Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei, Für Emil rajzaival, Bp., Scolar Kiadó, 2016.

 

A költészet mélyén ott a szégyen:
fakad valami belőlünk, s nem tudtuk, hogy bennünk honol”
Czeslaw Milosz
 

turczikonyv„Menekvés nincs. Legfeljebb győzni lehet.” – olvashatjuk Turczi István egzaltált, hangsúlyeltolódásokkal fűszerezett, pikantériával tarkított, mély érzéseket, gyötrelmeket, erős társadalmi kritikát tükröző verseskötetének Petri Györgyöt idéző mottójában. A Scolar Kiadó gondozásában megjelent Turczi-kötet játék a szavakkal, a képzelettel, az érzésekkel és legfőképpen az olvasóval.

A könyv szerkesztési módja, a témák és a versek tematikus válogatása, és ezek együttes kompozíciója, a csavargói toposz, az illusztrációk és a verstestek egymásba olvadása arra utal, hogy a lírai én a társadalmon és a művészeti tendenciákon kívül helyezi magát, iróniával figyeli a valóságát, és társadalmának problémáit csak szatirikus képekben tudja tálalni. Egy XXI. századi vágáns vagány magatartása ez: „Oldalazva a jövőbe menni azért jó kis hecc, ha visszanézel, sóbálvány leszel a tankönyvekben és áldoznak talapzatodnál kisfülelők, bombaszták, rettenhetetlenek” (A történelem egy sötét úszó test)

A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei című könyv nem egy egyszerű illusztrált kötet, ez két kortárs művész(et) egyenrangú párbeszéde. A könyvben – mint térben – a vers és az illusztráció fúziója egy installációt hoz létre, mely arra törekszik, hogy a rajz ne csak kísérője legyen a szövegnek, hanem az értelmezés folyamatának részévé váljon. A versek szövegteste nem uralkodik a rajzok fölött, így azok nemcsak illusztrációk, hanem jelentéstágító elemei a kiadványnak. Turczi István és Für Emil alkotásainak dialogicitása megszólítja az olvasót, és arra készteti, hogy kitekintsen a társadalmi konvenciókból, zsugorítsa össze a maga köré kreált szociális és énmítoszokat, ne ódzkodjon a saját magában fellelhető groteszktől, furcsaságtól, szexualitástól, vágyaktól, gyötrelmektől, az átmenetiségtől. A Turczi-Für képek és jelképek kompozícióját egyszerre szeretné elrejteni a világ elől, és megmutatni mindenkinek: elrejteni, mert zavarba ejtőek, és megmutatni, mert frissek és különlegesek.

A költő már korábban megjelent verseire is jellemző a lázadás és a lakonikusan megfogalmazott életszemlélet, -tapasztalat, és a képzőművész rajzairól is általában elmondható, hogy dinamikusak és erotikusak, ösztönénünket vetítik elénk: olyan képek ezek, amelyeket feledni szeretnénk, de mégsem feledhetünk. Közös komponálásukba most minket is bevonnak, a versíró által kódolt és az olvasó által elfeledni kívánt saját frusztráció a rajzokban életre kel és nyilvánvalóvá válik a befogadó számára. Nem tudjuk a szövegszőnyeg alá söpörni.

A könyv másik érdekessége a szöveg és a rajzok szintjén is megjelenő archaikus hangulat: „földre szédült szirmok csönd-bugyrába zárva rejtett földi illatokhoz dörgölőzöm” vagy másik helyen „birtokba venni a sötétséget tárgyakkal birkózni nap-nap után legyőzetni megsemmisülni”. A szerző a hit kérdésében is az ősiséghez nyúl vissza, ellenáll a kereszténység időindigós megváltó mítoszának, a bizarr obeliszknek, az exponált bűntudatnak, a totálképnek, a mozdulat szintaxisának. Az archaikus világ-megközelítés új formában jelenik meg: a posztmodernség rímtelensége elkerüli a fokozás hatását idéző ütemességet, inkább a versek képiségét teszi hangsúlyossá.

Turczi szövegeiben újraértelmezett idő- és térkategóriákkal szembesülünk. A Video haikuban a költő cáfolja a tér és az idő létét: „Nincs tér, nincs idő. Isten penészes szeme vakablakra néz” A versek többségében azonban a befogadó nem a tér megszűnésével szembesül, hanem annak zártságával, szűkülésével, végességével (erre utalhat az előzőekben idézet vakablak is): „A kör az esetek többségében bezárul” olvassuk a Két Perc Gyűlöletben, „Elvben minden vonal vezet valahová” – szögezi le a lírai én a kötet címadó versében. A idő fogalmánál még érdekesebb játékot találunk: a versekben az időt térként észlelhetjük, erre az átalakulásra utalnak a jelzők és a szófordulatok, ezt tükrözi a Válságvers „oldódom a lesz-ami-leszben” kifejezése, a Partitúra időindigón átvonuló képei és montázsai, a várakozás geometriája, ami Laurence Olivier naplójában jelenik meg, és Homérosz című vers rókalyuknyi pillanat kifejezése is.

