„A valódi mű, nem is okvetlenül a remekmű,
mint egy élőlény: kimeríthetetlen. És szabad.”

(Esterházy Péter)

 

I. félidő

 

Felkértek, nyissam meg. Hát megnyitottam a 87. könyvhetet. Sokan eljöttek. Nem tudom, hogy éppen miattam-e. Hogy lássák: bírom-e még szuflával. Bírtam. A mikrofont se nyálaztam össze. Minden simán ment. Reggel találtam ki, hogy mit veszek fel. Világosabb kék inget, szemem színűt. Lezserebb szürke zakóval. Hajam színűt. Végül is csak attól lezserebb, mert az utóbbi hónapokban Hasnyálmirigykisasszony lerágta rólam. A húst. Neki ízlett. Nem tudom, mit eszik rajtam. Egyszerűen döglik utánam. Én meg utána fogok megdögleni. Egyszer mindannyian ezt tesszük. Ez nem kérdés. A kérdések kérdése ez: hányan vesznek ma könyveket? És nem a „lenni vagy nem lenni”. Az már eldőlt. Én is azt teszem. Eldőlök. Amint hazaértem. De még beszélnem kell. „Már a hangja sem a régi.” Hallom, amint kritizál a közönség. Az megteheti. Értük születtem meg. Már az is valami. Megszületni és végére járni a saját Történetünknek. Harmonia Caelestis. Járni egy kicsit nehezebben megy. De a végén már nem kell járni. A klotyóra sem kell tudni kimenni. De ha történetesen két pohárnyi ásványvíz után kábé egy fél órára meghal az ember, akkor hová párolog a húgyunk? Ebben nincs logika. Bizonyára ezért nem tudom a választ. De akkor ma ünnepi beszédet mondok. Lehet, hogy ez lesz az utolsó ünnepem. Stílusos lenne. Könyvünnep után elmenni. Mármint nem a kielégülésre gondolok. Hanem csak úgy. Na, szóval… Meghalni. (Csak rohadtul utálom ezt a szót használni. Pláne ez a főnévi igeneves változata zavar valamiért. Segédigének lenni. Az már valami!) Augusztus 20. A soron következő ünnep. Utána meg október 23. Jaj, az nagyon évfordulós-felfordulós lesz! És november 1. Adj Uram örök nyugodalmat nekik…És végül a karácsony. Meg persze szilveszter. De nem nyúlok addig. Előbb kinyúlok. Szóviccelek, szövegeregetek. Ehhez értek. Érték. A családom és az olvasóim. A kiadóim, a szerkesztőim. Értékek nekem. Tárgy vagyok, amikor könyvnek képzelem magam. (Gyakran átlapozom magam. Az időn. Sartre azt mondaná erre: ez a Lét avagy a Semmi….Semmiség. Semmis ég. A szemem is ég.) Alanynak, amikor interjúvolnak. S állítmánynak minden más helyzetben. Mert helyzet, az mindig van. Szerva itt. Szerva ott. Az Úristennel játszmázom. Tudjuk mindketten, hogy nem lesz döntetlen. De addig még van teendőm. Dedikálok. Szombaton is. De a hetedik napon úgyis megpihenek.Vagy csütörtököt mondok. Mondhatok. Ugyanabba a gúnyába eresztem végtagjaimat. Az övemet megint egy lyukkal bentebb kell bújtatni. Bazmegelek, mert indulnom kéne, de nincs több lyukam. Mindegy, ezen már nem rágódom, mint rákocska a csonton. Hasonlítok. Az nagyon megy nekem. Megfésülködöm még. Hulló hajszálak elégiája. Nagyon melodramatikus az egész. LESzedegetem a hajszálaimat. Van ebben valami melankólia. Ahogy a Hajtündérek magamaguknak fonnak ékes koronát az én vattacukorhajamból. Meg abban is, hogy a vállam még mindig kíméletlenül fáj valamiért. Meg újabban az állam. Én vagyok, te vagy, ő van. Mi vogymuk. Por és hamu. Anyelvtörténetesenbelapátolmindentamittalálatányéron. A mikróban melegítem a kajámat. Mielőtt kimegyek a térre, ennem kell. A másodpercek visszaszámlálóját megállítom a 14-esnél. Mert már sercegni hallom a rántott pontyot. A halacska csodálatos halála. Amint az a bundájában izzik. Én is izzom. Galagonyruhástul. Nem lesz már őszi éjjelem. Ezt most valamiért nagyon biztosan érzem. 14-én születtem. Szeretem ezt a számot. Április bolondja, az is én vagyok, én vagyok. A tól-t tudom, az ig-et még nem. Tóligelek itt meg gatgetelek. Elképzelem, hogy 14-én halok majd meg. A Wikipédián is jól mutatna egymás alatt ez a két szám. Nagy szám lenne! Pontosabban akkor már nem lenne nagy szám. Beesett arcomon Némaságkirályfi trónol majd… Pofa be! Indulnom kell. Várnak az Olvasóim. Így nagybetűsen. Csakis így. A pavilonban egy puha szivacsbevonatú, támlás székre tessékelnek. Gondoltak a csontos valagomra. Mindjárt beleérzékenyülök. De tényleg. Eszembe jut egy szép kifejezés. „Csosszan a lélek.” Egy pályakezdő kötetében olvastam. Megfogott. A szép szavak mindig megfognak. Carcinoma pancreatis. Kész búcsúszimfónia! Én is elslisszolok majd. De nem lehet meglógni. Az olvasók elől sem. A rikító zöld vászonterítő egy kicsit irritál. De hamar meg lehet szokni. Úgysem ezt kell órákig néznem, hanem a könyvlapot. A tollamat figyelem. Ugyanolyan vékonyak az ujjaim. Tollujjak. Tolulnak a gondolataim, miközben. Beírok, kiírok, leírok, felírok, megírok, elírok, átírok, ráírok, ideírok, odaírok, szétírok, össze-vissza írok. Elkalandozom, miközben már vagy századjára írom le a nevem. Az r-t már csak felkunkorítom. (Édes kis Farkincám!) Közben vakuval kattintgatnak. Gondolom, zumolnak is rám. Ha már én nem tudok közelebb menni. Nem is akarok. Magamhoz ennél közelebb?! A franc akar! (Pontosabban azt akartam mondani, hogy a fasz akar. Hát már magamban stilizálok?! Ez nem jó jel, Epé!)

