Juhász Gyula

Kölcsey Ferenc

Óh, Kölcsey, ott a sáros Csekében,
kit orrba gyűrt pár otromba paraszt,
ki télen-nyáron egy elnyűtt zekében
róttad a tájat, s nem tettél panaszt.

Kinek is tettél volna? Árva honfi;
nem űztél termetes asszonyokat.
Inkább figyelted, félve, hogy bomol ki
a hóvirág az ablakod alatt.

Óh, Kölcsey! teérted szól ez ének!
Szelíd szavakkal szóltál Szemerének,
ezért mondja azt Nyáry Krisztián,

hogy melegebb vagy, mint az Isztrián
a nyár. Óh, szegény, szegény Kölcsey!
Hová lettek néped erkölcsei!

 

Illyés Gyula

Nyíregy felé…

Messze van Tolnától
Andorra;
leugrok inkább a
VIDOR-ra.

Száguldok korszerű
IC-vel,
s iszom kadarkát egy
iccével.

Lapozom a VIDOR
füzetét,
s röhögöm az agyam
szerteszét.

Vonatom monoton
zakatol,
s én elszenderülök
valahol…

Álmodom Nyíregyről,
s talán csak
az ébreszt, amikor
kupán csap

a kalaj, ki nem tud
viccelni.
„Illyés úr! Mért akar
bliccelni?”

 – kérdi  és gúnyosan
vicsorog.
Száján a nyála meg
kicsorog.

„Múltkor Szekszárdra i-
gyekezett!
Nem tudom, milyen fe-
lekezet

tagja volt az a hölgy,
aki ott
áldott állapotban
utazott.

Maga meg, Illyés úr,
vén szatír!
Stírolta! Kezében
volt papír,

arra írt, nagy malac-
ságokat.
Tudom én, hogy ön nem
válogat.

Flórát is, emlékszik?
Lecsapta
Attila kezéről!
Ebadta!

Firkál itt mindent ösz-
szevissza,
levét az utókor
megissza!

Szája ne görbüljön
vigyorra!
Menjen el inkább a
Vidorra!”

S lám, e pillanatban
ébredtem:
kalauz tornyosult
felettem,

s kérdezte, mért ülök
itt egyre?
Befutott a vonat
Nyíregyre…

 

József Attila

 Mondd, mit érlel…

 

Mondd, mit érhet annak a sorsa,
akivel úgy kibánt az ég,
hogy elszáműzte őt Szabolcsba,
honnan olyan messze az ég
(miként egy másik költő írta),
hogy rakétával sem lehet
elérni, ezért telesírta,
így ő a födet és eget.
 
Mondd, mit érhet annak a sora,
aki Szatmárban szédeleg,
mert nem sorsa, hanem a szilva-
pálinka csapta fejbe, meg-
roggyant a lába és a teste,
sírba viszi az alkohol.
Árokparton éri az este,
és ott pusztul el valahol.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
kinek hazája lett Bereg,
levesének nincs sava-borsa,
s nem értik őt a zemberek.
Sportolna is, de messzi még a

huszonnégyes olimpia,
s addig sincsen más, mint a béka
segge alatt a sok pia.

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki Nyíregyházán vegetál,
bánatát fojtja ócska borba;
nem jut ebédre vegatál
az asztalára, csak e lőre,

amitől folyton kapatos,
s hiába néz a nép előre,
az ő homloka haragos.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki itt a Vidor Fesztivál
koncertjeit hallgatja sorba’,
mert nincsen annyi pénze már,
hogy a színházi programokra
megvegyen drága jegyeket,
és tudja, hogy nem vitte sokra –  
Hajtja inkább a legyeket.

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki ezt a verset írja épp,
s míg szavait szedi csokorba,
más nyeri a bank tenderét.
De néki, míg ír, gondja másra
nincs, csak arra, ha jó a rím.
Elfut a Vidor Fesztiválra.
Ég veletek, barátaim!

 

Apokrif appendix

Bessenyei György A bihari remete című munkájához

Gonddal őrködtek a csillagok felettem,
mivel hajdan a szép Bercelen születtem.
A Tisza reggeli gyönyörűségéről
verset írtam; később vízéről, egéről,
fövenyéről szóltam,  s deli legény lettem.
Közben eltelt tizennyolc év is felettem.
Bécsbe vitt az utam; testőr lett belőlem.
Nagy, ostoba fickó. Nem is tellett tőlem
több, minthogy a császárnő testét vigyázzam,
napon aszalódjam, vagy esőben ázzam.
Műveltségem ekkor szökött vala szárba:
betelepültem a hatalmas könyvtárba.
Olvasgattam Sapphót, Vergilt meg Homéroszt,
s ébredni éreztem a véremben Éroszt.
 
Vége szakadt egykor idilli időmnek
amikor feltűntem, jaj, a királynőnek…
Kipécézett engem a testőrök között –
s lelkembe rettentő rettegés költözött.
(Híre járta akkor az udvarban annak:
Teréziának oly kedvtelési vannak,
hogy kiválaszt néha egy fiatal legényt,
s testi szolgálatra kényszeríti szegényt…)
Attól féltem, hogy majd beköszönt az óra,
mikor engem kap el néhány fordulóra.
Nem kellett e naptól oly sokat rettegnem:
észrevett Mária Terézia engem.
Ez volt a műveltség-szerzésnek az ára,
tetszett vagy sem? Mindegy! Mehettem szobára.
 