„Aki uralja a múltat, uralja a jövőt, aki uralja a jelent, uralja a múltat” – olvashatjuk Turczi történelemről szóló versében. Az Emlékmakettben a múlttal kiegyezni képtelen költői én az idő és a tér zsugorodását észleli: „a jövő […] Előre, hátra, ugyanaz. Idő és tér csupán önmagadnyi. Mintha máris zsugorodna”, csak az ember énjére és megélt, önállóan észlelt tapasztalatára redukálódna.

A kötet negyvenöt versét a már említett vágáns magatartás járja át, mintha minden pillanatképét a tiltakozás lengné körül. Tiltakozás a lét falánksága, a kor bürokráciája, a modern rabság, a történelmi szubjektivitás, a kortárs irodalmi rend és a „citromlében edzett közép-európai ember vendégmosolya” ellen. A narrátori pozíciót a könyvcímben is megjelenített átmenetiség jelzi. A fázisrajzoló mint önmeghatározás a szakaszosságra, múlandóságra mutat, a szellemi ember és az alkotás létének reménytelenségére utal: „Teremtés előtti alantas sötétség vesz körül, és a létezés féregjárataiból kitalálni egyre körülményesebb” – olvashatjuk Turczi kötetindító Egy ideje már című versében, ami az olvasónak a lírai én és a világ kapcsolatát tükrözi. Ugyanilyen hangulatban folytatja a Két Perc Gyűlölet című vers is: „Egy a cél, s a célkereszt. A mozdulat a szándékra merőleges. […] Ép a múltad, más a logikád, öntörvényed szerint élsz és gondolkozol, tehát átmenetileg bevégeztetett.”

 

A kötet első néhány költeménye krízisvers – a költő a kor válságára és az abban élő személyiség és önmaga szorongására rezonál, miszerint a lét felfalja az embereket: „Nemzeti panasznapok a tévében, tartós féknyomok a képemen. Barátaim, a hivatásos aggódók, ha felhívnak néha, ajkukról leolvad az irodalom. Begyűrűzik a lét perisztaltikája” és megszületik a XXI. század új szlengparancsa, a 11. parancs: „Ne parázz!”.

 

A versek nagy része, mint ahogy ezt az előző idézetből is látszik, a már említett önkeresésről szól, és ehhez a lírai én hangsúlyokat, hatásokat, példaképeket vázol fel. Egy arcképcsarnokba kerül a börtönfintoros Jean Genet, a titokkutató Pilinszky János, a művész Laurence Olivier, a kétkedő Homérosz, Varsó bolondja Czesław Miłosz, a keresztény paradoxont tanulmányozó Dürrenmatt, a tér- és időhajlító Almásy Aladár, az utolsó gengszter Gregory Nunzio Corso. Különleges panteon ez: csavargók, lázadók, forradalmárok csarnoka, egyfajta vágánstemplom. A lírai én nemcsak megkeresi az eszményképeket, hanem azonosul is velük. Czesław című versében a kötet költője azonosítja magát a lengyel alkotóval: „végül is kortársak vagyunk együtt kell túlélnünk rögeszméinket…”. Rögeszmeként jelenik meg a világ hiábavalósága, a költészet, a formák újragondolása, a történelem és világ ironikus és naivan blaszfémikus felfogása: „krisztusok, királyok, ideológusok és más csatákban megdicsőült zsarnokok, mint selejtes műanyagflakonok röpködnek egyre a Nagy Kijárat felé […]” – írja Hatsoros vers a történelemről című művében Turczi István.

A Videre című versében az emberben uralkodó magányt és apátlanságot idézi meg – nem véletlen – Dürrenmattnak ajánlva: szembeállítva a látást és hallást, és az emberiség biztonságkeresési vágyát, melyre rájátszanak a történelemalakítók: „bármekkorát fordul a világ a karosszékben akkor is megnyugtató elragozni egy latin igét”

A kötet egyik legdöbbenetesebb verse a Civiliter mortuus, amely korunk társadalmi érdektelenségét, kortárs csavargók allegorikus sorsát, a veszteségek súlytalanságát, a hajléktalanság korrajzát merevíti ki egy novemberi pillanatképben. Amolyan középkort idéző haláltánc ez: „lerongyolódott fák közt imbolyog a fény […] celofánba burkolódzik a lehelet.” Egy ember története, s mindezek mellett az emberség elvesztésének a históriája is. Rádöbbenünk, nincs tétje az emberi életnek. „Árnyak tekerednek kopott kőpadokra”, s már nem számít, hogy ez az árny ember, vagy magába roskadt hamuszobor, ki „félúton felejtett kezében ködöt szorongat”, s kit olvasás közben ért a szívroham. A halál bekövetkezte után „látszólag minden változatlan”. Minden és mindenki közönyös marad.

