Részlet a Káli holtak címmel készülő regényből

„Igaz, hogy apádnak van egy bricskája?”, kérdezi Pikó. Az Új Színházban játszik, a castingon kívül még csak egyszer dolgoztunk együtt. Ő alakítja Karcsit, a borterasz tulajdonosát a sorozatban, aki a forgatókönyv szerint Pasarétről költözött a Káli-medencébe, és Burgundiát tekinti követendő példának. A templomdomb alatt találkozunk, és én jó káli szokás szerint intek a szembejövőnek.

     „Hallod-e?! Igaz, hogy apádnak van egy bricskája?”, förmed rám ő.

     „A tiednek meg egy riksája?”, hárítok reflexből, magamra találva Botond, az  ornitológus szerepében.

     „Igaz, hogy apád nem egy nagy etvasz?”

     „Igaz, hogy apád nem nagy vaszisztdasz?”

     „Igaz, hogy apád pernahajder?”, pattan föl vicsorítva Pikó.

     „A tiéd meg impertinens kapcabetyár?”

     És behúzok egyet Pikónak, aki hátratántorodik.

     Ennek a két figurának volt egy egymást kölcsönösen szívató játéka kölyökként, különféle képtelen vagy megalázó tartalmakat társítottak a másik apjának személyéhez. És most azt elevenítik föl, amilyen mókás fiúk.

     „Igaz-e, hogy apád lókötő?”, szedi össze magát Pikó.

     „Igaz, hogy apád betanított munkás?”

     Jobb kezem kinyújtott ujjait rezegtetve kavarom a levegőt az orra előtt.

     „Apád pedig minden lében kanál?”

     „Igaz, hogy apádnak nincs ki mind a négy kereke?”

     Most ő visz be egy gyomrost, ami nekem meg se kottyan.

     „Igaz, hogy apád tedd ide-teddoda ember?”

     „Igaz, hogy apáddal elszaladt a csikó?”

     A forgatókönyv szerint ekkor kapom mobilon a vészjelzést Bellától, hogy elindultak a zombik a Bakonyból. Én vagyok a jó vezetői képességekkel megáldott fiú, aki majd megszervezi a védekezést. Vége, csapó.

     A Káli holtak fokozatosan építi föl a feszültséget, de azért lesz benne akció is bőven. A közönség és a sajtó részéről érezhetően nagyok az elvárások, hiszen idestova egy éve fut a testvérsorozat Cián és encián címmel az RTL-en.

     „De tulajdonképpen miért is vérszomjasak ennyire ezek a…?”, fogalmazódik meg Pikóban a kérdés, miközben a homlokát törölgeti.

     „Hát azért, mert beléjük bújt az ördög”, nevetünk össze Boromboviccsal.    „Végtelenül vicces, hogy ez valaki számára még kérdés”, dünnyögi Növényi, a sminkmester.

     Búcsúzóul Borombovics félrevon.

     „Este fölugrasz, Botond?”

     Kaptam egy meghívást, nagy szó. Vajon miért, és miért pont most? Délután erdei úton indulok Borombovicshoz Balatonhenyére, a Fekete-hegy fennsíkjára, ahol tizenkét éves korom óta nem jártam. Úgy tudom, az ő tervezett kertje a Káliban is különlegesnek számít. Ma leszek nála először, már úgy értem, kapun belül. Egy egész uradalom az övé. Saját tava is van. Kertje a kifinomultság netovábbja, egyetlen omladozó kúriából meg egy alápincézett présházból kiindulva évek óta építi ez az ötvenes évei elején járó ember. Most lett kész. Egy biztos, itt mindig állt épület, azt muszáj fölmutatni az építési engedélyhez. Azt nem tudni, hogy ekkora birtokot hogyan sikerült hozzácsatolni. Csakis kormánykapcsolatokkal.

     A szekérút üres, nagyon meleg van.

     Erre még én sem számítottam. Tizenkét különböző mészkőlapba vésve Hamvas Béla-idézetek sorjáznak a kocsibejáró két oldalán, antikva betűkkel, ha jól gondolom, a Karneválból meg természetesen Az öt géniuszból, olyasféle kör-alakzatba rendezve, mint a Stonehenge. Szövegük a szokásos pannon öndicsőítés. Naná, hogy a házigazda déli embernek vallja magát, fővárosa persze, hogy Athén és Róma. Oldottság, derű, nyugalom, félálom és egyensúly, ez a mi Gézánk. Csökkent aktivitás? Á, dehogy. Aranykor-ösztön? Géza! Közvetlen életélvezet: azt látom. Berzsenyi után még kutatnom kell. 

     Hoppá, De Sade márki-dombormű figyel az ajtaja mellett.

     „Szóval te ide szoktál visszavonulni.”

     „Tudod, bizonyos kerteket visszavonulónak neveznek, holott valójában támadó jellegűek.” 

     „Hm?”

     „Minden virágágyásommal, minden szobrocskámmal az igénytelenségre és a fantáziátlanságra támadok.”

     „Ejha.”

     Borombovics valamilyen koncepcióról duruzsol.