Éjfélkor léptem be, Hozzá, ím, remegve.
Baldachinos ágyán pihegett. Remekbe-
szabott dunyhák között. – „Gyere, ide, Gyuri!” –
suttogta kéjesen. – „Jön az úri muri!”
Én meg csak álltam ott. Szűziesen, halkan.
Földbe gyökerezett legottan a talpam.
Maris ismét hívott, vágyón; föl nem adta.
Kiugrott az ágyból, rengett a háj rajta.
Odarohant hozzám, elkapta grabancom.
Nem volt akkor semmi már a vén ribancon…
 
Bevonszolt az ágyba, s rám ugrott, a beste.
Borzasztóan büdös volt a löttyedt teste;
letépte a mentém, s kapcám marcangolta,
irtózatos farát szemem közé tolta.
– „Állj vigyázzba, Gyuri!” – süvöltött hörögve – ,
„Vagy itt fogsz heverni, alattam, örökre!”
Alattvalód vagyok” – suttogtam szűkölve,
s tehetetlen szorult a kezem ökölbe…
Ám ekkor keblével jól fültövön vágott;
el akarta nyelni az egész világot…
 

Így történt e bűnös, rettenetes éjjel,
mikor Tercsi csaknem hasogatott széjjel.
Ez az élmény olyan förtelmes volt nékem,
hogy soha, de soha nem lett feleségem.
Így tett tönkre engem királynők remeke.
S lettem ifjú hősből bihari remete…

 

 

Czóbel Minka

Dal

Csúnya vagyok.
Nagyon.
Kicsordul a taknyom.
Hagyom:
Anarcsi fúria:
enyém e kúria.
Vézna, szánalmas aggleány, én.
Magam vagyok a föld kerekén.

 

 

Babits Mihály

Hegeso sírja

 
Görög leány az én menyasszonyom.
Hideg kicsit, igaz: a szíve kőből.
Keménységétől nem iszonyodom.
Ha azt kérné tőlem, levágnám tőből
 
mind két karom. Milyen varázsos lenne!
Szerelmes költő. Íme: kartalan.
(Avagy karatlan?) Az gyönyörű benne,
hogy kapcsolatunk végképp kortalan.
 
Ha rám néz olykor, tekintete kandi.
Szerencse, hogy nem látta Ady Bandi,
mert elszerette volna tőlem őt.
 
Ládikájában biztos van csali.
Belényúl. Arca azért fancsali.
Nem adom, Neked, Ady, ezt a nőt!

 

Móricz Zsigmond

Levél-féle Ady Endrének


Zömök Móricz Zsigmond, szerelmetes barát

vakargatja mélán nagy, bozontos farát.
Gondol erre-arra, gondol csodaszépet:
„Hogy kén’ fölemelni ezt a magyar népet?” –
mormolja; az írás őnála nem hakni.
Kis Jánossal mondja, hogy „egyszer jóllakni”,
az bizony, az kéne, ugye-ugye, Bandi?,
Mert ahhoz képest eltörpül minden randi,
pedig, ugye, hogyha nekilódult Léda,
ki inkább úthenger, mint nagyétkű céda,
aki, ha beindult, akkor, Bandi, véged!
Irdatlan keblével vetett, Neked, véget;
nem volt ő Izolda, és nem volt ő Szonja,
csak volt ő, csak volt ő a Végzet Asszonya.

Borral, szerelemmel nem tudtál betelni.
Versben, szédületben voltál fejedelmi.
Érmindszent, Debrecen, Nagyvárad és Páris:
merre jártál, bomlott érted száz nő, máris.
Dúskáltál italban, tejben, húsban, lisztben,
vérben és aranyban, csókban, szifiliszben,
megfürödtél nőkben, életben, halálban,
jártál San Remoban, s Lédával a bálban,
és Szent Mihály útján, meg a Hortobágyon,
s hevertél hullaként szállodai ágyon.

Boldog Ady Endre, te, ki korán kezdted,
akiket akartál,  mindet megszerezted!
Kaptál az Élettől hideget-meleget,
csókoltál szőkéket, barnákat, eleget.
Góg és Magóg fia, várt az ősi fészek,
sose voltál józan, sose voltál részeg!
Érmindszenten várt rád egy nagy zsíros bödön,
Váradon, Párisban meg Diósy Ödön.
Együtt utaztatok borban, sörben, kekszben,
(esténként Lédával néha tömegszexben…)
Fröccsön éltél inkább, mint francia kaján,
reménytelen küzdött veled az Ős-Kaján.
 
Drága Ady Endre, kinek neve ódon,
jusson hozzád versem elsőbbségi módon.
Elküldöm szavaim ajánlott levélbe’.
Befejezem immár, nem hagyhatom félbe.
 
Áldjon meg az isten, Mámor-Fejedelem!
Akkor is áldalak, ha lóg majd a belem.
Én az áldás-kérést sose hagyom abba,
írjak ám emebbe,  írjak ám amabba
a lapba, de Ady mindig ott lesz velem,
mert tőle tanultam, hogy mi a szerelem.

Így hát együtt jártunk Tegnapból a Mába,
csapszékből csárdába, söntésből kocsmába,
s gyűltek hát a versek és a versfoszlányok,
mögöttünk tömegben gyűltek a rosszlányok.
S hogyha a Föld nőit nem tudtuk lebírni,
volt egy szent szándékunk: gyönyörűket írni.

 

 

 kolcsey-ferenc-2head