.”

Nemsokára elérték. A legvégsőt.

Amikor a brit főbiztos végképp megtiltotta, hogy a menekültek Palesztina földjére lépjenek, a török hatóságok utasították a Struma kapitányát, hogy hagyja el Isztambul kikötőjét, holott, mint a kapitány hangsúlyozta, a hajó nem volt tengerképes. Mégis kivontatták, aztán továbbhaladt Bulgária felé. Két nap múlva, 1942. február 24-én elsüllyedt a Boszporuszban. Egyetlen ember kivételével odavesztek az utasok, és odaveszett a legénység is. [4]

 

Akinek nem világos a párhuzam, azt szívesen végigkalauzolom rajta.

A nácik, illetve a Struma-történetben az akkori román állam, ma a Szíria és Irak területén magának egy terrorista tűzfészket kiszakító Iszlám Állam, amely nem csupán az ottani lakosságot fenyegeti esztelen pusztításával – bár őket nyilván a legközvetlenebbül – hanem az egész ún. nyugati kultúrát. Ami szabad világ volt akkor, ma nem más, mint az ún. nyugati kultúra: Észak-Amerika és természetesen az Európai Unió, aminek mi is részei vagyunk. A folyamatosan rossz válaszokat adó, Palesztina felett a Népszövetségtől kapott mandátumával élő brit kormány pedig a menekültválságra annak kezdete óta szerintem rosszabbnál rosszabb válaszokat adó magyar kormány, amely saját amorális választásait palástolandó nem átall a menekülőkkel szemben majdnem irreális követelményeket támasztani (pl. a magyar jogszabályok magyar nyelvű szövegének ismerete, eligazodás egy idegen országban egy térképvázlat alapján stb.), és saját közvéleménye előtt a menekülők közt megbúvó terroristákra (vagyis a „náci kémekre”) hivatkozni, velük szemben ezen az alapon hangulatot kelteni, hogy saját barbárságát feledtesse.

A Struma utasainak sorsa, és még megannyi hasonló történelmi példázat figyelmezteti a ma szabad világának kormányait és polgárait az ún. nyugati kultúra „szabad” voltából következő kötelességeire azokkal a békés emberekkel kapcsolatban, akiknek az országában háború dúl, vagy olyan körülmények uralkodnak, amelyek nem csupán vagyonukat, de puszta fizikai létüket veszélyeztetik. Nem azon alapulnak e jogok és kötelességek, hogy a hasonló vallásúaknak kell csupán segítséget nyújtani illetve, hogy hasonlónak csak hasonlótól lehet elfogadnia a segítséget, még kevésbé azon, hogy a menekültek igyekezzenek minél közelebb, ha lehet, még a saját kultúrkörük uralta országok közt valamelyikben menedékre lelni. Ezek az elvárások az életükért menekülő, a semmiből újrakezdeni kívánó emberekkel, főleg az ilyen családokkal szemben nem csak irreálisak, de erkölcstelenek is volnának.

Na, itt értünk el a fent már emlegetett egyetemes emberi jogokhoz, pontosabban a menekültként való befogadás és az ekként való hazai és nemzetközi elismerés iránti, egyébként az Európai Unióban is elismert, így hazánk tételes joga alapján szintén szükségképpen létező emberi joghoz. Az egyetemes emberi kultúra, s benne a vaskos európai gyökereken fejlődött ún. nyugati kultúra jog- és társadalmi rendjének alapjaiból, már a római jogból, sőt, a judeo-keresztény hagyományból is levezethető alapvető emberi kötelességről és emberi jogról van szó. Rengeteg idézettel színesíthetném itt a diskurzust, az ókori római jog remek jogászaitól és glosszátoraiktól kezdve át a jogtörténet legnagyobb bölcselőinek munkáin egészen akár a magyar Alaptörvény miniszteri indokolásának szövegéig, amit csak a megjelenési korlátok okán nem teszek meg.

Tiszta sor, hogy a menekülteket egyszerű „illegális határátlépőként” vagy korábban csupán „gazdasági migránsként” stigmatizáló propagandakommunikáció és az a fajta hamis de- és rekontextualizálás, amely az Iszlám Állam horrorja elől kétségbeesetten menedéket és biztonságos életlehetőségeket kereső embereket kivétel nélkül az európai nőkkel erőszakoskodó és/vagy az iszlamista terrorizmus potenciális exportőreiként beállítva, hamis konnotációkat sugallva gyűlöletet szít. Ez nem csupán erkölcstelen, de amellett, hogy az épp e propagandát terjesztő politikai szféra által is számtalanszor hivatkozott keresztény értékeket is semmibe veszi, szembemegy nem csupán az Európai Unió jogával, de hazánk érvényes jogrendjével is, kezdve mindjárt a törvényi hierarchia legtetején.

