juhasz_tibor_borito400Nincs értelme köntörfalazásnak, kimondható már az elején, hogy Juhász Tibor Ez nem az a környék című verseskötete a kortárs irodalom egyik jelentős darabja. Azért nem írjuk, hogy meglepetése, mert az előzmények ismeretében, a rangos folyóiratokban vagy az R25 antológiában megjelent szövegek alapján nem csalódtunk várakozásunkban. Ami első olvasatra azonnal szembeötlő, hogy a fiatal, huszonnégy éves szerző már ezzel az első kötetével egyéni, rá jellemző hangon szólal meg. Hiányoznak a debütálóknál nem ritkán előforduló esetlegességek, túlírtság, képzavar vagy üresjárat. Az olcsó siker reményében sem lép a megfelelni akarás ingoványos talajára; hangja bevonja és fogva tartja az olvasót sajátosan rokonszenves világába, egy olyan világba (környékbe), mely napjainkban kevéssé esik látómezőnkbe Tar Sándor narratívája óta. – Nyirán Ferenc kritikája Juhász Tibor: Ez nem az a környék című verseskötetéről (Apokrif Könyvek – FISZ Könyvek, 2015)

Ahogy Harmath Artemisz az R25 antológia kapcsán megállapította a költő néhány kortársát is említve, hogy ők és „Juhász Tibor azok, akiknek egyértelműen örülni lehet, mert lírájuk feszes, verseikben alig akadnak elnagyoltságok, túlvállalások vagy üresjáratok”, Juhász olyan költő, „aki magasan kitűnik korosztálya mezőnyéből”. (Alföld 2016/4)

Az öt ciklusra tagolt kötet ötvennégy verset foglal magába, ha az utolsó, Kitartó című ciklus cím nélküli, számozatlan, szervesen összetartozó tizennégy darabját is ide soroljuk. Érdekessége e ciklus szövegeinek szonettkoszorút idéző megoldása (annak kötött formai jegyeit nélkülözve), az egyes szakaszok egymásba öltése; nem tudni, tudatos-e a strófák tizenegy illetve tizenöt sor közötti váltakozása, nyilván nem ilyen szempont szerint szervezte e szövegeket Juhász Tibor, hanem a történetmesélés kívánta így a tördelés menetét.

Az első darab első sorától (A Kitartó eldugott kiskocsma állandó / vendégekkel.) az utolsó vers zárásáig (Pedig csak egy hely. Egy / eldugott kiskocsma, állandó vendégekkel.) sok minden történik, szinte egy komplett történetet kapunk egy fiatalemberről, aki a külvárosi környék kocsmájában szeretne egy lenni a sok közül, aki befogadásra vágyik (Nem tudták, hogy közéjük akarok tartozni) egy olyan, lassacskán széthulló közegben, ahol nem könnyű kiérdemelni a pult alóli házipálinkát, mert ő mindvégig kívülálló maradhat csupán, szemben azokkal, akik elmondhatják: „Mi ide születtünk”. Ide, ebbe a panelek mögött terpeszkedő gyártelepi vidékbe, a szénporszagú nappalok egyhangúságába, mert ő már akkor született, amikor ezek a gyárkémények végleg lezárattak, amikor a Kitartó maradt menedékként  a valamikori munkásjáratok hajnali tömegének.

„A gyártelepek / csöndje körmeim alá piszkolt, és munkanélküli / zsongásával újra és újra teletöltötte a poharam.” – vagy: „Ők túl jók voltak ahhoz, hogy mindent / megtanítsanak. Igaz, egy voltam közülük, / akkor ittam, amikor ők, a híradóból, / bár hallottam, semmit sem értettem, / de a pult alatti háziból még mindig / nem kaptam. A záróra után velük gázoltam / a felgyűlt koromban, tudtam, hogy sokkal / kiégettebbek egy eldobott hagyományos izzónál, / és hogy akárhányadikon is laknak, ugyanazt / látják, amit én.”

Maga a történet csábíthatna az olcsó, didaktikus beszédmódra, de Juhász elkerüli a csapdákat, nem megy le a napi politizálás szintjére, a sorokból annak ellenére süt az együttérzés, hogy közben cseppet sem szentimentális, mégis pontos rajz egy korról, amelyben a vagonokkal együtt életek álltak le, bár még utolsókat karcolnak az acélgyári öltözőszekrény ajtajára, mint a rab, vagy a katona, aki így számolja a hátralévő napokat.

Ha már a végénél kezdtük, lépjünk immár a könyv elejére, ott is a mottót szemügyre véve „ti már itt vagytok”  Kassák Lajostól. A mondat a konok Kassák 71. számú címnélküli verséből való, s ez a vonal végighúzódik az egész köteten, akár a forma, a szabadversek felől nézzük, akár az alul lévőkkel rokonszenvező (majd’ azt írtam, a proletariátussal együttérző) beszédmódra gondolunk, hogy végül visszatérjenek az utolsó ciklus egyik versében a mottóként idézett szöveg további sorai:

„Mikor felszabadulásra vágytam, azt akartam
hallani, amit Kassák, amitől ketté hasadnak
a falak” (J.T.)