 

Nem néztem meg pontosan, mikor kezdtem. Fáradni úgy a közepe táján. Most a 140. percnél tarthatok. Ebben is ott a 14-es. Bocsánatot kérek az Olvasótól. Muszáj megnéznem, mit írtam a 14. oldalra. Pontosabban: mi került oda a tördeléskor. Odalapozom.

 

„…én már messze járok, amikor te, drága olvasó, ezt olvasod.”

 

SZÜNET

 

II.félidő

 

66 év. Ajjé! Mármint A.J. Köt engemet a Jóisten kévébe. A kávéba nem kell cukor. Ideát már nem. Keserűen kínzatol…Eressz el! Hé, Kaszás pajtás! Nem eresztett. Helyette jól fülön csípett és magával vonszolt. Már nem magamat vonszolom. Ez az, ami legelőször meglep. Meglepetés e. Költemény. Tény. Tényleg 14-e van! Aztakurvaéletbe’! Így beletrafálni! („Óh, hallom, hallom a jövő dalát!”) Júliusban meghalni éppolyan, mint hagymás rántotta sütése fölött olajtól csöpögni. Fröcskölődsz a saját verejtékedben. Ez egyáltalán nem vicces. Ideát nincs humorizmus. Heroizmus sincs. Egyáltalán semmiféle izmus nincs. Izmustalan Másvilág. Az kemény. Legalább annyira, mint Hasnyál Vaskereszt kitüntetése. Most boldog vagy, kedves Rákmuci, amiért magadévá tettél? (Egy nő!) Letepert, mint egy cunami. (Itt még ez a szó is eszembe jutott.) Esélyt sem kaptam a felülkerekedésre. Rám számolt. A Bíró. Értettem. Ennyi volt. Nincs vissza. Út, az van. Az mindig van. Még Ideát is. Fényes és síkos. Valamiért színes fénygomolyokba gabalyodik a lelkem. Olyan ez, mint Odalent. Ballagási ünnepségeken eregetett színes lufikon hullámlovaskodni. Az odaáti gondolataim mind ilyen színesek voltak és SZÖGLETesek. (Nem fennakadni ezen a múlt időn!) Például, hogy az ember fradista, ahogy a nap süt vagy a fű nő…És a majki nagymamának is igaza volt. A nagyiknak mindig igazuk van. Az Isten is úgy szeret, ahogy a nap süt. Nagyon jó érzés ebben az isteni szeretetben leledzeni. Nincs többé halálfélelem. Ohne Todesangst. Csak vektortalanul lebegni. Hosszúságtalanul és iránytalanul. Vagy egyáltalán: talanul „lenni”. Esthajnalcsillagtalanul. Kősziklástalanul. A szabadság könnyű mámorában… Szárnyalok. Számolok. Ideát is. Odaát mániákusan naponta többször is ötig számoltam magamban. Például függönyhúzáskor, kávékutyuláskor, reggeli nyújtózkodáskor. Atya. Fiú. Szentlélek. Nevében. Ámen. Ezt mondogattam mindig magamban. És akkor ezt mindig. Ahol csak rám jött. Nem jöttem rá, miért, de baromira megnyugtatott. Gitti (Anya). Marcell. Miklós. Dóra és Zsozsó. Meg Lili és Emma. Csipkerózsaszirmaim. (Így heten vannak. Mi is volt Jézus utolsó hét szava a kereszten? Hajdanán Haydn mester is megoratóriumosította a témát…Az tetszett nagyon. Főképp az az utólag komponált rész. Azt hiszem a-mollban. CT-előjegyzés nélkül. Kereszttelenül. Valami wunderschön!) Jaj, úgy szerettem őket! Meg persze Ideát is szeretek. Istenszeretet