     „Azelőtt itt birkalegelők voltak. Dióhéjban úgy tudnám mondani: a letűnt aranykor harmóniáját, az árkádiai hagyományt szerettem volna ötvözni a francia forradalom erkölcsi alapon nyugvó eszméivel…”

     „Ismerjük azokat a szigorú erkölcsöket”, pimaszkodom. Kölyökkoromban statisztáltam a Danton halálában.

     Borombovics nem hagyja kizökkenteni magát.

     „Nézd csak. A harmóniát a terrorral, a hősi erényeket a destruktív hatalommal összefonódva ábrázoltam.”

     „Mi ez a téglafal a kútnál?”

     „Emlékmű a szentbékkállai csatának.”

     „Volt itt valaha csata?”

     „Nem tudok róla.”

     „És ezt a te csatádat mégis kicsodák vívták volna kikkel?”

     „A jakobinusok Ferenc császárral. Van egy síremlékem is, Martinovics tábornoknak.”

     Ez kész. Nem feszegetem tovább. 

     Borombovics kertjében akad minden, ami belefér: szentély és grotta, liget, patakocska vízeséssel és híddal, tó szigettel, ál-síremlékek, szobrok és feliratok, lakk és fakk, semmi sem hiányzik. Sőt itt rozsdállik egy roncs tank a második világháborúból; de mindez alig néhány holdnyi területen zsúfolódik össze.

     „Mondd, és ez a tank?”

     „Az Árkádiában is jelen lévő Halál.”

     „Vadvirágokkal befuttatva?”

     „A veszélyes komolysághoz a kellemeset társítom, a dobokat fuvolákkal egészítem ki.”

     „Nagyon szofisztikált.”

     Az előkert és az annak tengelyében kialakított süllyesztett kert kőfaragványai, a járólapként földbe ágyazott, részben olvashatatlanná koszolódott mottók, napórák és reliefek Géza szerint a hegyi és a tavi költészet hagyományát idézik. Padok és napórák is hordoznak további feliratokat, s a fák ágaira függesztett, törzsekre szögelt rézlapocskák szintén. Egy Adyt azonosítok: Gonosz tárnáktól általverten.

     Az erdő felé zsombékos, ligetes táj húzódik vízmosással és kaptárakkal a hegyoldalban. Zárt, intim hangulatú ligeten haladunk át, mielőtt a tó vízfelületén tükröződő égbolt és a távolabb elnyúló kopár vonulat képében a végtelenre nyitott tájjal, a zabolátlan természettel találnánk szemben magunkat. A kert többi részletéhez viszonyítva nem kicsi ez a tó.

     „Amúgy jártál már erre?”

     „Az apai nagyszüleim monoszlóiak.”

     „Nem is tudtam.”

     „Pedig minden évben náluk nyaraltunk. Errefelé is jártunk, de nem ismerős a tavad. Mesterséges víz, maestro?”

     „Dehogy, eredetileg sós mocsár egy kis kráter alján. Mások lecsapolták volna, de én még mélyebb medret ásattam neki. Nekem ne mondja senki, hogy ez csak amolyan festői táj. Tenni is kell hozzá, hogy elsajátíthassad.”

     Áll továbbá a tavacska melletti ligetben egy vízre néző szentély. Géza szívós munkával pajtából műteremgalériává alakította, majd galériából templommá minősíttette át, hogy ne kelljen adóznia utána. A fal mellett festmények, vitorlavászonnal letakarva.

     „Te festesz is?”, udvarolok, persze, híre ment már Géza legújabb ambíciójának is.

     „Ühüm. Ha nem baj, a képeket majd máskor.”

     Dehogy bánom, ez így is sok nekem.

     A kerti szerszámoskamrából áthozott ártatlan, hétköznapi tárgyak, az öntözőkanna, a sarló, a kasza, a fejsze és a virágváza ereklyeként oltárra állítva, feliratokkal ellátva forradalmi emblémává lényegülnek át, magyarázza komótosan. De van itt más is, látom, ahogy Géza behív egy fröccsre. Egyértelmű jel a tanyaház szemöldökpárkányába vésve. A kőműves derékszög szárai fölé helyezett körző, meg a sugárzó háromszög… A maestro kezd sejtelmesen viselkedni, és a csigalépcsőjével dicsekszik, ami az éléskamrájához vezet. Kilépve látom csak, gyakran szerepel a kert zöld szövetében a G betű is, piros tulipánokból ültetve, sőt bokorból formára nyírva. Egyik rajongóm, Kránitz, a helyettes államtitkár is érintett a szabadkőművességben, innen ismerem a jeleket.

     „A G ugye annyi, mint Géza?”

     „Dehogyis. A nagy Geométert jelenti, a világegyetem építőjét”, dülleszt Géza.

     Ó, mert te aztán kurva nagy katedrálisépítő vagy…, gondolom. Legalábbis mester-fokozatú! Megint egy szögmérő, s persze, vonalzó és mérőón a pilléreken. Sőt a tetődísz egy földgömbre támaszkodó szfinx, bronzból! Ugye, csak képzelem csillagképekkel teleszórva az éggömböt, amelyet négy éber bagoly tart?

