You Are Here: Home » Szépirodalom » Halál Kávéházi monológok 2.

Halál Kávéházi monológok 2.

„Az ún. Halál Kávéház a végességgel, haldoklással és halállal kapcsolatos kérdésekre specializálódott filozófiai kávéházként fogható fel. A Halál Kávéház alapvetően olyan alkalmi vagy rendszeres nyilvános összejövetelt jelent, ahol hétköznapi emberek lehetőséget találnak arra, hogy a halállal kapcsolatos kérdésekről csoportosan beszélgessenek. Emellett léteznek olyan Halál Kávéházak is, amelyek kifejezetten haldokló betegeknek vagy veszteségeket átélt embereknek nyújtanak lehetőséget arra, hogy filozófiai módon reflektáljanak az életükben megjelenő kihívásokra.” (Nemes László) Magyarországon az első Halál Kávéházi beszélgetést Nemes László (filozófus) szervezte 2014-ben Debrecenben. 

 

Elhatároztam, hogy leszoktatom az emberiséget a dohányzásról. Holnaptól minden nap elszívok egy doboz cigarettát és az összes lehetséges orvosi mérést elvégzem magamon. Az eredményeket minden áldott nap nyilvánossá teszem az interneten. Amikor már rákos leszek, folytatom tovább. Egy cigaretta alakú koporsóba szeretném, ha temetnének, bár a hamvasztás talán stílusosabb volna. A dohányzás demisztifikációját akarom elvégezni, és tudatosítani, hogy az embernek nem csak jogában áll lassan és módszeresen megmérgeznie magát, de jogában van mindezt a teljes nyilvánosság előtt tenni. Szóval, amikor már tüdőrákom lesz, sajtótájékoztatót tartok. A dohányosok és dohányellenesek guruja leszek – egy személyben. Egy egészségmániás, halhatatlanság-hívő merényletet készít majd elő, de szerencsére a dohánygyárak védelmét élvezem. Akkoriban még ők is bíznak benne, hogy nem lesz semmi baj. Talán még én is. Ezt abból gondolom, hogy amikor a tüdőgyógyászom közli velem a rossz hírt, tulajdonképpen mégis meglepődöm. Annyira meglepődöm, hogy elhatározom, az egészet abbahagyom.

A dohánygyárak megpróbálnak lobbizni amellett, hogy folytassam, mert még csak most jön a java: a gyógyítás, a gyógyulás. „Végső soron nem történt semmi nagy ügy”, mondják, „csak egy kis, csúnya apró foltocska, amit könnyűszerrel el lehet távolítani”. A játékot tehát folytatom. A rajongóim két táborra szakadnak. Vannak, akik megpróbálnak lebeszélni a további kísérletekről, mások hálálkodások közepette arról számolnak be, mennyi erőt merítenek belőlem a dohányzáshoz. A sajtó valósággal imád. Az én tüdőmnek van a világon először személyazonossága. Újságok címlapján, óriás plakátokon, és dohányosok garázsfalain bekeretezve mosolygunk. Amikor a pápa behívat magához, megkínálom egy szál cigarettával, de nikotin tapaszaira hivatkozva, elutasít. Miután több napon át elmélkedünk az aszkézis és a mártíromság történetéről, arra jutunk, hogy az egyház is inkább a negatív példák és a büntetés részletezésében bontakozott ki a legmesszemenőbben, s ennyiben rokonlelkek vagyunk. Akárcsak a vitamingyárak vezetőivel, akik kilószámra szállítják a legújabb csodaszereket, mintegy támogatva a kísérleteimet azzal a kikötéssel, hogy az egészséges tüdőmet felhasználnák marketing célokra, hiszen a kutatások alapján nagyban hozzájárultak a rák legyőzéséhez. A dohányzás így évtizedek alatt egyre inkább „vallási kérdéssé” válik. Szélsőséges csoportok külön szektákat alapítanak azzal a szándékkal, hogy a dohányzást az állatok körében is népszerűsítsék. Számtalan illegális állatkísérletet hajtanak végre, amelyek eredményeképp cigiző makákók és kenguruk pózolnak a kamarák előtt. A tüntetéseken megfigyelhető feliratok döntő többsége alapján azonban úgy tűnik, az évek során a dohányzás körüli viták csak a szikráját jelentették a halálról és halhatatlanságról folyó diskurzusok globális összeütközésének.