„szeretsz kérdeztem a lánytól s vártam hogy mondjon valamit amitől ketté
hasadnak a falak” (Kassák)

A ciklusok egymásutánisága tudatos szerkesztésre vall már címükben is. Elindulunk A város felé, érkezünk ama környékre, mely „nem az”, hogy szétnézzünk Egy kisváros lételemeiben és némiképp vallomásosan a Városom  után a Kitartó zárjegy nélküli ukrán cigarettától sárga bajuszú munkások között találjuk magunkat.

A város felé tíz darabja semmi kétséget nem hagy a fentebb már említett, érettnek tűnő, egyéni hang felől. Ismét csak Tar jut eszünkbe óhatatlanul, főként A mi utcánk című novelláskötetének világa. Ismerős képek, ízek, hangulatok jönnek szembe az olvasóval, s e sorok írója, aki maga is élt néhány évig hasonló közegben, tanúsíthatja, hogy nem művi világ a Juhászé, pontos és kíméletlen látlelet napjainkról. „Ahogy a putri mögötti sovány / almafa előtt álltam, mely, / mint mondták, a legjobb időkben / sem hozott többet pár foltos gyümölcsnél, / megláttam a kitámasztott házfalak / alatt a gyerekekkel játszadozó nyomort.” (Egyensúly). Hetente kétszer járó vonat, italozó férfiak, pálinkáért induló asszonyok (hová és miből), befóliázott ablakok, kerítésre aggatott száradó ruhák, penészes szobasarkok világa ez.

De itt, ebben a világban is képes Juhász ilyen versindító szavakra: „Az apró öklökre támasztott szemekből / egyszer csak megláttam az Istent.”

 Az Ez nem az a környék ciklus versei is a már megismert hangon folytatják, itt már valamivel bensőségesebb a viszony az olvasóval, vallomásosabb a lírikus, de gondosan vigyáz arra – ez talán alkati kérdés nála -, hogy véletlenül se nyíljon meg teljes valójában, ne szolgáltassa ki magát érzelmesen, pengeélen egyensúlyoz; ez a „trükkje” Juhásznak, mely kortársai közül kiemeli, hogy nem csábul el a könnyű könnyek világába, megmarad tárgyilagos leírónak még legbensőségesebb szövegeiben is, bizonyos távolságról szemlélve önmagát az eseményekben.

Nehéz lenne bármelyik verset is kiemelni anélkül, hogy ezzel a többit akaratlanul hátrébb sorolva érezzük, mert egyenletes színvonalú az egész ciklus, az egész könyv. Juhász igen jó megfigyelő, a legapróbb részletekre is ügyel, érzékletesen ábrázolja: felváltva a digitális menetrendet / nézitek, próbáljátok meghallani / a zöld számok kattogását. (Padló).

Az Egy kisváros lételemei tizenkét számozott verset tartalmaz. Itt is látjuk a jó megfigyelő és ábrázoló képességet, a Kassai út például így indít: „A Kassai út lejtőjén gurul a nap. / Utolsó percei naranccsá festik / az ablakokat, és az eső utáni / kerítések cseppjeibe ragadva, / erejüket sokszorozva hullnak alá.”

„Az éjszaka először egy eldobott / napilappal mozdul, elvergődik / a parkig, ott széttárja lapjait, / ázott híreivel álmosítja a szökökút / csobogását. „ (Adás), de bármelyik versből kiemelhetnénk hasonló, érzékletes leírásokat.

 Szemben a már említett Tar Sándorral, akinek prózájában gyakori a poénra kihegyezett végkifejlet, Juhászra nem jellemző a versvégi poentírozás, a versek zárása nem harsány, de halkan belesimul az előzményekbe, a vers testébe, nem üt meg, de mintegy megnyugtat olykor, vagy elgondolkodtat. Példaként a Városom ciklus 5. versének utolsó sorait ajánlom:

 „Amikor kávéddal kiléptél mögém az erkélyre, egy
fekete macska épp balszerencsét hozott a Százfo-
rintos zárjával babráló eladólánynak.” 

Befejezésként előjöhetnénk a farbával, a kritikaírás kedvenc fordulatával, hogy egyrészt ugye, meg másrészt viszont, de ezúttal nincs miről beszélni, Juhász Tibor kötetében nyilván találna a kákán is csomót kereső recenzens kivetni valót, de mi most ezzel a lehetőséggel nem élünk, hanem örülünk az ifjú szerző könyvének, s izgalommal várjuk a következőt.