mellett lehet. Mellettük kelni-járni. Mintha vízen. Mintha. Most érzékelem csak, hogy bizonyos kötőszavakból elpárolog Ideát a grammatika. Meg hogy nincs az igéknek idejük. Sem létmódjuk. A szavak csodálatos életéből hiányoznak a szavak. Csodálatos! Cikátlanul cikázni Ideát. Porcika nélkül. Csak így. Porosan. Porszemcsésen, no, ha így jobban tetszik. Ahogy tetszik. Fénylő csillagként ragyogni. Vagy valami ilyesmit emlegetett a főapát. Igen. Amúgy azt még feltétlenül jelezni szerettem volna, hogy a temetésem egyébként nagyon pazarra sikeredett. Láttátok? A gannai kőkereszten olyan a Megváltó, mint aki le akar olvadni onnan. A melegben Szegény. Sohase volt alkalmam jobban megszemlélni. Eddig. Azt mondtam egykor: Idő van. De Ideát az sincs. Örökké hálás leszek a sok méltató beszédért. Még szép, hogy ÖRÖKké. Hogyan is máshogyan?! Szaxofonologizálok itt. Nem kérDÉS. Ez is megy nekem Ideát…Na meg Lucifer is jön nekem itt a szövegemmel. Hogy mi az, hogy ő csak lábjegyzet? Mert végjegyzetnek lenni talán jobb lenne?! Vagy függeléknek lenni? Pláne! Öngólnak? Akkor már inkább gólpassznak…Basszuskulcsnak. Görbített cicahátnak két ponttal. Akkor már inkább kettőspontnak. Értem én! Lucifer, az örök feleselő. A drámákba amúgy magaddal viheted a kettőspontjaidat. Ott látod, kimondottan passzolnak hozzád, mint gomblyukak a gombhoz. Gombfocihoz. Azt mondod: ez játék? Azt mondom:egy kis (ungarische) pornográfia. Ahogyan a gombjátékos hátulról meglovagolja a gomblabdát és kilövell. Egyébként jobb, ha tőlem tudod, Lucifer, hogy semmi művészet nem szorult beléd. Belőlem meg már kiszorult… No, látod, ebben történetesen igazad van. Most akkor utazhatok a tizenhatos mélyére…

SZÜNET

Hosszabbítás

Amúgy említettem már? Függő lettem. Istenfüggő. És ez tetszik nekem. Más szemüvegen át nézni a világot. És más anélkül. Keretek nélkül. Nincs, ami körbekeretezzen egy Egyszerű történetet vessző százezer oldalt. Nincs semmi, ami. Odaát még voltak amik. Ami szép. Ami kép. Ami jó. Ami tó. Ami fáj. Ami báj. Ami van. Ami kani. Ami nincs. Ami kincs. Ami családi. Ami baráti. Ami Kosztolányi. Ami irodalmi. Ami talmi. Ami ami… Ami mai. Vagy tegnapi. Sőt holnapi. Ideát nincs reggeli, déli. Esti sincs. Hiába. Kitömött hattyú az idő. Nem hallani a hangját. A dalát. Csak valami Janis Joplin-nevetést. Nobady is perfect, dear Mercedes!És akkor most, ha megbocsájtatok: tovalibbenek. Az éterben. Elcsosszanok. Úgy hiszem, még találkozunk. Bizonyára így lesz. Ideát úgy mondják:

MINDÖRÖKKÉ. FOrever. CItatum.

EPigólus

Az utolsó 11-esek(prímszámos sorok)

(avagy a mennyország KAPUjában)

Atya: „– Memento mori!”

Fiú:„– K e gy e l e m, U r a m!”

Szentlélek: „– LUX PERPETUA…!”

N e v é b e n á m e n!

 

Szabó Attila fotója