Dohányzó országok és nem dohányzó országok rendszerint ultimátumokat küldözgetnek egymásnak, miközben határaikat nap mint nap lépik át egyik és másik oldalról azok, akik mást gondolnak és hisznek az élet értelméről. Ennek ellenére gyakran megtörténik, hogy a „dohányos országból” „nemdohányos országba” menekülők később mégis visszaszoknak, így az örökös keveredéseknek köszönhetően egyre kevésbé tudjuk, kik és miért akarnak háborúzni.

A szociológusok ezt azzal magyarázzak, hogy a föld összlakosságát mérve a legtöbben „jólétben” szeretnének élni, ezért zajlanak a küzdelmek, hiszen legtöbbünk számára ez foglalja magába a két legfontosabb emberi alapjogot: a dohányzáshoz való jogot, és a korszerű gyógykezelésekhez való jogot.

A pszichológusok szerint, a dohányos és a nem dohányosok között nincs lényegbeli különbség, csupán arról van szó, hogy a dohányosokban erősebb a halhatatlanság-tudat. Az empátiát kevésbé gyakorló szakorvosok ezzel szemben a dohányosok műveletlenségére gyanakszanak. A vallási vezetők tanácstalanok a dolgot illetően, mivel a legtöbb szentírás olyan korban született, amelyben a szenteknek még alkalmuk sem volt a dohányzásra. A művészek körében gyakori jelenség, bár legtöbben ellenszenvesnek találják az egész hercehurcát, annál is inkább, mert, mint mondják, az élet sokkalta érdekesebb, mint a halál.

A filozófusok körében két táborra oszlanak az elméletek. Az egyik csoport a dohányzást a szabadság gyakorlásának tekinti, s számára nem fontosabb jelenség, mint például a pálinkafőzés és egyéb hagyományőrzés címek alatt folytatott önpusztítási forma. Azok tehát, akik a dohányzás védelmében adnak hangot véleményüknek, általában készek arra is, hogy számon kérjék a másikon: „Kinek és minek a nevében avatkozik bele bárki az ő vagy mások életébe”. A másik csoport ezzel szemben olyan társaság, amely számára az ember puszta létezése és lehető legbékésebb elenyészése nem lehet elegendő ok. Ehelyett olyan célokat tételez a maga számára, amely túlmutat az életen, s ezzel látszólag legitim érvelési lehetőséget biztosíthat egy ideológia, egy Isten vagy épp a közegészség nevében. A világ legnagyobb tragédiái mind e két tábor összecsapásainak köszönhetőek. „Tűz és parázs vagyunk”, állította a dohányosok bestsellere évszázadokig, sőt, évezredekig, amíg fel nem tűntek az egészségmániások, akik a tudományt és az örök életet kezdték el hirdetni. Híveiket a legkevésbé sem zavarja, hogy papjaik rendre eltávoznak az élők sorából, mivel abban bíznak, hogy a nagyszámok törvénye alapján ez az apró hiba egyre elenyészőbb mértékben fordul elő.

Azokat az országokat jelenleg, amelyekben a dohányzásról és más egyéb ún. kábítószerekről nem lehetséges értelmes párbeszéd, a dohányosok nyugodtan nevezhetik diktatúrának.

Azokat az országokat, amelyekben emberek tíz-és százezreit pusztítják el méregkeverők a szabad akarat manipulálásával a nem dohányosok nyugodtan nevezhetik diktatúrának.

 

Ha kíváncsiak a véleményemre, amióta rákos vagyok, teszek rá, hogy diktatúrában élek, vagy sem. Egyetlen egy dolog érdekel: az, hogy semmi ne fájjon. Nem hiszem, hogy tudnék korrektül érvelni bármi mellett anélkül, hogy ne tenném hozzá: nem akarok meghalni. Az összes nemzeti ünnep összes ún. hősi halottja régóta egyedül ezt üzeni számomra: „inkább én öljek, mint engem öljenek meg”. Bármi, amit mondok, amit, és amiért gondolok, számomra itt kezdődik és itt is végződik: nem akarok ölni, még magamat sem, mert nem akarok meghalni.

Amióta ezt tudom, minden ezt hirdeti számomra: az újságárus, a televízió, a katedrális, a gyógyszergyár, még a temető díszes „feltámadunk” felirata is.

Egyszer egy filozófus azt mondta, a szórakozás észrevétlenül vezet a halálba.
Valahányszor eszembe jut ez a tétel, elbizonytalanodom: talán már nem is élek.

Szabó Attila fotója

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

HTML tags are not allowed.

Copyright © 2007-2014. Minden jogot fenntartanak a szerkesztők és a szerzők.

Scroll to top