Nyíregyháza Krúdy városa. Álmos, napfényes délelőttök, soha véget nem érő, száraz, poros kocsiutak homokfutón a környező bokortanyák univerzumában, szálló kék szivarfüst egy épp fénykorát élő reménybeli romkocsmában, anekdoták anekdoták hátán, bágyasztóan lassú és a kétségbeesésig részletekbe menő, aprólékos leírások.

Kezdő szónokoknak szokták tanácsolni: mindig kezdd valami személyessel! Hát jó, legyen: baromira utálom olvasni Krúdyt, viszont ez itt most irodalom, az pedig nem móka dolga, hanem komoly, szent és felkent, végtére is nem szórakozni vagyunk itt – mondaná valaki, akinek őszes grófi bozontját ideidézi most az intertextus.

De ne csak az irodalmároknak legyen rossz… közös kínt egyhíthet alázat – szenvedjünk együtt!

„Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?” – ez volt az a mondat, amit erre az estére készülődve közös ihletforrásként megbeszéltünk. A magam részéről egyébként jobb ösztönzőnek tartanám a magas honoráriumot, vagy valami komolyabb pénzdíjjal járó kitüntetést (a lovagkereszt például ezért is kizárva), de ezt csak úgy megjegyeztem a főszerkesztő asszony felé biccentve finoman, hogy igen, fegyelmezett vagyok, tartom, amiben megállapodtunk.

Van így ez a mondat.

Nők. Pucolják. Dühödten. A sárgarépát. Amúgy kérdés.

Tehát föl kell tételeznünk: Krúdy, de legalábbis Szindbád látott már legalább két nőt, akik sárgarépát pucoltak, mégpedig dühösen. Elég szexistának hat ez így, különösen azért, mert Freud óta tudjuk, hogy minden, ami péniszre hasonlít, az az is – legalábbis a szerző egészen biztosan dugásra gondolt, vagy valamire, aminek köze van hozzá. Mivel a szerző férfi, itt például mondjuk szerintem a nőkre.

Nehéz lesz ezt a szöveget most már innen kimozdítani, elértük az első mélypontot, de nyugalom, nemsokára még mélyebbre süllyedek.

A nő persze a helyén van, legalábbis ott, ahol ebben a Krúdy-féle idillikus, monarchiabeli Tirpákisztánban lennie kell: a Kinder-Küche-Kirche szentháromságának középpontjában, amint éppen egyik fő tevékenységét, a konyhai robotmunkát végzi, ahogy kiszolgálja az urát. De legalább dühös!

Woman is the migráncs of the world.

A John Lennon mellett álló Yoko Ono szemüvege bepárásodik, „Imagine – there’s no reason for being angry.” Attól még persze ő is dühösen pucolja a sárgarépát.

Azonban nem volt ez mindig így: óh, ezerszer áldott a nosztalgia! Volt idő, nem is annyira régen, amikor a nő nem sárgarépát pucolt, hanem a nagy dzsentri bókokkal elhalmozott kedvese volt, kisasszony, akihez látogatóba járt a nagyvilági Szindbád: hamvas bőre, sápadt arca és fűzőbe torzított leánykori darázsderekának hű, énekes szavú, dévaj krónikása.

Ez a másik helye a nőnek ebben a világban. Szecessziós stílusú, de mindenképp passzív szobadísz.

 

Nem kérem meg, hogy emeljék föl a kezüket, akik már olvastak tőlem valamit, egyrészt mert vagyok annyira tapintatos, másrészt pedig azért, mert a nejemet enélkül is felismerem. Egyelőre. A lapnál általában kritikai írásokat jegyzek, tehát önkritikus férfi vagyok.

Szakértőkkel való á és némi személyes tapasztalat után kijelenthetem – és most hirtelen visszakanyarodunk a Szindbád-féle mondathoz, tudják: nők, dühösen, pucolják, a sárgarépát, vajon miért? –, hogy önálló tapasztalatból is tudom, vannak bizonyos konyhai munkák, amelyeknek van egy bizonyos ritmusa, üteme. A sárgarépa-pucolásé például olyan szaggatott, hogy ha tapasztalatlan szemmel nézi az ember, egészen úgy látszik, mintha dühből baszna oda egyet-kettőt a pucoló annak a kurva répának, amelyik már megint a kocsmában lóg vagy kártyázik a legnagyobb dologidőben, miközben ő meg itt húzza az igát, hogy kaját rakjon elé az asztalra, ha éjfél után tökrészegen haza eszi a fene.

 

Krúdy apánk mégiscsak konyított valamit az emberi lélekhez, a mondata nem hazug, legfeljebb csak annyira, amennyire mesterkélt és álnaiv.

Hát persze, hogy tudta ő, mi a helyzet a nőkkel meg a sárgarépa-pucolással.

 

Épp csak nem érdekelte az egész!

carrot