További, kötelezőként beígért kör, hogy a már említett Goldwin-féle megfigyelésnek ismét behódolva az irodalomtudósból a náci állam főpropagandistájává avanzsált Dr. Goebbels két elhíresült mondatát idézzem.

Az első így szól: „Elképzelésem szerint a sajtó egy nagyszerű zongora, amelyen a kormány játszhat.”

Nyilvánvaló, hogy a menekültekről szóló, Magyarországon szépen lassan egyeduralkodóvá váló médiapropaganda minden sutasága és szándékolt aljassága ellenére is olyan módszer, amely a hatalmon lévő kormányt szolgálja, és köze sincsen ahhoz, amit az önmagáról állít, ti. hogy felvilágosító illetve a nép érdekét szolgáló kampány volna. Minden indok közt legelőszöris azért, mert a népszavazás illetve népi kezdeményezés ad definitionem egyetlenegy fejlett jogállamban sem a hatalmon lévők, hanem éppen a hatalom alattiak eszköze a véleményük demokratikus kifejezésére, valamint arra, hogy a kormányzatukat és a törvényhozásukat olyan lépésekre kényszeríthessék vele, melyek arra maguktól nem volnának hajlandók. Itt erről szó sincs.

Az ún. kvótareferendumról szóló népszavazás ugyan formailag megfelel a népi kezdeményezésről szóló jogi szabályozásnak, azonban a támogató kampány grandiózusságát, a köz- és reklámmédiát eluraló sulykoló propagandát, valamint a kampány nem jelentéktelen médiatámogatottságát figyelve bárki számára egyértelmű, hogy szó sincs itt magánszemélyek vagy egyesületek szűkös kis büdzséjéből összekuporgatott népszavazási kezdeményezéséről – ez kőkemény kormánypropaganda, leegyeztetve és a legkisebb rezdülésig kontrollálva,[5] amely óriási médiagépezetet és nem kevésbé hatalmas financiális eszközkészletet mozgósít céljai érdekében.

Abba, hogy ez a propaganda tulajdonképpen milyen leplezett célt vagy célokat szolgál, nem kívánok belemenni, annyit azonban szükségesnek gondolok megjegyezni, hogy amennyiben a kormány valódi célja tényleg a magyar emberek terrorizmus ellen való védelme valamint a jó közbiztonság és a belpolitikai stabilitás megteremtése volna (meggyőződésem, hogy nem ez), akkor merőben más eszközöket kellene használniuk, hogy eredményre jussanak.

A lakosságot nem riogatniuk kellene a migránsoknak és bevándorlóknak hazudott menekültekkel, hanem felkészíteni a terrorakciókkal szembeni eredményes védekezésre. Például úgy, hogy a most erőnek erejével átnyomott, a médiában a legnézettebb műsorok, például az olimpiai közvetítések szüneteiben, az országban autópályák, főutak és a legforgalmasabb bevásárlóközpontok melletti óriásplakátokon, és szinte valamennyi magyar napilapban megjelenő, szándékoltan hamis konnotációkat keltő manifeszt hazugságok és torz féligazságok helyett azt vernék a lakosság fejébe hasonló hatékonysággal, hogy miként kell viselkedni terrorista támadás esetén, melyek azok a telefonszámok, amiket terrortámadás gyanúja esetén hívni kell, és hogyan érhetőek el a legkönnyebben azok a szervezetek, amelyektől a lakosság ilyenkor segítséget várhat[6]. Emellett, természetesen a terrorizmus elleni valódi harc nem az utcán és óriásplakátokon, hanem a titkosszolgálatoknál folyik, vagy az internet legsötétebb bugyraiban vagy kint a terepen, felkészített, mély fedésben dolgozó ügynökök és ún. társadalmi kapcsolatok által. Hatékony eszköze volna ennek a harcnak a menedékkérők a jelenleginél tüzetesebb és több szempontra kiterjedő, akár pszichológiai módszerekkel való ellenőrzése is, ezekről azonban szó sem esik.
Ezek helyett a terrorcselekményeket valóban eredményesebben megelőzni képes lépések helyett azonban csupán egy gyűlöletpropagandát kapunk. A propaganda eredményessége szempontjából az a legjobb, ha a hatalom alatti tömegeknek fogalmunk sincsen sem a veszély valódi nagyságáról, sem a veszély elhárításának módszereiről.