     „Géza bácsi, hát nem aprózod el. De ilyen leplezetlenül? Én úgy tudom, hogy a szabadkőművesek nem mutogatják nyakra-főre a szimbólumaikat.”

     „Álljál már le. Dehogynem, pont azt mutogatjuk, hogy ezek mennyire »titkos« jelek. Amúgy meg magánterület, mit akarsz? Aki belép, az csak hadd lássa. Tízéves koromig nem is jártam erre, nem jutottam tovább Révfülöpnél. Aztán mindarra esküdtem, ami tűzhányó, s a koronaékkő számomra a Fekete-hegy lett.”

     „Mert?”

     „Mert ez olyan személyes. A legnagyobb az összes közt. És mégse feltűnő. Lapos. Itt jut eszembe minden épkézláb ötlet. Az idegen, aki először látja ezt a tájat, elalél, görcsbe merevedik a gyönyörtől, és több évszázados összhangról hadovál természet és ember között, hűha. Aki pedig itt él, az nem a csodát látja, hanem csak egyszerűen a funkciót. Én viszont bele is gondolok.”

     „És mondd, Géza, nem nyomasztó, hogy itt található a legtöbb kollégád egy négyzetkilométeren belül?”

     „Megszoktam. Pont a régi értelmiségiek voltak azok, akik egy az egyben megtartották a falusi házakat. A füstöskonyhát, a tisztaszobát, a hajópadlót, az alacsony ajtókat. Kevés. És baromi kényelmetlen. Mintha törpéknek készültek volna ezek a viskók. Én ennél jóval többet akartam. Ők alig modernizálták a házakat. Figyeltem a helybelieket, akik viszont kispolgáriasulni vágytak, előbújtak volna végre a szülők nedves falú házaiból. És akkor a szellem igényeiről még nem is szóltam.”

     „Milyen virág ez a bíborszínű?”, kérdem Gézát.

     „Agárkosbor.”

     „Agrárkosbor?”

     „Nem, AGÁRkosbor.”

     „Aha.”

     Sokkal bonyolultabb ember, mint amilyennek a filmjei sejtetik. Futóbolond-gyanús. Nem tudom, hogy jó-e ez nekem.

     „Jól nézel ki, de kimerültnek látszol – mondja Borombovics a teraszon. – Nem kéne orvoshoz menned?”

     „Dehogynem.”

     Az első évad végéig a sorozat világában a tervek szerint százhúsz nap telik el, eddig ebből leforgattunk harmincat. Egyedül arra nem gondolt senki, hogy ez engem ennyire meg fog viselni. Azért hívott ide, hogy közölje, fáradtnak látszom? 

     „Hány éves is vagy, Alexkém?”

     „Huszonnyolc múltam.”

     Az arcomba mered.

     „Az semmi. Gondolj Gróf Pistára, az igazgatódra! Hogy az milyen egy strapabíró ember. Pedig elmúlt hatvanöt.”

     „Igen. Elképesztő, hogy bírja.”

     Kicsit kivár, szivar után kotor az asztalon.

     „Te, Botond, tegnap éjjel kihajóztam a Balatonra.”

     „Tudom, szoktál.”

     „Ja. De most láttam egy Bavaria jachtot is, amelyik le volt horgonyozva a nyílt vízen, viszonylag félreeeső helyen, Fonyód előtt.”

     „És?”

     „Ottalvós vitorlás volt. Az árbocra fölhúzva a fekete gömb, és kivilágítva, ahogy kell.”

     „És?”

     „És mintha Líviát láttam volna fedélzetén.”

     „Éjjel?”

     ”Éjjel.”

     „Ó. Szóval a panzió sem elég jó neki.”

     Nem tudom leplezni a kíváncsiságomat. Eszembe jut, hogy este nem is találkoztunk, pedig szoktunk a közös szállásunk udvarán.

     „Csak egy villanásnyira láttam. Spiccesnek tűnt, pohár a kezében. És volt vele valaki férfi, de annak csak a nevetését hallottam távolról. Van barátja, ugye?”

     „Tudtommal van, a vízilabdás, Zsombor.”

     „Tudom, a Zsédenyi Zsombor. Még mindig együtt? Ez a kitartás Líviánál nagy szó.”

     „De ő Horvátországban van edzőtáborban.”

     „Ez biztos?”

     „Biztos. Lívia mutatott képeket a telefonján.”

     „Még mindig ennyire bizalmas veled?”

     „Bizalmas, mondjuk így. Jóban vagyunk. Egy a színházunk, én Hamlet, ő meg Ophelia.”

     „Nem tudod, ki lehetett vele?”

     „Nem. Biztos, hogy ő volt?”

     „Egészen biztos.”

     Most már vigyorgok.

     „Ma hívtak az Északi Part magazintól, hogy megírnám-e a káli élményemet? A – vakarja a fejét Géza. – Mondd, Alex, téged nem kerestek?”

     „De. Az én káli élményem az, amikor a legelső kocsmában egy este alatt három pesti haverom ugrik a nyakamba… Téged meg miért érdekel ennyire Lívia, hm”

      „Számon tartom.”

„Szép tőled.”

Szabó Attila fotója