A társadalmi skiccek mellett az önvallomások is helyet kapnak a kötetben: félelmek, bizalmatlanságok és bizakodások, a bizonytalanságba burkolódzó önmeghatározások, válságok: „Ősi tűzhelyek hamujában kotorászok, kis forradalmak parázslanak el a szemem előtt. Gyakorlatlan felkelő vagyok […]”. (Levélféle barátaimhoz)

Kétségbeesésemben elhatároztam, hogy ezentúl rugalmasabban haladok a korral […] – írja a Metamordózis c. versben a költő – […] Nincs több trükköm. Marad a való látszat: győztesnek kell feltüntetnem magam, hogy időben rajtaüthessek másik énem gyanútlan lelkiismeretén.” A idézett versben a lírai én szembekerül az elvárásokkal, és belekerül az önkeresés és -pozicionálás csapdájába. Éppen ez a tiltakozó szellem vezeti a költőt a poétikai nóvum felé. Megújulás felé mutat ez a költészet, az archaikus tartalom új formába való öntése felé, az átmenetiségbe burkolódzó keservek felé. A fázisrajzolónknak „bajnokok reggeli-szerű” gyötrelmei vannak: „Figuráid életre kelnek,és egy kiegészült pillanatban  számon kérik kéretlen, kiagyalt sorsukat” – olvashatjuk A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei című versben.

A kötetben számos érdekesebbnél érdekesebb képpel szembesülünk, mint például a bürokrácia nem oxigénhiánytól terjedő aktatripperje, a hiányból készült bábeli egyenleg, tagkönyves betmenek, a videószobrok emberízű csókban való összeolvadása. Váratlan és kiszámíthatatlan képek ezek, az igazán vizuális típusú olvasóknak valók. A felvázolt fázisrajzok egy életvonalba és egy egyéniség létgyötrelmébe illeszkednek: „Lassabban veszed észre, hogy vagy, mint azt, hogy voltál” (Múlás van), a költők legnagyobb félelme is megfogalmazódik: „Hazudik a mozdulat. A legtöbb szó visszafoszlik a tűzporig…” (Hullámok alkonya).

A legszebb gyötrelmek sem maradhatnak el a költő kötetéből: a turczis szerelmi líra, amiben minden más, mint az Én és Te viszonyok idilliájában: minden jellegtelenebb, mint ahogy romantikus vágyálmainkban szeretnénk: „mióta közösen ébredünk /a szerelem miért lenne más / mint két összeérő halánték öldöklő lüktetése / megírandó test-legendák keserves sora” (Utazás). Ebben a hétköznapiságban azonban számos ismerős érzéssel találkozhatunk, például a magánnyal és hiánnyal: „mióta nem vagy itt, védtelenségem mélyére lökve fekszem, párna-ölelésben ébredek”(Egy másik magányos este), vagy a ránk gyakorolt hatásokkal „Meglátnád, hol is hagytad magadat bennem” (Bárcsak itt lennél), a bűneinkkel és hibáinkkal: „tegnap még álmodni sem mertem volna hogy egy csapzott hangulat mára ily könnyen elvehet üvölteni szeretném fejemet falba verni de torkomban szétfröccsennek az indulatszavak […] hiába menekülnék: árnyékként követnek gyarlóságaim […] Magamnak megbocsátanom a legnehezebb” (Egy újabb történet vége)

 

Turczi István könyve nem hétköznapi, erősen komponált, mellbevágó kötet. (Nem metrós olvasásra való). Mondatai súlyosak és emésztést igényelnek, azonban ha beleássa magát az olvasó, akkor megtalálja saját kételyeit, csalódásait, problémáit. A versekben megjelenő intertextuális utalások nehezítik az értelmezést, de a kiragadott idézetek kiválóan tudják szemléltetni egy-egy életfázisunk gyötrelmeit. Ezt az irodalmat érdemes kivinni az utcára. Egy-egy citátum amolyan ütős falfirkának való. Írjuk ki ezeket, hogy az is döbbenten megállhasson mellette, aki egyébként nem venne egy ilyen könyvet a kezébe.