A második goebbelsi mondat pedig ez: „Minden eszköz helyénvaló, ha eredményt hoz.”

Aligha érdemes vitatni, hogy a tulajdonképpen kitalált fantomokkal viaskodó kormánypropaganda eredményes,[7] ha azt a kritériumot állítjuk eredményessége mércéjéül, hogy mennyire sikerült aktivizálnia a magyar lakosok többségében azt a fajta félig-meddig racionális félelmen alapuló elutasító attitűdöt, amelyet minden egészséges pszichében megtalálunk az ismeretlennel, a körön kívülről érkezővel, a mással kapcsolatban.[8] Ilyen felkészítés után a magyar választópolgárok hajlamosak azt is elhinni, hogy őket, úgy is, mint a nyugati kultúra egyik periféria-országának lakóit, vagy mint az Európai Unió polgárait semmiféle kötelesség nem terheli az Iszlám Állam terrorja előli menekülőkkel szemben, hogy megtehetik, hogy lerázzák magukról azt a humanitárius minimumot is, ami ezeknek az embereknek a menekültként befogadását jelenti, mert olyan mértékűnek tünteti föl előttük e lépés kockázatát, ami felülírja az emberiességet.

Ráerősít e tendenciára az a szándékolt propagandafogás is, hogy a „gazdasági bevándorlók” illetve a „migránsok” vagy „bevándorlók” e kreált kommunikációs térben mindig dehumanizáltan, vagy őrjöngő tömegként, vagy a mi társadalmaink jóságát kihasználó, valóban nekünk ártani kívánó potenciális terroristaként, de legalábbis a szociális rendszerünk élősködőiként jelennek meg. Alig van menekült gyermeket, öregasszonyt vagy családot ábrázoló képsor a többszörösen átszűrt magyar médiában, pedig menekülni nem csak a fiatal férfiak menekülnek, még ha ők is a legesélyesebb túlélői is annak a viszontagságos útnak, ami során déli határainkhoz eljutnak. Régi, talán még az ókori görög városállamokból származó trükk, hogy a hatalmon lévő elhiteti a hallgatóságával, hogy veszélyben vannak, aztán megmentőként ajánlkozva „segítséget” kínál, ami végső soron az ő hatalmát erősíti meg, sokszor úgy, hogy ártatlan emberek ellen uszítja a tömeget.
Hogy ez amellett, hogy a polgári erkölcs alapján mélyen elítélendő dolog, mennyire undorító húzás a valóban szükséget szenvedőkkel szemben, azt talán a fenti Tankcsapda-idézet naturalista metaforája képes csak elég plasztikusan érzékeltetni. Ezért is választottam írásom alcíméül.

tudta

 

[1] https://youtu.be/bauejej0VtE

[2] https://hu.wikipedia.org/wiki/Godwin_t%C3%B6rv%C3%A9nye

[3] https://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A1ci_k%C3%A1rtya

[4] Gideon HAUSNER: Ítélet Jeruzsálemben. Az Eichmann-per története, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1984, pp 337-8.

[5] Gondolok itt például arra, hogy a modern olimpiák történetében először szereplő és az Nemzetközi Olimpiai Bizottság zászlaja alatt versenyző menekült csapat sportolóinak egyik legismertebbike, a szíriai úszónő Yusra Mardini a televíziós közvetítésen egyébként gyönyörűen látható futamgyőzelmét, de még a sportoló bemutatását is „elfelejti” a köztelevízió szakkommentátora megemlíteni, vagy arra, hogy a kormánypárt propagandakommunikációjának egyik zászlóshajójában megjelenő, a Fideszhez való viszonyára bevallottan büszke publicista nemes egyszerűséggel „demens vénembernek” nevezi, a krisztusi szeretet és a keresztényi irgalmasság kötelességére figyelmeztető I. Ferenc katolikus egyházfőt, amikor az a menekültek védelmében szólal föl arra figyelmezetve, hogy roppantul veszélyes dolog egybemosni a menekülteket a terroristákkal.

[6] Tarjányi Péter biztonságpolitikai szakértő egyébként Németh Zsolttal, a kormány biztonságpolitikai kabinetjének vezetőjével közösen, saját pénzükből leforgattak egy ilyen oktatóanyagot, amely azonban a közmédia helyett csupán az interneten kapott nyilvánosságot.
https://www.facebook.com/tarjanyi.peter/videos/1196954913661775/

[7] http://www.origo.hu/itthon/20150616-plakatkampany-szazadveg-felmeres.html

[8] http://index.hu/belfold/2016/08/05/brusszel_a_hibas_bejott_a_fidesznek_a_menekultpara/