A gyűlölt földekhez
Vajon sok év múlva
ugyanígy látom magam előtt
folytonos sietséged, ahogy most,
mikor távol vagyok tőled?
Többnyire távol.
Otthonnak is csak tiszteletből
nevezem már a házat.
Az egykor használatos szó
mostanra ismeretlenné aszott:
vidéki maradtam, falu nélkül,
városba tévedt parasztgyerek.
Itt még nincs, amott már fakul az emlékem.
Te kötsz egyedül a gyűlölt földekhez,
unalmas szántókhoz, gazos
gyümölcsösökhöz, sivár kaszálókhoz,
ehhez a szerethetetlen síksághoz,
melyhez szereteted vonszol vissza.
Emlékeim akörül forognak,
gyerekként hogyan vettél nekem
pöttyös Túró Rudit a boltban,
ébresztettél reggelente iskola előtt,
miként töltöttél forró teát
félliteres műanyag palackokba,
hogyan simogattad a fejem és
mondattad fel velem
a kívülről bemagolt verseket.
Valójában pedig nem sokat tudok rólad.
Mégis, az egyetlen nő vagy,
akit soha nem tagadtam meg.
A nyulak szokásai
Talán hiba volt feladni.
Azt hittem, elég, ha levágják a lábad.
Megérted, hogy nem játék,
nem csak az orvosok túlzó aggodalma.
Talán hiba volt, hogy meguntam küzdeni.
A vasárnapi meddő veszekedéseket,
mikor anyám elsírta magát,
s én magamból kikelve ordítottam:
hogy mersz előttem cigarettázni?
Talán amúgy sem volt értelme.
Hagyni kellett volna jönni, aminek jönni kell,
ugyanez lett volna a vége,
csak az odavezető út kellemesebb.
Talán ugyanígy állnék itt
közhelyes fekete zakóban,
ejtenék elcsépelt mozdulattal
rögöt egy lakkozott tölgyfalapra.
Ugyanígy, csak nem arra emlékezve,
mennyit veszekedtünk a végén,
inkább arra, hogy megvitattuk
a gyümölcsfák állapotát,
a nyulak étkezési szokásait,
hogy megittunk együtt
pár üveg Arany Fácánt,
amiről ugyanúgy nem tudtál lemondani,
ahogy a cigarettáról sem.
Szabó Attila fotója
